Most már tényleg felmérgelődtem; elvégre mindennek van határa. A hétalmafás mindenit a kis öntudatosnak, nem én születtem almának!
Azt hiszem, reménytelen egy helyzet ez, mert egyikőnk sem tudja elképzelni magát a másik helyében, s ő nem érti, nem értheti meg, hogy nekem most tanulnom kell, és képtelen vagyok figyelni, ha nem eszem almát.

Almacsutkák

Első csutka
    A kis almák sunnyogva lapulnak a kosárban, s mind azt gondolja: „Úgysem én jövök. Meg különben is, alig tűnt el egyikünk.”
Időnként egymásra pillognak, de vigyáznak, hogy ne vegyem észre. Együtt hallgatnak, mert mindőjüknek egy a célja, hogy ne egyem meg őket, de magában mind a szomszéd ellen furakodik, s mikor nem figyelek, óvatosan arrább mocorognak, hogy a másik kerüljön előtérbe.
Érdekes egy közösség ez az almáskosár. Persze, nem elvárás, hogy beletörődjenek a sorsukba, de akit megettem alig öt perce, különösen akaratos és makacs volt.
– Figyelj csak, ez most már muszáj, mert különben képtelen vagyok figyelni, és jelen pillanatban arra rendkívüli szükségem lenne! – kiabáltam rá, mikor visítozni kezdett, mert nem számítottam ellenállásra.
– Nem, nem, nem és nem akarom! Hagyjál békén! Miért nem mást választasz?
– Nézd, nem otthon vagyok, nem fogdoshatok össze minden almát; te kerültél a kezem ügyébe.
– De én nem akarok megevődni! Ez igazságtalanság!
– Inkább ücsörögnél tovább áskálódó társaid közt?
– Nem áskálódóak, nagyon tévedsz, mi jó barátok vagyunk, tényleg. Mind jóban vagyunk – engedj vissza a barátaimhoz!
Nagyot sóhajtottam. Minek vitatkozok én egy ilyen csökönyös almával? De azért még egy kicsit próbálkoztam a meggyőzésével.
– Te is tudod, hogy nem a barátaid, nézz csak rájuk, hogy remegnek a félelemtől, hátha visszaraklak – nem örülnének neked, mert mind azt akarja, hogy ő a lehető legkésőbb kerüljön sorra. Ugyan miért nem tudod elfogadni a sorsodat?
– Én nem arra születtem, hogy megegyenek! – jelentette ki gőgösen.
– Na, jó, ide süss, akármit mondasz, én most meg foglak enni téged, mert szükségem van rád. Legyél már egy pirinyót rugalmasabb!
– Lárifári – replikázott – ettek már meg téged?
Most már tényleg felmérgelődtem; elvégre mindennek van határa. A hétalmafás mindenit a kis öntudatosnak, nem én születtem almának!
Azt hiszem, reménytelen egy helyzet ez, mert egyikőnk sem tudja elképzelni magát a másik helyében, s ő nem érti, nem értheti meg, hogy nekem most tanulnom kell, és képtelen vagyok figyelni, ha nem eszem almát. Ő pedig a sorsába nem tud beletörődni, pedig talán hetek óta ezt magyarázza neki kimondva-kimondatlanul a környezete (anyja, a homoki almafa, s barátainak hitt rokonai a kosárban s előtte, a ládában vagy mittudomén).
Jó, igaz, én sem voltam soha alma, mondom, s nem is értek az almák lelkivilágához, nem is tudom, mennyire könnyen törődnék én bele, ha sorsom a megévődés lenne.
Csakhogy jelen esetben én voltam erőfölényben, ráadásul éppen valami egész mással voltam elfoglalva (s csak mellékesen akartam egy almát megenni), nem volt kedvem sokáig vitatkozni; így hát egy utolsó tiltakozó visítás után beleharaptam.
Az első reccsenést követően méltóságteljes hallgatásba burkolózott – talán az egésznek az volt a célja, hogy a teljes figyelmemet ráfordítva pusztítsam el, ne csak úgy mellékes apróságként.
Végül is az almáknak is lehet önérzetük.

