Az ujjak tudták ott a kocsiban záporozó virágszirmok, fehér virágok halvány szirmai között, tudták, hogy nincs semmi más. Hogy semmi más nincsen. És nem kellett valami feltűnő, nagy dolog, nem kellett rakéta, hírek a rádióban, villanyáram, világvége, havi fix fizetés! Elég volt, hogy az ujjak, az ő ujjai, azok az ujjak, amelyek akkor, egy régi reggelen; nem kellett bejelentés, felszólítás, veszély, fenyegető vihar, semmi! Csak az ujjak, hogy a kormányt, a kormányt, amit szorítottak, hogy elengedjék. Akkor, azon a napon. Azok az ujjak. És végigsimítsanak az arcon, az ő arcán, amely borostás kicsit, a saját arcán, amely őt érintve akkor, ott, amely most, a saját ujjaitól ismét. A szirmok meg csak hulltak, ahogy szoktak, rendesen. Rá.

Szerelem

Először a haja. Ahogy lebbent a szélben. Az volt először. A színe, az a tömeg, az erő, lágyság abban a lebbenésben, ahogy a hátára simult, igen. Ő meg csak el a kocsival, mintha soha többé. Egyébként is, hiszen lehetetlen. Hiszen soha többé.
Aztán a szeme a visszapillantó tükörben. Kék, amilyen nincs is. Mert csak mondják, hogy mint a tenger, de ez tényleg olyan. Olyan. Amilyen nincs. Ő meg csak nyomta a gázt, hogy jutottak el a tengerig? Talán az út, vitte őket oda, mert csak azok a szemek, néha lehunyva, a hátsó ülésen, a férfi mellett, aki fecsegett. Végig fecsegett.
Aztán a test a parton, mintha eltűnhetett volna olyan volt. Azok a lágy vonalak, a szín, harmónia. Akkor látta meg egybe az egészet, a nőt, őt. Itt, mégis messze, messze, tőle. Beissza a víz. Ő meg csak áll, le se vetkőzik, ez munka, ide hozni őket, hogy a testükre iszapot, hogy a hegyről nézve milyen itt a semmi, hiszen ő dolgozik.
Aztán a harmadik napon, igen, a harmadikon, a reggeli rózsaszínben, a kendő. Beakadt, ahogy az ajtót nyitotta, a kocsiajtót. Közel volt hozzá, amikor ott az a kendő lecsúszott, a lába elé hullt, ő lehajolt érte, akkor ránézett az a tisztaság, meglebbent a haj, elborította a nő, a színe, a vonalak, mint a part, olyan vonalak. Már nem volt visszaút. Mert az illata is vele volt.
Először nem volt semmi más, csak az a világ. Tömeg zaja az izzó város utcáin, szagok, a piac, méz, izzadás, testek, mosolyok, lesütött pillák, hogy megérintenék, megfognák, szorítanák, hogy kellene, hogy akarják, vetkőztetik, le a ruhát! A porba! Csillogás, ékszerek, édes, édes tea, ajándék, mert a szeme, a haja.
A kendő azután. Sűrűn vékony szálak, sötét kezek, ahogy a fejére tekerik a hűs, halvány vásznat, este meg a tükörben gyöngysor a homlokán, a bőrébe nyomódó csomók helye, ujjával siklik végig azon a gyöngysoron.
Azután a csodát látta meg. Ott hevert általában mindenütt. Valódi csoda volt, mindenki láthatta, de nem mindenki látta. Ahogy például este vízbe siklik a nap. Vízbe siklik, bele a tengerbe, minden este. Belemerül, és minden, de minden rózsaszín. Olyan rózsaszín, amilyen nincs. Nincs olyan rózsaszín, olyan rózsaszín. És sötét. A hold. Meg az utcafények. Meg a feketeség. Ez következett. Például ez.
A harmadik napon, igen, a harmadikon, akkor nézett bele először abba az emberbe. Nem látta, akkor még nem, hogy fekete a haja, milyen a szeme. Nem. Csak indult le a lépcsőn, az ajtó kinyílt, előtte nyílt ki, félreértés nem lehetett, kinyílt az ajtó, egy autó ajtaja. Még nem tudta, hogy azé az autóé, csak kinyílt, lecsúszott a kendő, láthatóvá vált a gyöngysor a homlokán, és csak nézett, nézett, abba az emberbe, bele abba az emberbe, amint a nap, ahogy belesiklik, vagy a kendő, ahogy le, ahogy lecsúszik ott, igen. Úgy volt nyitva az az ember, csak úgy, amint a nap.
Reggel volt akkor, igen, reggel, aztán este lett valahogy, senki se tudná megmondani, hogyan, csak este lett, a nap, ahogy szokott, csak mintha gyorsabban, gyorsabban kicsit, és a fekete volt feketébb, meg fényesebbek a csillagok. És a tengerben a korallok ragyogtak. De azt már tényleg senki se látta. Nem úsztak arra nyitott szemű halak.
