– Maradjon, kérem!

– Jó. Kap még öt percet. Rendben?

– Ugyan már! Mit kezdjek öt perccel? – dühöngött Marosi. – Én egy egész életre akarom magát. Fogalmam sincs, hogy kicsoda, de azt akarom, hogy egyáltalán ne menjen el!

– Ezt tekintsem bóknak? Netán lánykérésnek? – mosolyodott el a nő. – Ne hamarkodja el a dolgot. Egyébként is. Ha öt perccel nem tud mit kezdeni, mit fog csinálni velem egy életen át?

 

NYÁRI KRIMI

 

IV. RÉSZ

 

– Tanár – szamár – viccelődött Tóth, de Marosinak valahogy nem volt kedve nevetni –. Hú, de szép darab! – csapott rá a férfi a vászonnal letakart szobortervre. – Tehát igyekezzen! És óvakodjon attól a nőtől! Egyáltalán, ne kezdjen ki hivatásosokkal. Mert könnyen levághatják a fülét. – jegyezte meg gúnyosan búcsúzóul. – Ne feledje: Tóth százados! Töhával!

– Viszontlátásra – mormogta Marosi, és becsukta Tóth után az ajtót. Most a keresztpántokat is a helyükre illesztette.

Hóna alatt egy üveg 1969–es tokaji aszúval, kezében két vékony kristálypohárral Marosi bekopogtatott a fürdőszoba ajtaján. Ezúttal azonnal választ kapott. Kinyitotta az ajtót. A nő nyakig habba merülve feküdt a kádban. A hatalmas, csillogó, fehér hab az egész medencét betöltötte, visszfényével voltak tele a tükrök is.

– Soká jött – szólalt meg a nő, és arcán ismét megjelent az a kedves félmosoly, ami annyira megfogta Marosit már az előző alkalommal. – Itt van hely – nézett maga mellé, a medence széles peremére.

Marosi odament, leült, letette a poharakat, az üveget. Zsebéből dugóhúzót szedett elő, és bontogatni kezdte a bort.

– Látogatónk volt – mondta, miközben kirántotta a barna cégjelzéses parafadugót. – Látja, a tokajiban még rendes, tisztességes dugó lakik, ezt ki lehet húzni.

– Látogatónk? – kérdezte a nő, megnyomva a szó végét. – Nekem is?

– Alighanem maga miatt jött. Vagy maga miatt is. Valami rendőr. Tóth százados. Amennyire értettem. Elég goromba alak. És szép kis foltokat hagyott mindenütt a vizes cipőjével.

– Rendőr? És engem keresett?

– Százados. A gyilkossági csoporttól.

– Furcsa. És mit akart? – emelkedett ki a nő a habokból.

Marosi nagyot nyelt, ahogy a nő mellei kiszakadtak az egységes habtakaróból. Egészen kiszáradt a szája. Krákogott egyet, nem tudta, elforduljon-e vagy sem.

– Nem tudom – nyögte ki végül. – De magát kereste. Meg a nagybátyámat. Valami csomag miatt.

– És mit mondott neki? – kérdezte a nő, akit láthatóan annyira lefoglalt az ügy, hogy észre se vette saját meztelenségét, és Marosi zavarát.

– Magáról? Hogy itt járt, tudta valahonnan, hát ezt kénytelen voltam elismerni. De azt mondtam – magyarázta Marosi – hogy már nincs itt.

– Elhitte?

– Fogalmam sincs. De elment. Na, igyunk. Jól esne most egy korty. Egészségére – emelte fel a félig töltött poharakat. – Szép a melle – mondta – miközben az egyik poharat a nő felé nyújtotta.

Az visszaereszkedett a habba.

– Köszönöm – mondta, és nem lehetett tudni, a borra vagy a bókra érti–e. – És a csomagot odaadta neki? – kérdezte aztán, hogy kortyolt egyet, majd a poharat letette maga mellé a márványmedence széles peremére.

– A csomagot? Á, dehogy. Fogalmam sincs, hogy miről van szó. Mondtam neki, hogy jöjjön vissza, ha a nagybátyám itthon lesz. De hiába. Azt mondta, ad fél napot, addigra tudjam meg, hol van.

– Mi?

– Hát ez az. Ha tudnám…

Egy darabig mindketten hallgattak. Aztán újra Marosi szólalt meg:

– Tudja, Doktorúr meg fog pukkadni, ha megtudja!

– Mit?

– Hogy én… egy ilyen nővel, mint maga… és hogy épp 1969–es tokaji aszút iszogatunk…

– Miért? Mi ebben olyan különleges?

