Egy sötétzöld Mercedes rohant lefelé. Ugyanarról jött, ahonnan az előbb a nő. Mintha csak valami ócska tévékrimi üldözési jelenete elevenedett volna meg. A kocsi kerekei fröcskölve hasították a vizet az aszfalton. „Még elüti” – gondolta a férfi, ám ekkor valami csattanás, aztán a mennydörgés robajába recsegés-ropogás, csikorgás, üvegcsörömpölés vegyült, mert hogy a kocsi megcsúszott, nekirohant a szemközti lámpaoszlopnak. („Vállaljuk szép, míves, a régi időket idéző oszlopok egyedi legyártását! Tegye romantikussá kertje hangulatát!") Az most olyan romantikusan hajlott derékba, mint egy régimódi pincér a gazdag vendég előtt.

NYÁRI KRIMI

I. RÉSZ

Marosi az ablakban állt. Élvezte a helyzet különlegességét. Elvégre nem minden harmincöt éves férfi kap ilyen lehetőséget a sorstól. Három hétig egy budai villa („Műterem a földszinten!"– ahogy a hirdetésekben állni szokott) gazdájának lenni nem semmi. Van vidéki, egyedülálló férfi, aki albérleti szobájában nem ábrándozik valami efféléről? Otthon, ha végre kiszabadult a nyomasztó dolgozathalomból (leginkább erőszakkal szakította ki magát, hiszen a javításra váró dolgozatok megszakítás nélküli áradatot alkottak szeptembertől júniusig), szóval, ha végre szabadnak akarta érezni magát, elővette a friss hirdetési újságot, és el-elmélázva böngészgette az ilyen, ismeretlen világot feltáró sorokat: „Rózsadombi, Ruthén utcai háromszintes, 200 m2-es, nyolcszobás, nagy teraszos, összkomfortos ház garázzsal, úszó-medencével, a földszinten kondicionáló teremmel sürgősen eladó.” Vagy egy másik: „Külföldi utazáshoz huszonéves, csinos, művelt, diplomás nő társaságát keresi elfoglalt, pihenésre, kikapcsolódásra és egy kis szexre vágyódó diplomás férfi. Fényképes jelentkezést ’Mercedes’ jeligére a kiadóba.”
Hát most itt van. Igaz, csak kétszintes, úszómedence sincs benne, viszont valóság. Már három napja. És idő még van bőven. Nagybátyja, a neves szobrász (aki tehetsége egy részét úgy látszik, sikerrel váltotta pénzre, megteremtve ezzel művészi kibontakozásának és persze személyes jólétének alapjait) most valahol a francia Riviérán melegítteti csontjait a nappal (meg azzal az ifjú modellal, akivel legújabban együtt élt).
És még egy darabig maradnak is ott.
– Nézd, Gabikám, három hétig biztosan nem látsz minket. Aztán még az is lehet, hogy felruccanunk Párizsba. Majd esetleg telefonálok. Te csak érezd jól magad. Akár csak otthon lennél. Úgyis a tiéd lesz minden, ha én már nem leszek. Ja – tette hozzá, mintha ismerte volna unokaöccse anyagi helyzetét – ide hallgass! Az íróasztalomon, a dolgozószobában találsz egy bankkártyát, felírtam neked a kódot. Meg van ott némi készpénz. Tekintsd előlegnek. Vagy fizetésnek a villa őrzéséért. Költsd el! És ne merészelj spórolni! Itt mindenki lesi a szomszédokat. És ha észreveszik, hogy innen három hétig árad a sóherság, és ne félj, megtudják, ha mástól nem, Gézu bácsitól, vége a tekintélyemnek. Azt fogják beszélni, hogy tönkrementem, hogy lebuktam, hogy tán már nem is élek! Világos?
Idő tehát van bőven. Még sok is. Hogy milyen, amikor túl sok, azt Marosi nagyon jól tudta. Ismerte az éjszakák csöndjét, amikor csak a saját szívdobogását hallgatja az ember. Amikor már egy horkoló szobatársnak is örülni tudna. Mióta rövid és balsikerű házasságából kilépett, elég ilyen éjszakája volt.
Most állt az ablakban, és figyelte, hogy formálódik ki a vihar. A meredek, hegyi utca üres volt, fölötte sötét felhők rohantak, elárnyékolva az eget. A távolban már villámlott. Fülledt csönd terpeszkedett a városon.
Egy pillanatra újra kisütött a nap, egy felhőrésen át oldalról világítva meg a magasabbra nyúló fák koronájának csúcsát, a fönti házfalakat. Aztán e kísérteties fény elenyészett, sötétebb lett, és nagy, meleg csöppekben megindult az eső. A Duna-part felől egy templom harangszavát hozta a szél. „Hét óra” – gondolta Marosi.
