Ahogy belemerült a zöldbe, a háttér megváltozott. Az aranyszegélyű sötétkék ég hirtelen, nagyon hirtelen rózsásba fordult, lágyan vereslett minden zuga, minden pici sarkocskája, a ki-kivillanó est-kék előtt, s ahogy Silme felpillantott, elállt a lélegzete.
Mert a magasból a pirosló ég hullajtani kezdte önmagát, tenyérnyi meleg színű égdarabkák pillegtek lefelé, különösen az almafák királyára, s a kislány ámuló szemei előtt rá-ráborultak egy-egy kerek almára, megérintve azokat az érettség színével, s piros-fényessé varázsolva azokat.

Az ég mint festék

A békát figyelte: ott hasalt a fűben, egészen közel a lüktető, zöld gombóchoz, meg az ijedten kidülledő szemekhez, csak figyelte, nehezen telt be vele. A béka unta meg előbb, egyszer csak hopp, odábbugrott, hogy ugyancsak loccsanósat tottyanjon a pocsolyába.
Silme nem bánta, hadd ugráljon, érdekes volt figyelni eddig is. Vajon mire valók azok a kis dudorok a bőre felszínén? És milyen hosszúra tudja kinyújtani a nyelvét? S nini, itt egy furcsa bogár a fűszál végén!
A kislány hanyatt fordult, érdeklődő szemeit az égre tárva. É miért kék az ég? És ahol a repülők járnak, ott is kék, vagy ők már látják az űr feketeségét? És vajon el lehet-e érni az ég szélét? Milyen mókás lenne, az ember csak kidugná a szemeit, s körbepislogna.
– Na látod, komám – mondta az iménti bogárnak, fejét oldalra fordítva – te csak itt élsz, mászkálsz a fűben, s nem is sejted, hogy ha nem lennék itt, talán megevett volna a béka. Nem is jár más a fejedben, csak az evés. Hát élet ez?
Kis sóhajjal felült, mert az evésről eszébe jutott, hogy bármilyen magasztos is az ég színén meg a béka szemén gondolkodni, azért valljuk be – enni kell. Csakhogy az uzsonna rég volt, a vacsora pedig, haj, hol van még – mit is lehet ilyenkor tenni? Silme körbenézett a kissé mocsaras réten.
Hát persze! Az almafa!
Ott áll oldalt, de azért méltóságteljesen, de barátságosan, mintha csak rá felmászni vágyó lánykákra várna, de addig is árnyékban tartja a környék béka-, rovar- és növényalattvalóit. De ami most a legfontosabb: kövér, kerekséges almát terem, most talán már éppen megérett!
Szaladni kezdett, szandálja meg bele-belekóstolt a pocsolyákba, de sebesen tovább is iramlott, mintha az ő bőrszalag-gyomra is morogna, pedig hát egy szandáltól igazán nem lenne szép, ha még enni is kérne, elég lehetne neki egy mezítelen lábacska minden nap. Ám hiába trappolt oda hétmérföldes csizma sebességével vivén kis gazdáját a rét királyához, a dúsígéretű almafához, szinte maga is beleszomorodott a lányka csalódottságába. Hiszen ezek még zöldek!  Milyen alig-pirultak, pedig a környék összes satnya vackora már virít, mint a tejbeesett rózsa (bizony, ahogy csak egy fanyar vadkörtétől telik), s pont a legízesebb fa nem termi időben gyümölcsét!
Hát mi legyen? A vackor az csak vackor, nem az igazi, akármennyire is illegeti magát.
No, jobb híján marad a fáramászás. S lehet, hogy fönnebb akad néhány pirultabb gömbölyűség. Nekilendült hát, vígan bízva a jósorsban.
Egyre-egyre feljebb hágott, ágról ágra, míg megvékonyodtak alatta a majdan pirosló gyümölcsök tartóoszlopai. De bizony hiába figyelte vizslató pillantással sorra az almákat, mintha összebeszéltek volna, mind csak zöldes volt, igen messze a tökéletestől – márpedig az alattival, ugye, nem lehet beérni.