– Hát… – kezdte Marosi, de elakadt. Nyelt egyet a borból, aztán folytatta: – Már maga a bor különleges. Látja – emelte föl az üveget. – Ez egy 1969–es tokaji aszú. Mégpedig hatputtonyos. Mármost Doktorúr szerint (erről egyszer egy nagyon hosszadalmas előadást tartott valami tantestületi vacsorán) akkoriban nagyon rossz évek jártak a szőlőre, ezért nagyon kevés tokaji bor készült. Aszú még kevesebb. Igaz, Doktorúr szerint ennek különleges zamata van. Hát nem tudom… mindenesetre nem rossz… – emelte föl újra az üveget, újra megnézte rajta a régi címeres címkét, megint tölteni akart, de a nő a fejével nemet intett, így csak a saját poharába öntött egy keveset. – Szóval Doktorúr szerint ez az évjárat az évtized legjobb bora. De szinte lehetetlen hozzájutni. Doktorúrnak sincs, pedig ő nagy és elszánt gyűjtő. Emlékszem, milyen cécót rendezett akkor is, amikor egy 1982–es tokaji aszút sikerült szereznie (állítólag az is ritka). Mondom, egyszerűen megpukkad, ha megtudja… mi meg csak ülünk itt, és megisszuk…

– Nem vette még észre – szólalt meg a nő – hogy az emberek két csoportra oszthatók aszerint, ahogy a javakhoz viszonyulnak? Az egyik valósággal becézgeti, gyakran szenvedélyesen gyűjti az anyagi javak legkülönbözőbb fajtáit, a másik csoport csak megszerzi és felhasználja őket.

– Igen – mondta Marosi. – Én az első csoportba tartozom. Abba, amelyik meg tudna becsülni egy szép csokoládés dobozt, vagy egy finom nyomású szalvétát. Ha volna neki. Persze marhák vagyunk, mert tucatáru mind, éppen ezzel etetnek be minket. A gazdagok meg egyszerűen minden nap olyat zabálnak, és abba törlik a maszatos képüket…

– Ne féljen, ahogy nézem, egy csoportba tartozunk.

– Akkor erre mégiscsak igyunk – koccintotta oda a poharát Marosi a nőéhez. – Élvezzük, amíg lehet, hogy most, átmenetileg a javak felhasználói közé keveredtünk.

A nő is ivott egy kortyot, aztán óvatosan újra letette a poharát, és megkérdezte:

– Tóth századost mondott?

– Igen.

– És hogy nézett ki ez a Tóth?

– Olyan negyven és ötven közötti. Kicsit kopaszodik. Különben ápolt külsejű, de elég faragatlan. Ezt, azt hiszem, mondtam már. Ja. És gyönyörű esernyője van! Lent hagyta a kapunál. Akkor néztem meg, amikor indult. Óriási oroszlánfej van a nyelén. Királyi ernyő. A szemek…

– Tudom. Rubinból. Ismerem azt az ernyőt.

– Honnan?

– Nem fontos – mondta a nő. – Láttam már valahol.

– Az a pasas is ismerte magát.

– Igen?

– Azt mondta, óvakodjam magától.

– És maga? Hogy határozott?

– Ne bántson már… – Marosi már megint zavarban volt. – Olyan fura… igen, olyan szokatlan nekem, olyan természetellenes ez az egész… Velem ilyesmi nem szokott előfordulni. Ilyen csak Doktorúrral esik meg.

– Ki ez a doktor?

– Á, nem doktor. csak Deák Róbertnak hívják. És a köpenyén, mert mindig fehér köpenyben tanít, szóval a köpenye zsebére rá vannak hímezve a neve kezdőbetűi: D. R. Ezért nevezték el Doktorúrnak.

– És egyébként?

– Ja? Biológia szakos. Agglegény. És borgyűjtő És borszakértő is. Szerinte. Meg nőszakértő. Hogy annak micsoda kalandjai vannak!

– Csak nem akarja elmesélni?!

– Isten ments!

– Irigyli?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy néha nem irigylem egy kicsit.

– És igazak a történetei?

– Lehet, hogy nem. De jól hangzanak. Mindegy is. Nem? Viszont a borgyűjteménye valódi. Azt a saját szememmel láttam. Akkor arra gondoltam, hogy nekem is gyűjtenem kellene valamit. Hátha szerencsét hoz. Magának persze fogalma sincs, hogy az emberek mi mindent képesek gyűjteni. Képzelje, van, aki tengervizet gyűjt. A neten láttam, a pasasnak blogja van. Sok képpel. Külön, lezárt üvegekben tartja a vizeit. Most mondja! Fél deci Csendes-óceán a felső polcon. Másfél deci Fekete-tenger alatta… Három polc, és csupa-csupa kis üveg… Nem is tudtam addig, hogy annyiféle tenger létezik…

– A gyűjtőket nem szabad kinevetni. Az álmaikat gyűjtik.

