Azt álmodta, hogy ismét szombat van, s ő hátára veszi talu-könnyűnek tűnő ládáját, és a felkelő nappal parolázgatva útnak indul. A madarak csak neki csicseregnek, hogy útját kellemessé tegyék, a fák csak neki lomboznak, hogy a nagy melegben árnyékot biztosítsanak, s a szellő is csak miatta éled fel néha, hogy lecsókolja a homlokán gyöngyöző izzadságcseppeket.

A drótozó

Vilmos bácsi már hajnalban felkelt. Izgatottsága régi békebeli vekkerként űzte el álmát, pedig nem életében először készült útra kelni. Úgy várta mindig a szombatot, mint kisgyermek Szent Miklós napját. Várta, hogy hátára vegye dróttal, cinkelt lemezekkel és régi kéziszerszámokkal teli faládáját, s elinduljon az előre mindig alaposan megtervezett útvonalon. S bár tudta, hogy alig-alig lesz olyan ember, aki megbízza majd valamilyen drótozással, foltozással, mégis mindig reménytelten indult útnak.
A hét hat napján szinte egész idejét azzal töltötte, hogy készült a szombatra, arra a napra, amikor úgy érezhette, feladata, mi több, küldetése van keserédes földi kirándulása során. Ez a várakozás nem egyfajta semmittevést jelentett számára, hanem teljes lényével azon munkálkodott, hogy a legapróbb részleteket is kidolgozza. Már-már műszerészi finomsággal, pontossággal készített elő mindent. Borotvaélesre köszörülte vésőit, hidegvágóit, megtöltötte a csirizes és a nittszeges dobozt, tett be elegendő forrasztóónt és forrasztópákát, leltárba vette és ellenőrizte szerszámait, a kalapácsokat, reszelőket, az üllőket, az árt, a lyukasztót, a harapófogót, a csípőfogót, a pléhvágó ollót, a hidegvágót, a vonalzót, a fa alátétet, hogy még véletlenül se valljon szégyent.
Jól tudta, hogy hétközben hiába is próbál útra kelni és ajánlgatni szolgáltatásait, mert senkit nem talál otthon. Nem mintha szombaton sorba álltak volna az emberek agyagedényeikkel, lyukas fazekaikkal, csatornáikkal, lerükkel, de olyankor legalább elméletileg esélyt látott arra, hogy munkát kapjon. Olyankor általában volt némi mozgás az utcákon és az udvarokban, s ha mást nem is ért el, de néhány szó erejéig odafigyeltek rá, emberszámba vették. Már aki, mert olyan is előfordult nem egyszer, hogy a gazda szóra sem méltatta, meg sem várta, hogy elmondja jövetele célját, hanem úgymond kapásból elzavarta… De ezek az apró kellemetlenségek nem kedvetlenítették el. Még véletlenül sem mert arra gondolni, hogy ő bizony már egy rég letűnt világ rongyos nagykövetévé, vagy inkább ereje végén járó hírmondójává vált. Hogy olyan, mint egy két lábon járó néprajzi múzeum… Bezzeg régen! Naponta egy-két utcát alig tudott végigjárni, annyi volt a munkája. Tisztelték is az emberek, nem mint most. Manapság legfeljebb szánalmat, sajnálatot éreznek iránta. Odadobnak neki egy kis avas szalonnát, vagy más ételmaradékot, jobb esetben kezébe nyomnak egy üvegecske pálinkát, hadd melegedjen fel kicsit a kortól és a dermesztő hidegtől kifehéredett szakálla. Olyankor Vilmos bácsi még kalapot is emelt jótevője előtt, s nehéz évtizedek által erjesztett bölcsességével hangosan megállapította: “Maga nagyon jó ember! Isten százszorosan fizesse meg jóságát!”
Pedig ő nem erre vágyott. Soha nem alamizsnát várt, hanem munkát. Becsületesen meg akart dolgozni a betevőjéért. Mert az államtól kapott, segélynek sem nevezhető nyugdíja csak arra volt elég, hogy tisztességesen, méltóságteljesen még éhenhalni se tudjon… De az utóbbi évek pangása megtanította arra, hogy ha életben akar maradni, méltóságát kolduskalapra kell váltsa. Nem volt könnyű ezt elfogadtatnia önmagával, de az élet lassan rákényszerítette.
Aznapi kiruccanásán sem járt túl sok sikerrel. Munkával egyáltalán nem bízták meg, hiszen a modern kor embere a kivénhedt tárgyakat egyszerűen kidobja, nem vesződik a javításukkal. Vilmos bácsi mégis tette a dolgát, mint élete során mindig. Nem tért le soha arról az útról, amit maga választott, vagy inkább amit a sors kirendelt neki, még akkor sem, amikor az út ösvénnyé karcsúsodott, az ösvény pedig beleolvadt, belesimult a vadonba. Igaz, szegény családba születve, túl sok választási lehetősége nem volt, de talán ha lett volna sem dönt másképp.
Estére bizsergető, de ugyanakkor jóleső fáradtság uralkodott el Vilmos bácsi testén. Faluszéli szerény lakásába érve, levette hátáról faládáját, jól megszokott helyére, a spar melletti sarokba tette azt, majd erőtlenül, de mégis elégedetten rogyott le az ágyra. Néhány percig pihentette elgémberedett lábait és sajgó hátát, majd fiatalokat meghazudtoló gyorsasággal pattant fel, és leltárba vette aznapi munkája, házalása gyümölcsét. Mindent felsorakoztatott az asztalra, s olyan örömmel csodálta “szerzeményeit”, mint kisgyerek az új játékszereit. Elégedetten állapította meg, hogy tulajdonképpen, mindent összevetve, nem is volt olyan rossz napja. Kapott egy fél kenyeret, egy tenyérnyi nagyságú szalonnadarabot, egy kevés sertészsírt, öt tojást (bár az egyik romlott volt, azt még az úton eldobta), néhány alig rohadt burgonyát, négy almát, félliter bort, negyedliter törkölypálinkát, meg némi készpénzt is.
Királyosan megvacsorázott, aztán lefeküdt. Boldogságtól, elégedettségtől sugárzó arccal nézegette egy darabig az ablakon bekukucskáló teliholdat, altatódal gyanánt pedig kényszeredetten hallgatta a környék kutyáinak acsarkodó csaholását, majd elaludt.
Azt álmodta, hogy ismét szombat van, s ő hátára veszi talu-könnyűnek tűnő ládáját, és a felkelő nappal parolázgatva útnak indul. A madarak csak neki csicseregnek, hogy útját kellemessé tegyék, a fák csak neki lomboznak, hogy a nagy melegben árnyékot biztosítsanak, s a szellő is csak miatta éled fel néha, hogy lecsókolja a homlokán gyöngyöző izzadságcseppeket. Az emberek betessékelik házukba, s hálálkodva kérik, javítsa már meg “rozsdadefektet” vagy “konyhakő-mérgezést” kapott tárgyaikat. S ő mindenkin boldogan segít… Ahogy végigmegy az utcán, a férfiak előre kalapot emelnek a tiszteletére, a hölgyek pedig szinte egymással versengve kérik, hogy feltétlenül térjen be hozzájuk is.
Vilmos bácsi álomtól kisimult arcára ránehezedett az éjszaka sötétje. Álmában még kiáltozott párszor: “Drótozás, fódozás, mindenféle javítás!...” Egyre gyengülő kiáltását azonban senki nem hallotta meg, elnyomta az ebek csaholása. Egy idő után a hangok hangfoszlányokká váltak, majd elporladtak az éterben...