– Jegyezzük csak fel - szólt oda Verhovitzky Kovácsnak. - Kettejük között bizalmas együttműködés...

- Ugyan már! – csattant fel a nő. – Ostobaság, amit művel! Semmiféle bizalmas együttműködés…

– Hadd írja… Talán még lehet – mondta Marosi, és a nőre nézett. Az elhallgatott, és küldött egy biztató félmosolyt a férfinak.

 

 

NYÁRI KRIMI

 

XIII. Rész

 

Atyám, hogy Verhovitzky micsoda jelenetet fog rendezni! Na, eredj már – szólt rá Marosira. – Szétmegy a csengő!

– Semmi kedvem hozzájuk – mondta az. – Jöjjenek holnap.

– Már holnap van – mondta Gaál. – Egyébként pedig te akartad, hogy sürgessük meg a dolgokat. Hát akkor ne lazsálj!

– Jó, jó, de akkor is, éjjel kettőkor… – dörmögte Marosi, és leballagott, hogy ajtót nyisson.

– Nagyszerű! – kiáltotta Verhovitzky, amint felért az emeletre, és meglátta a nappaliban a nőt is. – Szóval maga is itt van! Ugye nem tévedek: maga az a bizonyos fehér blúzos nő, aki délután egyszer már járt itt, és akit már mindenki látott, csak én nem? No, úgy látszik, kezdenek egyenesbe jönni a dolgok.

– Jó estét – mondta a nő.

– Vegyék úgy, hogy le vannak tartóztatva. Jó, maga nem – intett Verhovitzky Gaál felé, aki már éppen tiltakozni akart. – De a barátja meg ez a nő igen.

– És ők miért, ha szabad kérdeznem? – állt fel Gaál.

– Nem szabad kérdeznie. Majd megkapja a hivatalos papírokat, legalább is majd akkor, ha elvállalja a védelmüket. De nem ajánlom. Ez az ügy annyira egyszerű, annyira világos, hogy itt nem fog tudni semmit keverni! Ez nem Győr! Itt csak veszíthet. És odalesz a nagy híre!

– Köszönöm, hogy így vigyáz a jó híremre – mondta Gaál. – De csak bízza rám. Tudok vigyázni arra én magam is.

– Tudja mit? – helyezkedett el kényelmesen az egyik fotelban Verhovitzky. – Cserébe a finom konyakért, meg mert most jó kedvemben vagyok, mégis megkérdezheti. És én felelek magának kérdés nélkül. Azért tartóztatom le őket, mert alaposan gyanúsíthatók azzal, hogy részesei vagy közös végrehajtói a Jenei Zoltán ellen elkövetett gyilkosságnak. Utána pedig együttműködtek abban, hogy a gyilkosságot balesetnek tüntessék fel, megtévesztve ezzel a rendőrséget. Tessék: itt a letartóztatási parancs. Amint látja, most valóban mindenre gondoltam.

– Már ne haragudjon – szólalt meg a nő – de mire alapozza az iménti feltevéseit? Mert csak feltevések, igaz? Mitől volna ez alapos gyanú?

– Itt most én kérdezek! Érthető? – Verhovitzkynek is láthatóan hosszú volt már ez a nap. – Meg sem kérdezik, ki az a Jenei Zoltán?

– Majd elmondja, ha akarja. De nyilván az a pasas a Mercedesben – mondta hűvösen Gaál.

– Na elég! Nem fogják velem megint a bolondját járatni! Egyébként, Gaál úr, jó lesz, ha maga is vigyáz! A hatóság félrevezetéséért maga ellen is eljárást kezdeményezhetnék. És látom, már megint kever valamit! Honnan tudnak Jenei Zoltánról?

– De hiszen az ő meggyilkolásáért akar minket őrizetbe venni – mondta ártatlan hangon a nő.

– Jó, csak szemtelenkedjenek! Írsz mindent? – nézett Verhovitzky Kovácsra. – Majd elmegy a kedvük attól, hogy belőlem gúnyt űzzenek. Most már a kezemben vannak! A házat körülvettük. Úgyhogy ne is próbáljanak megszökni.