– Értem én, mire gondol. Hogy Casanovánál se a nők sokasága az érdekes. hanem ő, aki tudományos alapossággal gyűjtötte a nőket.

– Maga mit gyűjt? – kérdezte a nő.

– Hát nem nőket.

– Hanem?

– Nem nevet ki? Hirdetéseket. Tudja, mit olvastam tegnap is? – Marosi egészen belemelegedett, de aztán, ahogy az nála lenni szokott, hirtelen megbicsaklott az önbizalma. Képzeletben meglátta saját magát, amint lelkendezve magyaráz ennek a vadidegen nőnek, akinek még mindig nem tudja a nevét sem, és aki nyakig ül a fürdőkádjában, illetve nem az övében, hanem (hosszú…). Aztán arra gondolt, miket fog majd mesélni róla ez a nő a barátainak. – Ugye unalmas vagyok? – kérdezte egy kis szünet után.

– Nem, dehogy is. Folytassa, kérem – mondta a nő.

Marosi kortyolt a tokajiból, hogy erőt gyűjtsön, no meg bátorságot persze, és újra beszélni kezdett.

– Szóval most olvastam, de úgyse fogja elhinni, nos, olyan ember is akad, aki zacskós púdert gyűjt.

– Micsodát?

– Zacskós púdert. Még az is eszembe jutott, mikor olvastam, hogy talán ezt kellene nekem is megpróbálnom, ha már így a szemem elé került a dolog. Hátha Isten ujja, ahogy mondani szokás. Végül is mindegy, hogy mivel kezdi el az ember, és mikor. Aztán meghívom magát a lakásomra (már ha valamikor lesz saját lakásom), hogy nézze meg a zacskóspúder-gyűjteményemet. Valamikor Doktorúr is elkezdte valahogy. Tényleg, elmondjam, hogyan lett Doktorúr borgyűjtő?

– Ne haragudjon, de az a doktor engem egyáltalán nem érdekel. Talán majd máskor, jó? Erről a púderről hol olvasott? – kérdezte egy kis szünet után.

– A hirdetési újságban. Ezek házhoz jönnek. Ez a kedvenc és olcsó szórakozásom. Elolvasom, mit árulnak, milyen állásokat hirdetnek, és elábrándozom, hogy mi lenne, ha… Így gyűjtöm a hirdetéseket. Persze csak gondolatban…És nem azért, mintha nekem nem volna jó a saját életem, de azért mégiscsak érdekes.

– Megmutatná nekem azt a hirdetést? – kérdezte a nő, mintha nem is hallotta volna a férfi legutolsó szavait.

– Hogyne, egy pillanat.

Marosi feltápászkodott, kiment, aztán, nem telt bele egy perc, már vissza is tért, kezében egy közepes formátumú újsággal. Kiterítette a fürdőszoba csempés padlójára, mellé térdelt, fölé hajolt, böngészte egy darabig, majd felkiáltott:

–Na, itt van! Tessék: „Keleti, főleg afgán púderek vétele és eladása. A friss szállítmányból rendszeres vevőimnek árkedvezmény. Gyűjtők előnyben. Zacskós kivitelben is! Pasaréti út 36.” Nincs is messze innen.

– Fantasztikus – mondta a nő.

– Micsoda? Az emberi butaság?

– Nem. Maga. Maga szerencsét hoz nekem.

– Én?

– Igen. De ne haragudjon. El kell mennem. 

– Maradjon, kérem!

– Jó. Kap még öt percet. Rendben?

– Ugyan már! Mit kezdjek öt perccel? – dühöngött Marosi. – Én egy egész életre akarom magát. Fogalmam sincs, hogy kicsoda, de azt akarom, hogy egyáltalán ne menjen el!

– Ezt tekintsem bóknak? Netán lánykérésnek? – mosolyodott el a nő. – Ne hamarkodja el a dolgot. Egyébként is. Ha öt perccel nem tud mit kezdeni, mit fog csinálni velem egy életen át?

– Ne forgassa ki a szavaimat! Én még soha életemben…

– Ne haragudjon – vágott szavába a nő. – De most muszáj elmennem. Inkább nézze meg, ki az – tette hozzá, mert ismét csöngettek. 

 

 

A KÖVETKEZŐ RÉSZT ITT TALÁLJA.

AZ I. RÉSZ ITT TALÁLHATÓ.