Hallgatta a harangszót, és azon elmélkedett, milyen bolond is volt ez a nap. Vagy hatszor keresték telefonon a nagybátyját, de amint annyit mondott, hogy nincs itthon, mindig lecsapták a kagylót. Se bemutatkozás, se üzenet, se semmi. Aztán délután („Pihenjen a békés, budai hegyekben”) eszeveszett csöngetés, valami pasas akart bejönni azzal, hogy neki meg az embereinek át kell alakítaniuk a központi fűtést, hogy erre ők megrendelést kaptak. Nem engedte be őket. Hogyisne! A három hete azzal teljen el, hogy vadidegeneket őriz a házban?
– Nézd, Gabikám, lehet, hogy innen-onnan keresnek majd, telefonon vagy személyesen, mindegy. Rázd le őket, ahogy tudod. Nem vagyok itthon és kész. Még a Kossuth-díjat se vedd át helyettem! Várjanak türelemmel vagy türelmetlenül, ahogy nekik tetszik. Én is várok rá már vagy húsz éve. Te ne is törődj velük, bármit beszélnek. Majd ha hazajövök… És lesz kedvem hozzájuk… szóval, pokolra mindenkivel! – mondta a nagybátyja az indulás előtti utolsó pillanatban. A nője már benn ült a BMW-ben, és folyton nyomta a dudát. Emlékezetes jelenet lehetett, nyilván sok nézője volt a függönyök mögül.
Így hát azt mondta a szerelőknek, hogy a nagybátyja személyesen kívánja irányítani a munkálatokat, úgyhogy, majd ha hazajött, meg fogja keresni őket. Káromkodtak, de elmentek.
Aztán Gézu bácsi. Az is már kétszer járt itt ma. Mindig kitalál valamit. Gézu bácsi a környék villáinak főkertésze és mindenese volt, aki a legváratlanabb pillanatokban szokott beállítani valami semmiségért, ami persze szerinte rémesen fontos és halaszthatatlan. Korán kelő, jó erőben lévő, olyan hatvanas öregúr volt, így aztán hajnali fél öttől bármikor megjelenhetett. A három nap alatt, mióta Marosi itt lakott, négyszer járt a villában (a szoboröntözést nem számítva!). Ám kidobni tilos volt, bármilyen kellemetlenségekkel járt is az elviselése, mert, mint Gábor megtudta az eligazítás során, ő a környék legfőbb pletykafészke, aki mindenhová és mindenkihez bejáratos, és akivel éppen ezért ajánlatos jóban lenni.
A harangszó elúszott. Mintha minden fellélegzett volna. Villámok cikáztak, mennydörgés rázta meg az ablakokat. Az egész nap gyülemlő feszültség lassan oldódni kezdett. Az első esőfoltok még eltűntek az aszfaltról, meleg pára libbent a levegőbe, melyet betöltött a közeli kertek langyos földszaga. Aztán hűvösebb lett, és mindent elnyelt, elborított az utcán lefelé hömpölygő esővízáradat.
„Na, Petrus, ezt te sem úszod meg szárazon!” – dünnyögte maga elé Marosi. Petrus, azaz Gaál Péter valamikor az osztálytársa, azóta is a barátja volt. Ha egy-két év ki is esett, tartották egymással a kapcsolatot. Igaz, mielőtt elvette volna feleségül Évát, alaposan összevesztek, mert az a nő Gaál szerint nem volt feleségnek való. Marosi dühöngött, az esküvőjére meg se hívta Gaált. De aztán, a válás után helyrerázódtak a dolgok. Egyikük sem emlegette a múltat. Hogy miért kereste akkor újra Gaál barátságát, nehéz lett volna megmondani. Annyira különbözőek voltak. Ő tanárnak ment, és meg is maradt abban a kis vidéki gimnáziumban, ahol kezdett. Ettől a pályától semmiféle nagyszerű tanügyi reform nem tudta eltántorítani. Egyszer-kétszer hívták ugyan máshová, de mindig nemet mondott. Gaál ezzel szemben jogot végzett, de, bármi oka is volt ennek, sokáig minden egyébbel foglalkozott, csak a szakmájával nem. Egy ideig trógerolt, volt kisvállalkozók jogtanácsosa, aztán egyszer még tanyát is vett, és állattartással kísérletezett, míg végül, egy-két éve lehet, váratlanul mégis ügyvéd lett, ügyességének vagy talán kapcsolatainak hála híres ember lett belőle. De a barátságuk átvészelte a sok vihart.
