Most kivételesen jó kedvem van, bár a félelem lesben áll, bármikor lecsaphat rám. Sétálok hazafelé; éppen esteledik. Az ég valami egészen elképesztő. A lemenő nap körül sárga, majd vörösbe hajló rózsaszín, ami narancssárgába olvad. Percekig gyönyörködöm a látványban. Mindig rádöbbenek, hogy a természet a legnagyobb művész, és a felismerés gyönyörködtet. Eszembe jut, hogy dolgaim sürgetnek, ezért tovább indulok. A szél belekap frissen mosott hajamba, és a másodperc törtrésze alatt rettegésem elemi erővel csap belém.

A híd

Féltem. Nagyon féltem. Rettegtem. A nap minden percében féltem. Otthon, az utcán, a könyvtárban, az iskolában, a hídon, a WC-n, a boltban, mindenhol féltem. Sosem látszott rajtam, meg nem mondtad volna, de attól még féltem. Az érzet mindenhova elkísért, sosem hagyott nyugodni egyetlen szívdobbanásra sem.
Hogy mitől féltem? Fogalmam sem volt. Az érzés jelen volt, mégis teljesen megfoghatatlan és absztrakt. Próbáltam magamban kategorizálni, megnevezni, a helyére rakni.  Hiába, hasztalan. Képtelenség. „Mi történik velem?”– kérdeztem sokszor magam. Ha otthon egyedül a lámpa fényénél olvastam – különben sötét volt – néha mintha rám nézett volna valami a sorok közül. Ilyenkor annyira megrémültem, hogy azonnal összecsaptam olvasmányom, és kirohantam a szobából, mintha ezzel elűzném félelmemet. Minél erősebben csaptam össze a könyvet, annál jobban markolt belém jéghideg kezével. Sokszor ébredtem verejtékben ázva, amiből tudtam, hogy még álmomban is rettegek, sosincs nyugtom.
Mindez az utóbbi pát hónap eseménye. Most kivételesen jó kedvem van, bár a félelem lesben áll, bármikor lecsaphat rám. Sétálok hazafelé; éppen esteledik. Az ég valami egészen elképesztő. A lemenő nap körül sárga, majd vörösbe hajló rózsaszín, ami narancssárgába olvad. Percekig gyönyörködöm a látványban. Mindig rádöbbenek, hogy a természet a legnagyobb művész, és a felismerés gyönyörködtet. Eszembe jut, hogy dolgaim sürgetnek, ezért tovább indulok. A szél belekap frissen mosott hajamba, és a másodperc törtrésze alatt rettegésem elemi erővel csap belém.
(Láttál valamit)
Megfordulok, és a folyót látom magam előtt. Hogyan lehetséges ez? Észre se vettem, hogy máris a hídhoz értem. Rásétálok. Újra villan valami. Egy árny ugrik be a vízbe a híd korlátjáról. Odasétálok. Nem tudván, hogy nem csak a képzeletem játszik-e tréfát velem óvatosan áthajolok a korláton, és lenézek a vízre. Tényleg van ott valami. Egy árny a víz felszínén. A sodródás miatt csak elmosódva látom. Villámként ér a felismerés. Bár eddig nem testesült meg bennem, most, hogy látom, azonnal tudom. Ő az. Tőle rettegtem. Tőle félek. Ember alakja van. Rám mosolyog, és integet. Most nem menekül. Ennyi végigborzongott nap után itt van tőlem szinte karnyújtásnyira. Most véget vetek szenvedésemnek. Végre. Felmászok a korlátra. Becsukom a szeme, jó mélyet szippantok a friss levegőből, hallom a sirályok vijjogását. Egy utolsó pillantást vetek a naplementére, és levetem magam.
Érzékszerveim tökéletesen élesek, érzem, ahogy a légáramlat behatol a tüdőmbe, látom, ahogy egy hal ugrik ki a vízből, hogy aztán visszazuhanjon oda. Széttárt karral zuhanok, az árnyalak is mintha közeledne felém. Zuhanok, zuhanok, eltelik egy másodperc, majd kettő. Ekkor jön a felismerés. Saját tükörképem felé közeledek, az árnyalak, aki rettegésemet okozta oly hosszú ideig én magam vagyok.
Becsapódok a jéghideg vízbe, Bőröm felszakad, koponyám szétreped, testemet a sebes áramlat viszi tovább. Többé nem félek.