Megcsóválta a fejét, sóhajtott. A csészét a mosogatóba tette, vizet engedett rá. A földet nézve elindult. Nem szeretett volna belebotlani, de egyelőre sehol sem látta. Nem volt az előszobában. A nappaliban és a hálóban sem. Ezeket az ajtókat mindég nyitva tartotta. Szerette az átláthatóságot, a nagyobb tereket. Ha nem egyedül lakna, akkor persze szükség volna szeparálódásra. Nem kedvelte, ha szemmel tartják.

Blue – első rész

Tanácstalanul álldogált a konyhában. Egyik karján az állattal, a másikban a szatyrok. Az is csoda, hogy idáig eljutott. Ideális esetben lerakta volna a szatyrokat a hokedlikre. Levette volna a kabátját, cipőit, kezet mosott volna, mielőtt elrakodik. A macska közömbösen ült, nem kapaszkodott karmaival a kabát szövetébe. Nem nézett körül sem. Volt. Várt. Lassan leeresztette karját a hokedli magasába, hogy az állat átléphessen rá. Négy lábán állt már, hátát felpúpozva. Ideig várt mellette az asszony, majd átment a fürdőszobába. Fél kézzel kinyitotta a csapot, rácsurgatta macskás kezére a vizet, a szappanhoz dörzsölte, újra vizet engedett rá. Amikor már nem habzott, lerázta a vízcseppeket, keze fejét, tenyerét a törülközőhöz nyomkodta. Nem volt elégedett az eredménnyel, de elzárta a csapot. Visszament a konyhába. Nem látta sehol az állatot. Nem tudta egyértelműen eldönteni, nyugtalanítja-e, ez a tény, de megkönnyebbülést érzett. Elrakodott a hűtőben. Tejet oldalra, ásványvizet alá. Sajt, felvágott, felső polc. Csirkemell, középső, paradicsom, alá. Végre levehette a kabátját, kendőjét, a fogasra akasztotta őket. Kibújt a cipőből, papucsot húzott, s alaposan kezet mosott. Benézett az asztal és a hokedlik alá, a cica nem volt a konyhában. Legalább megkávézom, azután felkutatom, hová bújt - gondolta. Előszedte a csészét, tejport. Megmelegítette a kávét. Kitöltötte, belekevert egy kanállal. Leült, maga alá húzva az egyik lábát. Két tenyere közé fogta a csészét, könyökkel az asztal lapjára támaszkodva. Lassan kortyolgatott. Felidézte a találkozásuk pillanatait. Ahogy befordult a sarkon, rögtön meglátta a macskát. A járda közepén állt mozdulatlanul. Szombat délelőtt volt, szikrázó napsütés. Furcsa volt a néptelenség. Mint egy álomban. A négy talpán állt, farka leeresztve. Mintha várt volna rá. Nézte. Figyelmesen, rezzenetlenül. Az asszony a pillanatnyi megtorpanást követően tovább folytatta útját. Melléért, de az állat nem fordította felé a fejét. Tekintete előre, a távolba veszett, most már cél nélkül, de az asszony tudta, hogy minden szőrszálával őt érzékeli. Nem nyávogott, nem mozdult. Ekkor maga számára is megmagyarázhatatlan ötlettől vezérelve leguggolt melléje, és a karját behajlítva elé tartotta. A cica fellépett rá, ő pedig, mint egy emelő, szállította hazáig. Még jó, hogy már mindent sikerült megvennie előtte. Megcsóválta a fejét, sóhajtott. A csészét a mosogatóba tette, vizet engedett rá. A földet nézve elindult. Nem szeretett volna belebotlani, de egyelőre sehol sem látta. Nem volt az előszobában. A nappaliban és a hálóban sem. Ezeket az ajtókat mindég nyitva tartotta. Szerette az átláthatóságot, a nagyobb tereket. Ha nem egyedül lakna, akkor persze szükség volna szeparálódásra. Nem kedvelte, ha szemmel tartják. A függönyök mögé is benézett. Az ágy és a fal között kevés a hely, a polcon a fal és a könyvek között viszont megbújhatott. De hogy került volna oda, ha ott volt egyáltalán? Eszébe sem jutott hívni. Olyan idétlen volna. Ciccegni, hallózni. Mégsem ember? Kiment a konyhába, keresett két kis műanyag tálkát. Az egyikbe tejet töltött, a másikba egy kis darab apróra szeldelt párizsit tett. Nem sokat. Fogalma sem volt arról, mennyit eszik egy ilyen kis állat. Újságpapírt tett az ablak alá a konyhakőre. Ráhelyezte az edénykéket, várt. Semmi. Mit csináljon? Ebédet főzni nem volt kedve. Álldogált az asztalnak támaszkodva. Kinézett az ablakon. Lenézett a lába elé, ott volt a