– Köszönjük, mi itt nagyon jól érezzük magunkat – mondta Gaál.

– De hát ki az a Jeleni Zoltán? Mindenki úgy beszél róla, mintha ismerné. Ki volt? Én csak azt tudom, hogy meghalt – mondta Marosi.

– Egy nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező bűnöző csoport egyik vezetője volt. Szerepe még nem teljesen világos. De miután jelzést kaptam – itt Verhovitzky azzal a „látják, milyen jól értesült vagyok” pillantással körülnézett – hogy rövidesen bekapcsolódik a nyomozásba a KÁO is, talán valami közvetítő lehetett a külföldi szállítók és a belföldi kereskedők között.

– Mi az a KÁO? – kérdezte Marosi.

– A kábítószeresek. Csak így hívják házon belül – mondta Gaál.

Verhovitzky Gaálra nézett. Megérezte, hogy itt már megint valami olyasmi történik, amit nem ért, elbizonytalanodott. 

– Jut eszembe – szólalt meg Gaál. – Van egy rossz hírünk.

– Éspedig?

– A földszinten – mondta Marosi – van két új hulla.

– Micsoda? Hogy kerültek oda?

– A saját lábukon jöttek – mondta Gaál.

Verhovitzky úgy ugrott fel, mintha a darázs csípte volna meg.

– Maga maradjon itt! – mondta Kovácsnak. – Majd én megnézem – azzal lerohant a földszintre.

– Tóth és a bandája átfésülte a házat. Kerestek valamit – kezdte magyarázni Kovácsnak Gaál.

– Valami viszonylag kisméretűt, mert a fiókokat is kiborogatták miatta – tette hozzá Marosi.

– Hallgassanak! Csak semmi beszélgetés – mondta szigorúan Kovács. – Majd ha a hadnagy úr visszajött. Akkor meséljenek. Ő vezeti a nyomozást.

– Látom – jegyezte meg gúnyosan Gaál.

Verhovitzky gyorsan visszajött. Azonnal telefonált.

– Itt Verhovitzky hadnagy. Küldjék ki a helyszínelőket. Fegyverszakértőt is. Kettős gyilkosság. Igen. Még mindig itt a villában… Mondtam én, hogy nagy fogás lesz! De nemcsak a Tóth nevezetűt kaptam el!… Na jó, majd mesélek, ha visszamentem. Viszlát! – fejezte be a beszélgetést.

– Elfogta Tóthot? – kérdezte meglepetten Gaál.

– Mégpedig három emberével együtt! Már számítottam rá, úgyhogy időben lezárattam az utcát.

– Időben? – nézett rá a nő. – Amikor én ideértem, maguk még sehol sem voltak.

– Az mikor volt?

– Két perccel Tóthék távozása előtt – mondta Gaál.

– Hát… szóval… mi éppen akkor… – kezdte Kovács, de Verhovitzky ráförmedt:

– Nem tartozunk számadással itt ezeknek!

– És mondja, honnan tudta, hogy itt lesz Tóth? Hiszen este még azt se akarta elhinni, hogy létezik? – kérdezte Gaál.

– Megérzés – mondta a rendőr. – Meg… jelezték is nekem.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy van beépített embere? – kérdezte a nő.

– Nem, azt nem… De hát, ugye, sokan ismerik az embert… És vannak, akik becsülik annyira, hogy szólnak, ha van valami fontos információ… Mert kérem – emelte ujját magasba – a bűnelkövetők között is vannak tisztességesebbek! Akik néha segítenek… Esetleg egy telefonnal… névtelenül, ugye…

– Jó, mi? – nézett Gaál Marosira. – Csak nem valami rajongója hívta fel?

Verhovitzky elfehéredett.

– Tudja, ki telefonált magának? – kérdezte Gaál. – Én. Érti? Én, én, én. És ne csodálkozzon már annyira. Arra számítottam, hogy kiment minket Tóth keze közül. De maguk vacsorázni voltak! És már megint menthetetlenül, tehetségtelenül elkéstek!