Csupa szikla hegyen ül a férfi, hátával egy fának, ölében a nő, homlokán lassan halványul a gyöngysor nyoma, körül a sivatag, sárgán nappal, kéken a hajnalban, este meg, amilyen nincs sehol, hihetetlen rózsaszín, és hullnak rájuk a szirmok, fehér virágok halvány szirmai. Csak hullnak. Ahogy szoktak. Éppen úgy. Rájuk.
A repülőgép a negyedik napon érkezett. Csillogott a napban, a déli, könyörtelen napban, amikor mindenki tudja, hogy nem lehet, hiszen csak pár nap, annak is ez az utolsó, amúgy is lehetetlen, meg egyébként se. Ilyet! Csak az ujjak, az ujjak egy pillanatra, azon az ablakon, a kocsién, amiben annyi minden, amiben annyi, annyi minden.
A kétszázhuszonharmadik napon, igen, azon, félreértés nem lehet, a hajnalban, ami sose kék, vagy rózsaszín, a hajnalban, ami csak hajnal, de azért szép, azért még csoda. Abban a hajnalban, egy halovány, mondom, halovány szirom, fehér virág szirma hullt, csak hullt, talán a szél, vagy nem is tudom, mégis csak a szél sodorhatta olyan messziről, egy virágszirom. A lehunyt szemen. Sokáig ott hevert még összegyűrődve a lepedőn. Meg egy. Egyetlenegy könnycsepp. Egészen kicsi. Szinte észrevehetetlen. Igen. Nem is biztos. Csak lehet. Nagy kört írt le a nap, a lepedő körül, amin a szirom, az a virágszirom, amire reáhullt, vagy amire a szél, a lehunyt szem réges-rég kinyílt, kávéba merült a száj, az a száj, amelyik akkor, amelyik akkor, amelyik ott. A fecsegő férfi csak fecsegett, ahogy mindig, csak fecsegett, amikor az a könnycsepp, a kicsi, szinte észrevehetetlen könnycsepp duzzadni kezdett, és addig, de addig, addig egészen, amíg az arcon, azon az arcon, a bőrön, amely akkor, régen, most ismét. Senki nem mondhatná meg, mi történt azon a lepedőn, a lepedőn, amely átölelte a nőt, abban a hajnalban, ami nem volt soha rózsaszín. Átölelte, virágszirom illata volt, ő meg hagyta, nem tiltakozott, belesimította testét abba a lepedőbe, meztelen teste belesimult, az a könnycsepp lemosta róla a ruhát, le egészen, a férfi meg csak fecsegett, de már nem hallotta senki, csak a csukott szemű halak, a halak, melyek megértően bólogatnak.
Azon a napon, a kétszázhuszonharmadikon, kétség nem fér hozzá, hogy azon, lebbenő hajak, kék szemek között, amelyek olyanok, mint a tenger, mondják, de nem, csak messziről, amikor az ember odapillant, és belényilall, aztán már tudja, hogy nem. Mert nincs olyan. Mint a tenger. Akkor történt, hogy a zúgó kocsizajban, izzadó tömeg közt, lármás, lebbenő hajak, akaró kék szemek közt, akkor, azon a napon, ahogy a kormányt fogták az ujjak, azok az ujjak, amik egy régi reggelen, amikor az a kendő, sivatagi fajta, meg a kis csomók, igen. Az ujjak tudták ott a kocsiban záporozó virágszirmok, fehér virágok halvány szirmai között, tudták, hogy nincs semmi más. Hogy semmi más nincsen. És nem kellett valami feltűnő, nagy dolog, nem kellett rakéta, hírek a rádióban, villanyáram, világvége, havi fix fizetés! Elég volt, hogy az ujjak, az ő ujjai, azok az ujjak, amelyek akkor, egy régi reggelen; nem kellett bejelentés, felszólítás, veszély, fenyegető vihar, semmi! Csak az ujjak, hogy a kormányt, a kormányt, amit szorítottak, hogy elengedjék. Akkor, azon a napon. Azok az ujjak. És végigsimítsanak az arcon, az ő arcán, amely borostás kicsit, a saját arcán, amely őt érintve akkor, ott, amely most, a saját ujjaitól ismét. A szirmok meg csak hulltak, ahogy szoktak, rendesen. Rá.
Idegen világban, fehér lepedőben, és áll a férfi, kicsit borostásan, ujjai, furcsa lepkék, le-leszállnak az arcán, és fúj a sivatagi szél, a kocsiajtó nyikorog, magányosan nyí a kormány, szirmok sehol, hideg van abban a forróságban, csönd a tömegben, a nő csak mosolyog abban a távoli, idegen világban, lehunyt szeméből peregnek a könnyek, és lebben, lebben a lepedő.