“Ha nem vigyázol, fiam, a végén teljesülnek az álmaid!” – csengtek vissza minduntalan az öreg szavai, s most már valós értelmükben. Sokszor csak ült a számítógép előtt, és közben azon morfondírozott, hogy miért is nem próbálta meg korábban felfogni a mondat jelentését. Akkor talán megóvhatta volna magát a csalódástól.
Attól a pillanattól kezdve, hogy ez tudatosult benne, többé nem szőtt álmokat, nem tűzött ki maga elé célokat. Csak élt egyik napról a másikra, s tervezni is csak nagyon rövid távra tervezett. Nem akart újra csalódni, újra az általa kitalált csúcsra jutni.

Az álomvadász

Sok év telt el azóta, de az öreg szavai még mindig visszhangoztak a fülében:
– Ha nem vigyázol, fiam, a végén teljesülnek az álmaid! – mondogatta neki halálkomolyan valahányszor összefutottak.
Persze akkor nem értette, mit is akar közölni vele. Kicsit talán bolondnak is tartotta volna, ha szemében nem fedezi fel azt a furcsa csillogást, s arcán nem látja kirajzolódni azt a keserédes, élettapasztalatoktól átitatott bölcs mosolyt, amely semmiképp sem engedte, hogy levonja eme hirtelen következtetést.
Ennek ellenére nem értette, miért rossz az, ha az ember eléri, amit szeretne? Hiszen egy életen át azért küzdünk, hogy megvalósítsuk álmainkat, terveinket. Akkor pedig miért kellene óvakodnunk attól, amire vágyunk?
Túl nagy jelentőséget nem tulajdonított a fura mondatnak, viszont nem is tudta kitörölni emlékezetéből. Az intelem mindig ott motoszkált agyában, gondolatai között bolyongott, végigkísérve őt egész életén. Csak később, ahogy kezdett előrehaladni a korral, értette lassan meg, hogy mit is jelent tulajdonképpen az a mondat. Először akkor hasított tudatába a bölcsesség igaza, amikor úgy húsz év elteltével sikerült megvalósítania gyermekkori álmát. Azt az álmot, amit már rég el is temetett magában, csak aztán a körülmények szerencsés(?) egybeesése folytán mégiscsak teljesült: újságíró lett, felvették a megyei laphoz.
Az elején úgy érezte, révbe ért, megfogta az Isten lábát. Csakhogy egy idő után a kép, amit önmagában az újságírásról festett, megfakult, majdhogynem szertefoszlott. Be kellett látnia, hogy az újságírói munka nem éppen olyan, mint ahogy azt korábban elképzelte. Legjobban az dühítette, hogy tőle többé-kevésbé független okokból egyáltalán nem volt annyira könnyű az igazságot szolgálnia. Számos körülményt figyelembe kellett vennie, amikor papírra vetette gondolatait, s bár feletteseitől szabadkezet kapott, mégis megmagyarázhatatlan belső és külső korlátok gátolták meg abban, hogy úgy dolgozzon, ahogy korábban megálmodta. Kicsit bánta is, hogy egyáltalán belevágott az egészbe, de már nem tehetett semmit. Sodródott a mindennapok árjával egy számára meghatározhatatlan, azonosíthatatlan, felfedhetetlen végkifejlet irányába. Ugyanakkor sejtette, érezte, hogy a végállomás egészen biztosan nem az, amit általában az emberek életcélnak neveznek.
Kezdetben úgy vélte, ha nem teljesült volna gyermekkori álma, agyában, szívében talán mindörökre megmarad az a gyönyörű elképzelés a mesterségek mesterségéről. Később aztán arra is rájött, hogy hiába választ más foglalkozást, más álmot, többé nem térhet ki az elől, amit akár sorsnak is nevezhetünk. Megértette azt is, amit az öreg akkor mondott, amikor addig féltve őrzött álmát elmesélte neki:
– Vésd az eszedbe, fiam, ami az újságban megjelenik, az mind csak reklám. Semmi több. Az igazán lényeges dolgokat nem közli az újság.
Annakidején ezt sem értette, akárcsak a mindig visszatérő intelmet. De megragadt benne, hordozta magában annyi más, akkor feleslegesnek hitt szellemi kacattal együtt.
“Ha nem vigyázol, fiam, a végén teljesülnek az álmaid!” – csengtek vissza minduntalan az öreg szavai, s most már valós értelmükben. Sokszor csak ült a számítógép előtt, és közben azon morfondírozott, hogy miért is nem próbálta meg korábban felfogni a mondat jelentését. Akkor talán megóvhatta volna magát a csalódástól.
Attól a pillanattól kezdve, hogy ez tudatosult benne, többé nem szőtt álmokat, nem tűzött ki maga elé célokat. Csak élt egyik napról a másikra, s tervezni is csak nagyon rövid távra tervezett. Nem akart újra csalódni, újra az általa kitalált csúcsra jutni. Most már tudta, hogy odafentről nem is olyan szép a kilátás, s ez aztán arra csábítja az embert, hogy újabb hamis, de általa valódinak hitt csúcsok felé vágyjon. Szeme, szíve, lelke, agya ennek a vágynak lesz a rabja. Olyan mókuskerék ez, amiből nem lehet kilépni, mert genetikailag úgy vagyunk kódolva, hogy ne is akarjunk kilépni. Kényelmesebbnek, s talán biztonságosabbnak is tartjuk helyben róni a köröket, mint megbékélni önmagunkkal, sorsunkkal. Emberi természetünkből fakadóan vagyunk ilyenek. Pedig de szépek is az álmok! Igaz, csak addig, amíg álmok maradnak.
Azon a délutánon is ezeken a megválaszolhatatlan kérdéseken rágódott. Gondolatai szinte hermetikusan elzárták a külvilágtól, jóformán azt sem tudta, hogy jutott ki a temetőbe. Rég volt már az öreg nyugvóhelyénél, ezért nem is csodálkozott azon, hogy a sírt ellepte a gaz. Szégyellte magát hanyagságáért, legszívesebben haza rohant volna, nehogy véletlenül valamelyik ismerőse hirtelen ráköszönjön. Aztán mégis erőt vett magán, és gyomlálni kezdett, elvégre a friss virágot mégsem tehette a rendezetlen sírra.
Amíg dolgozott, akaratlanul is felidézte az öreg vonásait, gesztusait, szavait. Emlékezett… Dolgavégeztével még egy imát is elmormolt bajusza alatt, majd tovább merengve bámult a semmibe. Hosszú percek, talán órák teltek el így. Csak a hűvösebbre forduló szél tudta kizökkenteni gondolatai világából. Szívesen maradt volna még, de kezdett fázni, s belátta, ideje haza menni.
Indultában végigsimította kezével a fejfát.
– Nyugodj békében, öreg! Te már minden álmodat levadásztad… Nekem még van egy kis dolgom… – mondta halkan, hangjában csipetnyi iróniával, majd elindult a lenyugvó nap irányába.