– Ne merészeljen sértegetni! Az embernek igenis vannak bizonyos biológiai szükségletei…

– De legalább most már elismeri a tényeket. Különben, ha tudni akarja, Tóthot is én szerveztem ide. Magának. De ha most belegondolok, hogy a maguk késése miatt le is puffanthatott volna minket…

– Szóval beismeri, hogy ismerte Tóthot! – csapott le rá Verhovitzky, aki most már maga sem tudta, mit higgyen.

Gaál legyintett.

– Dehogy ismerem be. Most már persze ismerem. De hála a maga hosszú vacsorájának, majdnem ez lett az utolsó ismeretség az életemben.

– Beszéljünk inkább azokról a hullákról! – váltott témát a hadnagy.

– Azok felől Tóthnál érdeklődjön Semmi közünk hozzájuk.

– Az egyik Tóth embere. A másik meg Gézu bácsi, a környék mindenese, kertésze. Azt hitték, hogy be van szervezve – mondta Marosi.

– Be is volt – mondta ismét a nő.

– De fene jól tájékozottak! – mondta Verhovitzky. – Maguk mindent tudnak?

– Gondolkozunk – nyomta meg a szót nem minden célzatosság nélkül Gaál. – Összevetjük a tényeket, a tapasztalatokat, és óvatosan következtetünk. És nem fordítva.

– Na jó, ebből most már elég. Már megint pimaszkodnak! Egyáltalán! Még azt sem tudom, hogy maga kicsoda! – fordult oda a nőhöz.

– Winkler Anna vagyok…

– Elég a szavakból! Igazolványt kérek! – mondta Kovács.

– Sajnos nincsenek nálam az irataim.

– Biztos nincsenek? Vagy csak eldugta valahová? Remélem, nem a ruhájába rejtette!

– Csak nem akar megmotozni? – mosolyodott el a nő. – Nyugodt lehet, ezekben a ruhadarabokban semmi sincs. Már csak azért sem, mert nem is az enyémek. Úgy kaptam kölcsön.

– Kitől?

– Gábortól – nézett Marosira a nő.

– Tehát beismeri, hogy ő segítette magát az átöltözésben, és ezzel a hatóság félrevezetésében?

– De hát teljesen el volt ázva! – mondta Marosi. – Maga nem segített volna rajta abban a helyzetben?

– Most itt nem rólam van szó! Ha rólam lenne szó, akkor maga kérdezhetne. De itt most magukról van szó. És én kérdezek! Jegyezzük csak föl – szólt oda Kovácsnak. – Kettejük között bizalmas együttműködés…

– Ugyan már! – csattant fel a nő. – Ostobaság, amit művel! Semmiféle bizalmas együttműködés…

– Hadd írja… Talán még lehet – mondta Marosi, és a nőre nézett. Az elhallgatott, és küldött egy biztató félmosolyt a férfinak.

– Ne tereljék el a figyelmemet a lényegről! – harsogta Verhovitzky.

– Hagyja már abba ezt az egészet – szólalt meg újra a nő. Szégyellem magam maga miatt.

– Most már aztán tényleg ne szemtelenkedjen! Mert azonnal bevitetem magukat! És garantálom, hogy odabent nem lesz konyak az asztalon!

– Még nem mehetünk – mondta Gaál.

– Mi az, hogy nem mehetnek? Ha én egyszer azt mondom… – erősködött Verhovitzky.

– Még várunk valakit. Nem is értem, hol késik ilyen sokáig.

– Miféle vendéget vár maga, Gaál úr? Mit kever már megint? – kérdezte Kovács.

– Talán ismerik – mondta az ügyvéd. – Dr. Kőrössy Balázst várjuk.

– A KÁO… az osztályvezető… az alezredes úr… állt fel a helyéről Kovács, mintha az alezredes már itt is volna. Térdéről a földre szóródtak a teleírt papírlapok. Gyorsan lehajolt, hogy összeszedje, közben ijedten nézett Verhovitzkyre.

– Honnan veszi, hogy idejön? – kérdezte az.

– Nagyon egyszerű – mondta Gaál. – Őt is én hívtam meg ide.

Végszóra megszólalt a csengő.

 

Az utolsó előtti részt ITT olvashatják.

 

AZ ELSŐ RÉSZ ITT TALÁLHATÓ!