�
Második csutka
Nos hát, míg én írtam, az almáskosár lakói viszonylag nyugodtan elvoltak, de egyikőjük elkapta reájuk vetett pillantásomat, s most sanda körbesuttogással felhívja a többiek figyelmét is erre. Persze, ő a legkézenfekvőbb, megértem, hogy izgága egy kicsit.
Természetesen ezek után sokkal inkább nehezükre esik nyugton maradni, de szemmel láthatóan nagyon igyekeznek, s a kosár fáradtan recseg bele.
Az a kövér sárga nagyon boldog alul, hogy most még jobban takarásban van, de a többiek nem ilyen biztosak a dolgukban. Talán csak egy, aki sztoikus békében csücsül a többiek mögött, egy idegen családból valahogy idecsöppent sárga, szeplőkkel és karcolásokkal az arcán. A többiek fénylenek az idegességtől.
Már szinte megsajnálom őket, de a kívánás és a munka nagy úr; meg fogok enni még egyet.
Egy vagánynak tűnő kis piros a következő, szemmel láthatóan részt vett már komolyabb verekedésben is. Gyönyörű, eredeti színe van, csak egyelőre nemigen hajlandó velem szóba állni. Azért kicsit még győzködöm.
– Na, ne duzzogj már! Ha görcsösen morckodsz, hamar el fogsz fogyni!
– Nem érdekel! Inkább harapj!
Vállat vontam. Vitatkozik a favágó! Haraptam.
A többiek borzadva fordították el arcukat.
Rövid ideig csak bőrének harsanása hallatszott.
– Hisz ez nem is fáj! – kiáltott fel váratlanul, mikor már azt hittem, teljesen el is némul. – Ez csodálatos érzés! Tökéletesen feldobódtam!
Hm. Váratlan folytatás.
– Örömmel hallom. De hadd kérjelek meg: kifejtenéd ezt egy kicsit részletesebben? Nem értem, miért reagáltok ennyire különbözőképpen.
– Ó – kezdte meglepően lelkendezve –, nem is tudom, el tudom-e mondani. Te most rólam írsz, engem eszel tökéletes és ropogós harapásokkal, s nekem minden porcikám érzi magát és a te fogaidat is. Olyan, mintha ennél jobb nem is lehetne!
– Hiszen mindjárt elfogysz!
– Alig várom! Ó, milyen csodálatos lét is az almáké!
Többet nem mondott, csak lehunyta a bőrét és élvezkedett, míg csak meg nem ettem.
Az almáskosár viszont mindezt nem hallotta, csak annyit láttak, hogy szép apránként elpusztítom társukat, s most félelemmel vegyes gyűlölettel pillogtak rám.
Sosem hittem volna, hogy egy almának ekkora mértékű öröm és boldogság lehet a megevés folyamata. Úgy tűnik azonban, a tudat, hogy előbb-utóbb valaki szájában végzik, halálos rémülettel tölti el a legtöbbjüket. S hogy van ez, hogy nem mind reagál egyformán – ki érti ezt?
Nem tudom – jobban szeretnék tán, ha egy reszelőn lemorzsolódva süteményként végeznék összepréselve holmi idegen és száraz és lapos tésztával, sok egyformán lereszelt társukkal keveredve?
Kis buták ezek az almák. Félnek az ismeretlentől, ahelyett, hogy kíváncsiak lennének rá, s a lehetőségek szerint megpróbálnák élvezni.
Vagy ismét csak kívülről nézem?
Végtelen a kombinációs lehetőség: ahány ember, annyi hangulat és annyi alma.
Attól tartok, nincs olyan megoldás, ami mindenkinek jó lenne. Legföljebb, ha ügyet sem vetek a visítozásaikra.
Vajon akkor lennék kőszívűbb, vagy most vagyok?