Tündérmese: Az a szabadság és jólét, aminek ígéretével a váltakozó kormányok altatják a népet.

– Már megint kezdődik valami – gondolta a szemközti ablakban a függöny mögül leskelődő öregúr a lefelé ballagó férfi láttán. De most tévedett, mert ez már a befejezés volt.
 

 - Nézd - mondta Gaál -, neked kell intézkedned, mégpedig sürgősen, hogy Vastagh-Kiss halálának ne legyen bűnügyi háttere. Végülis sikeres szobrász volt. Híres ember. Miért ne maradjon meg annak? Nem igaz? Lesz majd dísztemetés... beszédek, miegymás... Itt se fognak nagyobbakat hazudni, mint más, hasonló alkalmakkor. Tán még Kossuth-díjat is adnak neki. Tudod, milyen nép vagyunk. A haláluk után már nagyon szoktuk becsülni az embereket.
 

 – Jegyezzük csak fel - szólt oda Verhovitzky Kovácsnak. - Kettejük között bizalmas együttműködés...
- Ugyan már! – csattant fel a nő. – Ostobaság, amit művel! Semmiféle bizalmas együttműködés…
– Hadd írja… Talán még lehet – mondta Marosi, és a nőre nézett. Az elhallgatott, és küldött egy biztató félmosolyt a férfinak.
 

– A fenébe is! – morogta Marosi. – Ki lehet az már megint?
– A rendőrség – mondta Gaál. – Szépen elkéstek. Még jó, hogy nem nekik kell kimenteniük minket Tóthék karmai közül. Mert ezek már belőlünk is csak hullát találtak volna. Atyám, hogy Verhovitzky micsoda jelenetet fog rendezni! Na, eredj már – szólt rá Marosira. – Szétmegy a csengő!

– Miért! Miért! Mert a nagybátyja embere volt. Hogy a fene ette volna meg! Más se hiányzott, mint megint egy hulla! Hogy én micsoda marhákkal vagyok körülvéve! Pável! Hogy az a…– Tóth káromkodása talán csúcsjavítás lett volna mind durvaságát, mind tekervényességét tekintve, ám félbeszakadt.
Ugyanis megszólalt a csengő.
 

– Tudod, most még szépen megfizetnek. És ha megérem, akkor úriasszony lesz belőlem. Ha meg beledöglök idő előtt, hát egye a fene. Akkor is volt egy-két szép évem. Ami meg ezt a munkát illeti, mert nehogy azt hidd, hogy jó kurvának lenni nem rohadt nehéz munka … Ez micsoda? – akadt el a nő, mert odalent újra megszólalt a csengő.

Az ajtó előtt aranyszandálban, mű kékróka bundába öltözötten egy vonzó, húsz körüli, estélyi kikészítésű nő állt.
– Szervusz picim – búgta, ahogy meglátta a férfit. – Bemehetek?
A hangja körülfonta, a kiáramló fényben megcsillanó zöld szeme, benne az apró, aranyszín szemcsék megbűvölték Marosit.
– Miben lehetek a… szolgálatára? – dadogta az végül.
– Majd odabent megbeszéljük, jó, picim? – mondta a nő, és sokat ígérően villantotta elő egérfogsorát.

 – Tudod, Gabi, az még rendben volna, hogy belecsöppensz egy ilyen gyönyörű villába, és ahelyett, hogy élveznéd az életet, valami gyilkossági ügybe keveredsz. Az is rendben volna, hogy ez a Tóth, tegyük fel, kinyírta azt az ismeretlen urat, aztán becsomagolta a Mercedesbe. Mert valahová mégis tennie kellett a hullát. A szekrénybe… elcsépelt is, aztán meg nyár van, még megbüdösödik… hűtője nyilván nem volt… mindegy. Az is rendben van, hogy ki akarja nyírni azt a nőt.
– Annát? Miért? És miért volna ez rendben? – vágott közbe izgatottan Marosi.
 


– Vajon véletlen, hogy a kocsit épp itt érte a lövés? Vajon véletlen, hogy maga épp az ablakban állt? Vajon véletlen, hogy az a nő épp ide jött be? Vajon véletlen, hogy az a pisztoly épp itt került elő? Arról nem is beszélve, hogy vagy hatan nézték végig az ablakból, hogyan fordul föl a Mercedes. Véletlenül mégis épp maga telefonált. Tényleg véletlen?

