Vili ment elől a batyuval, mögötte Matild, karjában a kicsivel. A feleség sosem volt valami hős egri női fajta, egész éjjel reszketett a gyomra, most pedig a kaland kézzel foghatóvá váló ismeretlen közelsége szinte megbénította. Annyi mindent hallottak már másoktól. Hogy a határőröknek tűzparancsuk van, tetszés szerint lelőhetnek akárkit, háromszáz lej és ötnapnyi szabadság jár minden egyes elfogott vagy lelőtt magyarért, hát mi kell ennél több egy bakának?

Elhallgatott altatódal
 

Vili harmadik napja kuksolt, izgága természetéhez képest önmaga által is meglepően kitartónak tűnő türelemmel, az alföldi falusi ház padlásának ablakában, és időnként messzelátójával végigpásztázta a lapos nyugati látóhatárt. Mellette a padlón egynapos szatmári újság feküdt, 1988. szeptember 25-i dátummal, amit kényszerű felüdülésként forgatgatott. De őt a szöuli olimpia hírei, Darnyi Tamásnak és társainak diadalai mellett sokkal jobban érdekelte az immár mindennapossá vált rovat: megint hány szökéssel próbálkozót csíptek el Románia Szocialista Köztársaság éber és megvesztegethetetlen határőrei.
Feleségével, Matilddal, tizenegy hónapos fiukkal, Lehellel, és egy jókora szatyorral érkeztek ide ismerősükhöz Gyergyószentmiklósról. A Nagykárolyból Csanálosra kivezető öt kilométernyi úton gyalogolva este senkivel sem találkoztak, bár ki tudja, itt nemcsak a falaknak, de a fáknak is lehet szemük-fülük. Huszonöt éves korában az ember sok mindenre képes elszánni magát, főleg, ha otthon, a kisvárosban annyi fiatal szerencséjéről érkezik visszajelzés, immár a határon túlról. Van, aki bírja a megaláztatást, a nincstelenséget, és van, aki kevésbé. Főleg, ha versengés is hajtja a haverokkal szemben.
Szóval Vili most azt tanulmányozta, mikor járőröznek a bakák ott a töltésen. Az akácliget lombja színesedett és ritkult, így láthatóvá vált, amint háromóránként, nyakban lógó Kalasnyikovval, elvonul a két terepszínű egyenruhás. Menetrendjük stabilnak mutatkozott, Vili gondosan lejegyzett minden mozgást. És közben döntött: holnap vasárnap, hátha lezserebb a program, ráadásul délben a román kézilabda válogatottat mutatják a tévében, tehát indulás!
Másnap délben nekivágtak. Házigazdájuk elmagyarázta a helyes irányt, amit nem szabad elvéteni, mert a keskeny, sávszerű kiszögelés miatt könnyen vissza lehet tévedni ebbe az országba. Nemrég valakik éppen így jártak, csak ők tudják, mit kaptak az őrsön, meg utána a városban, a rendőrségen. Szóval rajta, és sok szerencsét!
Vili ment elől a batyuval, mögötte Matild, karjában a kicsivel. A feleség sosem volt valami hős egri női fajta, egész éjjel reszketett a gyomra, most pedig a kaland kézzel foghatóvá váló ismeretlen közelsége szinte megbénította. Annyi mindent hallottak már másoktól. Hogy a határőröknek tűzparancsuk van, tetszés szerint lelőhetnek akárkit, háromszáz lej és ötnapnyi szabadság jár minden egyes elfogott vagy lelőtt magyarért, hát mi kell ennél több egy bakának? Nem nézik azt sem, hogy gyermekről van szó. De azért hallott már olyanról is, hogy amikor az egyik katona meglátott valakit a bokorban lapulni, kussolt, és társa figyelmét más irányba terelte el. Matild hirtelen észbe kapott:
– Elfelejtettem valamit!
– Micsodát? Ne sokat vacakoljunk, mert nem olyan a szitu!
– Elfejtettem az éterezést.
Hirtelenjében a zsebben gondosan előkésztett vattára egy kis fiolából étert csepegtetett, és az a gyermek orrához tartotta. Muszáj volt, különben ki tudja, mikor kerekedik kedve bőgicsélni vagy kacarászni, és most egyikre sincs szükség. De a altatószer gyorsan megtette hatását, folytathatták az óvatos menetelést. Hűvös, ködös időben, szép őszi színekben pompázó cserjék és akácfák között haladtak. Nem kellett sokat. Igaz, nem is lehetett: Vili hírtelen, átkozódva megtorpant.
– Hát erről nem volt szó!
Előttük keresztbe nyolc-tíz méter széles vizesárok nyújtózkodott. Nem tudni, milyen mélységgel.
– Addsza ide a gyereket! – rendelkezett Vili. – És gyere a pakkal utánam!
Azzal betocsogott a mederbe. A víz kegyetlenül hidegen harapott a csontokba, de nem volt visszaút. Vilinek mellmagasságig ért, az alvó kisembert kényelmesen magasban tudta tartani. Matildnak már nyakig ért a nyálkás víz, a csomagot a fejére téve, óvatosan egyensúlyozva araszolt a túlsó partra. Közben riadtan figyelt minden hátulról-oldalról érkező vagy vélt neszre.
Szerencséjük volt. Amikor kikecmeregtek, nagyon cidriztek. Matild visszanézett, és – meglepő módon – nem az alföldi ködbe vesző Csanálost látta maga előtt, hanem a Gyergyói-havasokat, fenyveseket, borvízforrásokat. Ki tudja, mikor láthatja még azokat? Egyáltalán lehet-e? Annak ellenére, hogy Lehel a karjában édesdeden aludt, benne önkéntelenül egy hazai altatódal csendült fel: “Mikor Csíkból kiindultam, / Színnyem nem volt, úgy búsultam, / E lábam megporosodott / Üdőm se volt hogy megpallyam. / Idegen füödre siétettem, / Met hazámba nem iélhettem. / Idegen füöd az én hazám, / S e jó Isten az én apám.”
– Mit felejtettél még odaát?
– Azt hiszem, az emlékeket.
– Az kibírható.
Néhány percnyi gyalogolás után magyar határőrökbe botlottak. Akik azonnal takarókat kerítettek elő számukra, és elvezették őket. Semmit sem kérdeztek, csak rutinmunkájukat végezték.