Így aztán, hogy most itt volt Pesten, Marosi első dolgai közt meghívta Gaált ide, ebbe a pazar villába. Lehet, hogy kitalál valami mesét, és elhiteti, hogy a sajátja az egész. Ma estére várta. Már nyilván úton van. „Ázott barátomat elcserélném lakással rendelkező szeretőre! Kalandorok kíméljenek!” – folytatta Marosi kedvenc szórakozását, azt, hogy életét hirdetésekbe fogalmazza át.
Váratlanul apró cipősarkak gyors kopogása szakította meg gondolatait, megtörve egyúttal a természeti színjáték varázsos nyugalmát. A fönti kanyarból fehér blúzos, rövid szoknyás fiatal nő bukkant elő. Esernyője nem volt, csak valami feketét, talán egy kis tárcát szorongatott a jobb kezében. Futott lefelé. Blúza ázottan tapadt a bőrére, kívánatosan felkínálva a szemnek formás felsőtestét. Elfutott Marosi előtt, nyugtalanul nézelődött, többször is hátrafordult, egy villanásnyi időre összeakadt a tekintetük. Szemében mintha riadalom ült volna. „Menedéket keres” – állapította meg automatikusan Marosi.
Aztán motorzúgás hallatszott. Egy sötétzöld Mercedes rohant lefelé. Ugyanarról jött, ahonnan az előbb a nő. Mintha csak valami ócska tévékrimi üldözési jelenete elevenedett volna meg. A kocsi kerekei fröcskölve hasították a vizet az aszfalton. „Még elüti” – gondolta a férfi, ám ekkor valami csattanás, aztán a mennydörgés robajába recsegés-ropogás, csikorgás, üvegcsörömpölés vegyült, mert hogy a kocsi megcsúszott, nekirohant a szemközti lámpaoszlopnak. („Vállaljuk szép, míves, a régi időket idéző oszlopok egyedi legyártását! Tegye romantikussá kertje hangulatát!") Az most olyan romantikusan hajlott derékba, mint egy régimódi pincér a gazdag vendég előtt. Az autó megpördült, felborult, csúszott még egy darabig lefelé a tetején, aztán megállt. A motorzaj kihunyt, de a baloldali, épen maradt fényszóró továbbra is átvilágította a sűrű esőt. Vagy negyven méterre lehetett Marositól, kissé lejjebb az utcán. De nem látott bele a kocsiba, amelyből csönd áradt. Az első kerekek még egyre forogtak hangtalanul.
Eszeveszett gyorsasággal történt az egész, és a vihar fönséges, egyszersmind riasztó hátteret kölcsönzött neki. Marosi szinte megbabonázva bámulta a fölborult kocsit. Aztán (bármennyire helyteleníthető ez erkölcsileg!) egy aznap olvasott hirdetés jutott eszébe: „Eladó 350–es diesel Mercedes kitűnő állapotban, sok extrával. Kisebb budai ingatlant beszámítok.” Hát ez a zöld Merci most ingatlanná, sőt ingathatatlanná vált.
Arra eszmélt, hogy szól a csengő. Próbált a kapu felé lesni, de így, a csukott ablakon át, (becsukta, amikor nagyon rákezdte, nehogy bevágjon az eső), akárhogy nézett, nem lehetett odalátni. Az erkély eltakarta a kapubejárót. „Megjött Petrus? Vagy már megint Gézu bácsi?” – futott át Marosi agyán. A biztonsági láncokat már fel se rakta legutóbb, unta, hogy negyed órákat csak azzal tölt, hogy kinyitja az ajtót. Most leszaladt a lépcsőn, magában a megfelelő szavakat keresgélve arra az esetre, ha megint a főkertész jött volna. Kettesével vette a fokokat, az öreg tölgyfa lépcső baljósan nyikorgott alatta. Végigfutott a földszint nagy részét elfoglaló műtermen, ki az előszobába, és kinyitotta az ajtót.
– Maga? – csúszott ki önkéntelenül a száján, amint meglátta az iménti nőt. Fekete hajából kis patakok csordogáltak az arcára, a nyakába, a vállára. A férfi szeme szinte rátapadt a nő mellére. Nem viselt melltartót, és a hideg víztől keményen ágaskodó bimbók határozottan kirajzolódtak a nedves anyagon keresztül.
– Beenged? – kérdezte a nő, és két karjával átfogta a mellét.
– Persze… boldogan… jöjjön csak… – dadogta zavarodottan Marosi, de még mindig elragadtatottan bámult, és nem mozdult.
– Akkor, ha befejezte a leltározást, elállhatna az útból. Nagyon esik. Már így is csurom víz vagyok – mondta a nő.

A II. RÉSZT ITT OLVASHATJA!