Belenézek a tükörbe. A táncosok valahogy a tükörben mintha mások lennének, mint amilyennek a valóságban. Teszek egy lépést előre, és hunyorítok kicsit, hogy jobban lássam a tükörképüket. A ruhájuk sokkal régebbinek, elnyűttebbnek látszik, az arcuk sápadt, szemükből szürkés fény árad, mosolyuk hiányos sárga fogsort rejt, ujjaik karmokban végződnek. Most jövök rá, hogy pont úgy néznek ki, mintha halottak lennének, akik kikeltek sírjukból egy utolsó mulatozásra. Elborzaszt a látvány. Nem értem mi történik.

A bálterem

Hatalmas bálterem, egy oszlop mögött állok. A plafont alig látni, olyan magasan van. A csillár napként ragyog, elhomályosítva a mennyezetet díszítő barokk festményeket. A falakat és az oszlopokat vérvörös drapéria borítja. A táncparketten párok tucatjai táncolnak a Kék Duna keringő gyengéd dallamaira. A zene mintha élne, varázsburokként vesz körül mindent és mindenkit. A táncosok teljes eksztázisban vannak. Senki nem törődik mással, csak a zenével, a párjával, a tánccal és önmagával. Engem is teljesen magával ragad a hangulat; a keringő ritmusa átjárja testem minden porcikáját. A férfiak és a nők, a nők és a férfiak, a táncosok egy emberként mozognak a lágy ritmusra.
Hirtelen furcsa érzés kerít hatalmába. A falakon lévő drapériák valahogy nem tetszenek. Miért kell a gyönyörű aranyozott falakat letakarni? Mintha rejtegetnének valamit. Vajon mi lehet az? A gondolat önmagában is abszurd, gyorsan tova is száll. A zene visszaférkőzik elmémbe, nem is nagyon tudok tőle másra koncentrálni. Hihetetlen. Úgy érzem, mintha úsznék a levegőben. Gondolatban a parkett fölé szállok. Fel és le, le és fel, mint a cirkuszi légtornászok, én is úgy bukfencezek a levegőben, csak éppen kötelek nélkül. Irigylem a madarakat; nekik ez az élmény naponta adatik meg.
(Mindjárt lehull a lepel.)
Ez a gondolat lehoz a földre. Megint az oszlop mögött állok, és a táncosokat nézem. Valami nem tetszik. A vörös drapériától olyan, mintha vér borítaná a falakat. Vajon mi a céljuk? Miért vannak felfüggesztve? Valaminek lennie kell mögöttük. Furcsa, hogy a táncosoknak ez fel sem tűnik. A zene, úgy látszik, nekik is teljesen lefoglalja minden egyes idegpályájukat. A zene felhangosodik, feldobognak a dobok, a hegedűk újult lelkesedéssel játsszák a dallamot, a táncosok arca felragyog. Ekkor hirtelen egy hatalmas dördülés kíséretében lehullnak a vörös faltakarók. Felkiáltok meglepetésemben. A falak nem is igazából falak, hanem óriási tükrök. Nem értem miért lepődtem meg ennyire, elvégre, minden valamirevaló táncterem elengedhetetlen eleme a tükör borította fal. Mégis, valami még most sem hagy nyugodni. A táncosok mintha észre sem vették volna a változást, mintha mi sem történt volna, folytatják táncukat. Pedig a zene is megváltozott. Többé már nem az eddigi kellemes dallam szól, hanem helyette valami egészen idegtépő zsongás. Belenézek a tükörbe. A táncosok valahogy a tükörben mintha mások lennének, mint amilyennek a valóságban. Teszek egy lépést előre, és hunyorítok kicsit, hogy jobban lássam a tükörképüket. A ruhájuk sokkal régebbinek, elnyűttebbnek látszik, az arcuk sápadt, szemükből szürkés fény árad, mosolyuk hiányos sárga fogsort rejt, ujjaik karmokban végződnek. Most jövök rá, hogy pont úgy néznek ki, mintha halottak lennének, akik kikeltek sírjukból egy utolsó mulatozásra. Elborzaszt a látvány. Nem értem mi történik. Poshadt pinceszag csap meg, egy lépést hátrálok, és még egyszer megnézem magamnak a mesébe illő táncot, majd a tükörben látszódó rémálmot. A zene még most is szól, egyre idegtépőbb, ennek ellenére a táncosok zavartalan folytatják végtelen keringőjüket. Nem csak a táncosok néznek ki máshogy a tükörben. A falak omladoznak, és pókháló borítja őket. Minden szürke. Úgy néz ki az egész hely, mint ahol már évszázadok óta nem járt senki. Hányinger kerülget, miközben hátrálok, egészen, amíg bele nem ütközök valamibe. Ijedtemben felkiáltok, és azonnal hátrafordulok. Éppen a koktéljukat szürcsölő táncosokba botlottam, akik szelíden mosolyognak rám, és intenek, hogy igyak velük egyet.
(csak képzelődtem, minden rendben van, már nem is tudom honnan jöhettek ezek a rémképek)
Elfogadok tőlük egy italt, és ugyanazzal a mozdulattal hátrafordulok. A tánc nem állt le. Szemem a tükrök felé téved. Most már nem bírom tovább, elkezdek üvölteni. Ugyanazokat a rémalakokat látom, mint percekkel ezelőtt. A mögöttem álló táncosok megragadnak, és maguk előtt tolva a táncparkett felé visznek. Látszólag csak táncba invitálnak, de én már nem hiszek a látszatnak. Torkom szakadtából üvöltök, már nem hallatszik a zene sem, csak az én üvöltésem.
Mikorra a táncparkett közepére érünk, elhallgat a zene, a táncosok leállnak. Végre sikerül úrrá lennem magamon; abbahagyom a sikítást. Egy hatalmas kört formálnak körülöttem. A legborzasztóbb az, hogy mosolyognak rám, mindenki ragyog a boldogságtól. Biztató pillantásokat küldenek felém, félelmem nem tükröződik szemükben. Csak állok egyhelyben rémülten, amikor egy helyen kettéválik a tömeg. Kettesével állnak félre egy folyosót formálva.
Túl gyorsan történik minden. A folyosó teljes lesz, a tükör kikerül a takarásból. Látom a sápadt arcot, az oszló húst, és a pár szál hajat, ami a fejem tetején pókhálóként terül el. Tükörképem szája gúnyos mosolyra húzódik kivillantva három darab sárga, szuvas fogát. Én is csak egy vagyok a szakadt, poros ruhájú, sápadt, fénytelen szürke szemű táncosok közül.