– Tudod, Gabi, az még rendben volna, hogy belecsöppensz egy ilyen gyönyörű villába, és ahelyett, hogy élveznéd az életet, valami gyilkossági ügybe keveredsz. Az is rendben volna, hogy ez a Tóth, tegyük fel, kinyírta azt az ismeretlen urat, aztán becsomagolta a Mercedesbe. Mert valahová mégis tennie kellett a hullát. A szekrénybe… elcsépelt is, aztán meg nyár van, még megbüdösödik… hűtője nyilván nem volt… mindegy. Az is rendben van, hogy ki akarja nyírni azt a nőt.

– Annát? Miért? És miért volna ez rendben? – vágott közbe izgatottan Marosi.

 

NYÁRI KRIMI

 

VIII. Rész

 

– Ez volt az utolsó dobásuk! – üvöltött Kovács.

– A fürdőszobában nincs senki – jött ki Verhovitzky is, kezében egy halom vizes holmival.. – Pedig volt. Itt a fehér blúz, a szoknya, a cipő…

– Tényleg? – nézett Gaál Marosira. Az csak széttárta a karját. – Szóval senki – ismételte meg Gaál. – Érdekes.

– Most már végképp nem értek semmit én sem – mondta Gaál, amikor, olyan jó húsz perc múlva kettesben maradtak Marosival. A rendőrök elmentek, ők pedig leültek vacsorázni a földszinti étkezőben.

– Miért? Eddig értetted? – kérdezte Marosi.

– Hát… azt hittem. Nagyon igyekeztem. De ha a pasas ott a kocsiban már egy napja halott… – tömött magába egy újabb nagy falat hideg őzpecsenyét – akkor senki sem lőhette le a kocsiban ma délután. Erre még te se vagy képes. Hogy visszamenőleges hatással lelőj valakit. Erre a visszamenőlegességre csak a magyar jog képes.

– Hagyd abba a hülyeségeket, jó?

– Ne haragudj, Gabi, de fantasztikus ürge vagy. Három napja lézengsz Pesten, és már nyakig ülsz valami fene zavaros ügyben. Semmit sem változtál. Emlékszel? Már a gimiben is folyton belekeveredtél valamibe. Hol egy puskázási botrányba, hol valami másba. Egészségedre! – emelte a rubinszín vörösborral töltött kristálypoharat. – Emlékszel a lánykoleszra? A hógolyókra? – kérdezte, miután lenyelt néhány kortyot.

– Hogyne emlékeznék. Az a dög boszorkány kicsapatással fenyegetőzött. Pedig épp csak arra sétáltam véletlenül… Arra lakott Ila… Szóval épp ott jártam, amikor valaki bedobta azokat az átkozott hógolyókat a lányok tanulójába a nyitott ablakon keresztül. Képzelheted, milyen érzés volt, amikor a boszorkány kirohant, és egy szó vagy egy kérdés nélkül galléron ragadott, és cipelt be a koleszba. Mint főbűnöst. S ha te nem jársz arra…

– És ki nem húzlak a bajból…

– Emlékszel még, mivel?

– Hogyne. Adj még egy szelet kenyeret… Végignéztem rajtad, és rögtön láttam, hogy a kötött kesztyűd száraz. És ahogy ismertelek, biztos voltam benne, hogy a kezed is az. S amikor kiderült, hogy így van, a boszorkány is kénytelen volt elismerni, hogy száraz kézzel és száraz kesztyűvel nem csinálhattál hógolyókat, és nem is dobhattad be őket az ablakon.

– Akár egy igazi Sherlock Holmes – nevetett Marosi.

– Te csak ne nevess. Akkor még mindketten arra készültünk, hogy mi leszünk a Nagy Detektívek.

– Hát én kicsit más lettem…

– Szegény boszorkány… Nem emlékszel, hogy hívták?

– Lili néninek? Vagy Livi néninek?

– Teljesen összeomlott. Azt hitte, nagyon éber volt, amikor elkapott téged, aztán kiderült, hogy alaposan melléfogott – mondta Gaál.

– És mindjárt kicsapással fenyegetőzött. Ott a fél lánykolesz előtt! Nagy hecc volt.