Már vagy a hetedik szinten járt a kislány a láp közepi magános almafán, mikor fel-felvillanó szeme pillantása a piros szín utáni kutatás helyett véletlen a levelekre tévedt – s ott tapadt. Úgy bele tudott feledkezni amúgy is a teremtett világ szemlélésébe, hogy akár el is süllyedhetett volta az egész vizenyős rét, észre sem veszi. Tökéletesen elfeledte most, hogy a dereka kissé ki van facsarodva, s a bal tenyere erősen markolja egy combnyi faág felső harmadát. Csak a zöld szín számított, a pókhálókarcsú erek, a fényes, fűszeres, tökéletes cakkosság, egy darabka az Istenből. Mit számított immár az alma, s ugyan mit a mozgékony, lüktető szemű béka, mikor itt egy gondolatfoszlányra is finoman vibráló leheletnyi falevél – s nem is egy, millió! Ó, be tündérszép ez a zöld fátyol, s rajta keresztül a világ!
Silme közelebb hajolt, a legöngyölődni készülő nap a szemébe vakított, de ez is csak gyönyörűségét növelte. Aranyló zöld! Mit ide veres-bájos piros! Mit ide alma, piros alma, amikor most a falevél zizegése a legfontosabb az életben, s a magával hozott, régi korok szellemeit idéző üzenet.
Ahogy belemerült a zöldbe, a háttér megváltozott. Az aranyszegélyű sötétkék ég hirtelen, nagyon hirtelen rózsásba fordult, lágyan vereslett minden zuga, minden pici sarkocskája, a ki-kivillanó est-kék előtt, s ahogy Silme felpillantott, elállt a lélegzete.
Mert a magasból a pirosló ég hullajtani kezdte önmagát, tenyérnyi meleg színű égdarabkák pillegtek lefelé, különösen az almafák királyára, s a kislány ámuló szemei előtt rá-ráborultak egy-egy kerek almára, megérintve azokat az érettség színével, s piros-fényessé varázsolva azokat.
Hiszen ez varázslat! Valami tündérálom-féleség lehet, el sem lehet képzelni, hogy történhet ez meg. Kissé megdörzsölte a szemét, de az egek továbbra is hulltak alá szép komótosan, bár ahogy kucorodott le a nap, egyre gyérebben. Visszacsavarta testét normális helyzetbe (már amennyire ez egy fa tetején lehetséges), s kinyúlt egy alma után. Semmi kétség, gyönyörűen érett, fényes-piros almát érintett. De hová tűnt róla az égdarab? Talán beléivódott? Silme körbetekintett; az éghullás már elállt, mélyen lent, a földön lüktetett még néhány éppen megérkező darabka. Vajon szabad-e ezeket az almákat megenni?
Nem sokat töprenghetett azonban, mert a gyomra nagyot kordult. De mégsem, nem eheti most meg. Ezek nem közönséges mocsárkirályi almák, hanem ég-érlelte csodagyümölcsök, már ha hihet a szemének. De miért is ne hihetne, mikor a világban annyi csoda van, nem valószínű, hogy a felnőttek már mindet megtalálták volna.
– Hát hazaviszlek, édes kis varázsalma! – kiáltott fel magában – hazaviszlek a családomnak, s megesszük együtt, mit szólsz hozzá?
Kissé erősebben markolta meg az eddig csodált almát, mire az engedelmesen a kezében maradt, bár mintha Silme úgy látta volna, hogy barátságos, sanda félmosoly suhan át az almán.
– Ne aggódj – mondta neki, míg lefelé mászott – a családom csupa jó emberből áll. Hogy fognak örülni fog neked!
S ahogy leért, markába zárva kincsét, szemében az alkonyat tengernyi apró csodájával fürgén nekilódult a hazafelé tartó pocsolyás rétnek.
S nem tudta, csak a nagyon közel állóknak tűnt fel, hogy ettől az estétől fogva arcára arany-piros ragyogás költözött.
Lába alatt nem roppant meg a fű.