Marosi azon morfondírozott, amit Verhovitzky mondott. Hogy a nő nyilván fontos neki. Valóban fontos volna? És vajon mit csinál most ott a fürdőszobában? Mert nyilván nem mer előjönni. Na még csak az kéne…
– Tehát beengedte azt a nőt? – kérdezte Kovács.
– Nem.
– Akkor miért csöngetett be ide az a nő? Ha nem akart bejönni? És miért éppen ide csöngetett be? És ha nem jött be, hová tűnt az öregúr szeme elől?
Miért éppen ide csöngetett be… Ezen Marosi is elgondolkozott. A sors?

– Vigyázzon, mert itt tényleg igen nagyban játszanak– mondta a nő.– Én ugyan nem tudom, mit akar magától Tóth, de szerezze meg neki, ha tudja, mert az az ember nem szokott tréfálni. Ja. És ha valaki legközelebb azt mondja magáról, hogy rendőr, kérjen tőle igazolványt. Bár azt hiszem, eső után köpönyeg. És vigyázzon magára. Csak most…– abbahagyta, mert ebben a pillanatban újra csöngettek. – Vár valakit?
– Egy osztálytársamat. Már hogy egy volt osztálytársamat.
– Mindenesetre szép kis forgalma van! Na ne ácsorogjon itt, menjen! Nyisson ajtót!
 

 – Maradjon, kérem!
– Jó. Kap még öt percet. Rendben?
– Ugyan már! Mit kezdjek öt perccel? – dühöngött Marosi. – Én egy egész életre akarom magát. Fogalmam sincs, hogy kicsoda, de azt akarom, hogy egyáltalán ne menjen el!
– Ezt tekintsem bóknak? Netán lánykérésnek? – mosolyodott el a nő. – Ne hamarkodja el a dolgot. Egyébként is. Ha öt perccel nem tud mit kezdeni, mit fog csinálni velem egy életen át?

 Tanár - szamár - viccelődött Tóth, de Marosinak valahogy nem volt kedve nevetni. - Hú, de szép darab - csapott rá a férfi a vászonnal letakart szobortervre. - Tehát igyekezzen! És óvakodjon attól a nőtől! Egyáltalán, ne kezdjen ki hívatásosokkal. Mert könnyen levághatják a fülét - jegyezte meg búcsúzóul. - Ne feledje: Tóth százados. Töhával!
– Viszontlátásra – mormogta Marosi, és becsukta Tóth után az ajtót. Most a keresztpántokat is a helyükre illesztette.

Marosi éppen azon töprengett, hogy konyakot vagy whiskyt válasszon, amikor megszólalt a mobilja.
– Szervusz kisfiam – hallotta meg az anyja hangját. – Remélem, nem zavarlak.
– Dehogy – mondta Marosi, miközben még mindig az üvegeket mustrálta.
– Akkor jó. Képzeld, itt akkora felhőszakadás volt az előbb…
Marosi a whisky mellett döntött. Felemelte az üveget, megfordult, de a telefont is majd elejtette.
– Nekem konyakot töltsön! – szólalt meg ugyanis ebben a pillanatban egy hang, amelyhez egy elég jól öltözött negyven körüli férfi is tartozott, aki az ablakkal szemközti fal mellett, a puha, fehér bőrrel bevont kanapén terpeszkedett lábát keresztbe rakva, kezében szivar füstölgött.

Egy sötétzöld Mercedes rohant lefelé. Ugyanarról jött, ahonnan az előbb a nő. Mintha csak valami ócska tévékrimi üldözési jelenete elevenedett volna meg. A kocsi kerekei fröcskölve hasították a vizet az aszfalton. „Még elüti” – gondolta a férfi, ám ekkor valami csattanás, aztán a mennydörgés robajába recsegés-ropogás, csikorgás, üvegcsörömpölés vegyült, mert hogy a kocsi megcsúszott, nekirohant a szemközti lámpaoszlopnak. („Vállaljuk szép, míves, a régi időket idéző oszlopok egyedi legyártását! Tegye romantikussá kertje hangulatát!") Az most olyan romantikusan hajlott derékba, mint egy régimódi pincér a gazdag vendég előtt.

 S mekkora a nőstényben a lélek?
S meddig érhet, lentről mérve fel?
Csak bokáig? Térdig? Vagy derékig?
S mi van, ha a nőstény térdepel?

 A mozdulatlan csöndet most egy hófehér ruhába öltözött liljom karcsúságú fiatal leány megjelenése bontotta meg. Egyik kezében könyv, a másikban...  (nem eke szarva).

 Mondták, a legdrágább kincs az ember: ecce!
Hogy mit ért, már tudod. Mondd, mostan nevetsz-e?
 
 

Mehetnék lomizni,
ha volna kis stekszem.
De ami lé jönne,
pián megy el, s rexen.