– Máig sajnálom szegényt… Tudod, az a furcsa, hogy a legtöbbször majdnem mindenkinek igaza van a maga módján… Most ez a Verhovitzky pucolt el ilyen alázatosan. Persze előtte jól bolondot csinált magából a fürdőszobában. Meg kell hagyni, alaposan kibabráltál vele.

– Én? – kérdezte Marosi. – Én nem akartam. Hidd el, Petrus, azt hittem, Anna még tényleg ott van.

– Anna? Nocsak?!

– Te ne nocsakozzál nekem, jó? Egyébként mondta, hogy el kell mennie.

– És azt nem mondta, hogy miért?

– Nem. Illetve… nem is tudom. Valami hirdetést olvastunk éppen, és egyszer csak kijelentette, hogy neki mennie kell. Megvan! A zacskós púder!

– Micsoda? – nézett barátjára Gaál úgy, mintha kételkedne annak józan eszében.

– A hirdetési újságban volt. Arról beszélgettünk, mi mindent képesek gyűjteni az emberek. És akkor beugrott egy hirdetés…

– Láthatnám?

– Persze. Rögtön megkeresem – mondta Marosi, azzal felállt, és fölment a fürdőszobába. A földön még ott feküdt kiterítve a hirdetési újság, úgy, ahogy Annával nézték, épp csak átgázolt rajta a két rendőr. Vajon látja-e még azt a nőt? És ki lehet valójában? Fölmarkolta a lapokat, és levitte. Egy perc alatt megtalálta a hirdetést, és letette Gaál elé. – Ez az.

– Érdekes. Nagyon érdekes – mormolta Gaál, míg elolvasta néhányszor a hirdetést. – Most pedig légy szíves, és főzz egy erős kávét, mert elálmosodtam. És még nincs itt az alvás ideje. Aztán pedig mesélj el nekem mindent. Az elejétől fogva. Onnan, hogy ide betetted a lábad. Mert piszkosul rühellem, ha a fejem fölött vitatkoznak valamiről, amiről nekem halvány gőzöm sincs.

Marosi megfőzte a kávét, fölvitték az emeletre, leültek a dolgozószobában, melynek minden falát könyvekkel telezsúfolt, mennyezetiig érő sötétbarna fapolcok borították, melyeken szép számmal kortárs festők és grafikusok képei is lógtak, hanyagul növelve a rendetlenséget és zsúfoltságot, mégis valami sajátos otthonosságot kölcsönözve a szobának. Mire Marosi befejezte a történetet, fél egy is elmúlt. Gaál egyszer sem szakította félbe, hanem, mintha csak az érdekelné, sétálgatva a könyveket és a képeket nézegette közben,. Kinyitottak még egy üveg francia konyakot, és Gaál, magasra emelve poharát, köszöntőt mondott:

– Emelem poharam – fordult a nemlétező társaság jelen nem lévő tagjai felé – tisztelt és nagyra becsült barátomra, aki képes volt nyakig süllyedni valamibe (amiről őszintén remélem, hogy nem az a bizonyos büdös és barna). És tette ezt tisztelt és oly nagyra becsült barátom nyílván kizárólag azért, hogy nekem, ki őt régóta csodálom, kellemes esti, sőt éjszakai szórakozást teremtsen. Hölgyeim, és uraim – hajolt meg a könyvespolcok és képek felé – láthatják, nincs a világon nála nagyobb tehetségű belekeveredő szerte széles hazánkban.

Fölhajtotta a konyakot, leült, és most már normális, hétköznapi hangon azt mondta:

– Tudod, Gabi, az még rendben volna, hogy belecsöppensz egy ilyen gyönyörű villába, és ahelyett, hogy élveznéd az életet, valami gyilkossági ügybe keveredsz.  Az is rendben volna, hogy ez a Tóth, tegyük fel, kinyírta azt az ismeretlen urat, aztán becsomagolta a Mercedesbe. Mert valahová mégis tennie kellett a hullát. A szekrénybe… elcsépelt is, aztán meg nyár van, még megbüdösödik… hűtője nyilván nem volt… mindegy. Az is rendben van, hogy ki akarja nyírni azt a nőt.

– Annát? Miért? És miért volna ez rendben? – vágott közbe izgatottan Marosi.

– Ne tőlem kérdezd. De tegyük fel, az a nő is az útjában van. El akarja tenni láb alól. De miért ment el ez a nő a Pasaréti út 36-ba?