macska. Meglepődött. Eszébe jutott, hogy el kéne vinni az állatorvoshoz. Be kéne oltatni, meg egyáltalán, meg kéne tudni, nem beteg-e, esetleg bolhás? Az utcáról hozta haza. Gyorsan felöltözött. Cipő, kabát, retikül. A konyhában nem volt az állat. Tanácstalanul körbenézett. A szobába be nem megy így. Levetkőzni sem fog, mert ha közben meg is leli, mire újra felöltözik, megint eltűnhet. Egész estig eljátszogathatnának ezzel. Túl akart volna lenni már a vizsgálaton. Egy kissé ingerült lett. Ha beteg az állat, nem tartja meg. Fogadkozott határozottan. Nem ápol. Ő aztán nem! Elnevette magát. Mit bosszankodik. Kivel vitatkozik, amikor a befogadás ténye mát ott az utcasarkon eldőlt, mielőtt bármi is eszébe jutott volna ezzel kapcsolatban. A felkínált karját a cica elfogadta. Felemelte tekintetét a földről. Vele szemközt, a mosogató peremén ült a macska. Érdeklődve figyelte. Megfogta és elindult vele. Az orvos megkérdezte, mi az állat neve, mennyi idős, van e panasz? Az asszony nézegette a cicát. Dús, kékes bundája, zöld szeme, hegyes fülecskéi voltak. Az orra körül remegő, porcelán fehérségű bajuszkák, szája vonalában, szeme körül, fülei peremén fehér kontúr. Blue, mondta. A macska ráemelte tágra nyitott szemeit. Közepében merőlegesen ketté osztó fekete vonal. Várt. Cilu, mondta még az asszony. A cica összekeskenyítette a szemeit, ettől, mintha mosolygott volna, picit dorombolgatott is, kényelmesre fészkelődött a behajtott karon. A gazdája lettem, gondolta, miközben az orvos átvette az állatot. Miután beírták, megvizsgálták, beoltották, kapott egy piros bolhanyakörvet, vitaminos macskaeledelt, és valami mű egeret, elindulhattak végre hazafelé. Az asszony, beengedve Blue-t, nyakába vette újra a várost. Macskavécét és almot vett. Azután, törni kezdte a fejét, hogy hová tegye? A fürdőszobába a mosdó alá? Ez tűnt a leghasználhatóbb ötletnek. Viszont, akkor nyitva kell tartania ezt az ajtót is. Ezt nehezen tudta elfogadni. A kamra, a wc, a fürdő, ezek zárt ajtókat kívánó terek voltak a fogalmai szerint. Egyszerűen így érezte jól magát! De a macska nem fog jelezni, mint egy kutya, bármikor be kell tudnia jutni az alomhoz. NNNNNNNNNa! Üzembe helyezte a dolgot, a fürdőszoba ajtó zsanérjához pedig, egy gömbölyű spulnit ékelt. Pont akkora nyílás jött létre, ami a cica besurranásához elég. Ha maga használja, kiszedi a spulnit, kizárja a cicát, egyébként pedig, berögzít, és résnyire nyitva marad az ajtó. Jó. Ma talán ez tűnt a legnehezebben megoldható feladatnak, gondolta. Megvizsgálta a konyhát, az étel érintetlennek látszott. Kotorászást hallott a fürdő felől. Izgatottan várt. Leellenőrizte a történteket. Volt már egy „eredmény” gondosan elkotorgatva az alomban. Macska szaga van. Állapította meg viszolyogva. Idegesítette az átható szag. Ezt nem fogom megszokni, állapította meg lehangoltan. További töprengés helyett kimenekült. A nappalin keresztül a hálószobába. Mit kéne csinálni? Leheveredett a billenős fotelbe. Oldalt felhúzva a lábait, összekuporodott. Még nem volt fűtés, jól esett az ablakon betűző délutáni napsugár. Az ágyról áthúzta magára a plédet. Hunyorgó szemekkel bámult ki alóla a cica. Jól nézünk, ki, lepődött meg. Te is itt sziesztázol? Óvatosan visszaigazította rá a takaró sarkát. A dorombolás, a nap melege, az átélt izgalmak elbágyasztották. A problémákkal később foglalkozni jó döntés volt. Hosszan aludt, besötétedett, mire felébredt. Cilu sehol, viszont ő megéhezett. Kiment, a konyhába, felkapcsolta a villanyt. Gyorsan szeretett volna valami jót enni. Kolbászos rántotta, reszelt sajt, paradicsom, pirítós, tea. Míg megeszi, TV-t néz. Egy illatos fürdő, ágyban olvasás. Lazítós, hét záró nap, álmodozott. Kinyitotta a hűtőt, lehajolt. Hátulról a vállára ugrott a macska. A nem várt „támadást”, átgondolatlan mozdulat követte. Ösztönösen felegyenesedett és hírtelen elkapta az állat egyik lábát, le ne essen róla.