– Honnan veszed, hogy odament?

– Láttam. Mondtam neked, hogy egy utcával lejjebb kellett hagynom a Volvómat. És amikor nagy nehezen visszafaroltam, és megálltam az utca végén, akkor ment be a 36-ba egy nő. Különben, ha arról van szó, tényleg nem rossz az ízlésed. Fekete szoknya, rózsaszín blúz…

– Igen Ő az!

– De jól megnézted.

– Frászt! Én adtam kölcsön neki a ruhát. Mert teljesen el volt ázva… De… ezek szerint te egész idő alatt tudtad, hogy nincs is a fürdőszobában?

– Honnan tudtam volna? – legyintett Gaál. – Hiszen mindenki egy fehér blúzos nőről beszélt. Csak amikor kiderült, hogy azt a ruháját itt hagyta, akkor kezdett derengeni. És hogy most mondtad Pasaréti út 36-ot, hát szépen összeillettek a darabok. A Pasaréti út csak most került csak szóba, a hirdetésben. Igaz?

– Menjünk oda!

– Sehová, fiam. Örüljünk, hogy még élünk. Ahogy nézem, itt egészen komolyan veszik a dolgokat meg önmagukat. És könnyen elsül egy fegyver. Maradunk szépen a fenekünkön. És várunk.

– Mire várunk? – türelmetlenkedett Marosi. – És ha közben valami baja történik?

– Nézd, Gabi, szerintem az a nő tud vigyázni magára. Ha meg nem, akkor már régen rossz neki. Különben is. Azt mondtad, Tóth megígérte, hogy visszajön.

– Igen Legkésőbb holnap délben. Azért a csomagért.

– Meg az a nő…

– Anna.

– Szóval ő is. Ő is visszajön, Nem ezt mondta? Meg azt is mondta mind a kettő, hogy ne keveredj bele jobban, hogy húzd meg magad. Igaz? Hát akkor, ha már rám nem akarsz hallgatni, hallgass rájuk. Ők tudják, miről beszélnek. Különben pedig szeretnélek figyelmeztetni, hogy elmenned már csak azért sem volna ildomos, mert vendéget hívtál. Ne bámulj! Engem! – tette hozzá, mert Marosi értetlen képpel nézett rá.

– Legalább te menj el oda! Neked mindig sikerülnek a dolgaid! Azért is lettél olyan híres!

– Először is ez nem az én ügyem., Másodszor meg azért szoktak sikerülni a dolgaim, mert nem csinálok efféle ostobaságokat. Harmadszor pedig éppen vacsorázom, pontosabban a vacsora utáni konyakozásnál tartok. És a tapasztalat azt bizonyítja – dőlt hátra foteljában Gaál – hogy ilyen helyzetekben semmi sem egészségesebb, mint a nyugalom, a kellemes környezet és a jó társaság (ez utóbbit csak udvariasságból mondtam, mert rád vonatkozik). Úgyhogy engem most ne akarj elküldeni sehová. Aki akar, az majd visszajön. És ha itt lesz, hát beszélünk vele. Nem is szólva Verhovitzkyékről. Ők is azzal mentek el, hogy még látjuk egymást.

– Igen. Hogy még ma…

– Pontosabban még tegnap. Mert már holnap van. Illetve ma. Szóval másnap. Inkább azon törd a fejed, hogy miféle csomagról lehetett szó. A nagybátyád nem említett vagy mutatott semmi ilyesmit?

– Semmit.

– Rémes alak vagy, mondhatom. Most mihez kezdjek veled? Haza kéne mennem. Álmos is vagyok, fáradt is, de…

– Nem hagyhatsz most magamra! – kiáltotta kétségbeesetten Marosi.

– Tényleg nem. Én is azt hiszem, Különben, ha élve megéred a holnapot, már beszélőre mehetek hozzád a rendőrségi fogdába. Mert vagy lepuffant ez a Tóth, vagy az a nő csinál ki, vagy ha mindezt valahogy megúszod, Verhovitzky fog bekasznizni.

– Alhatsz itt nálam.

– Ó, de elegánsan mondtad. Tudod, ez nem rossz gondolat. Mert otthon biztos megint egy halom ostoba levél vár.

– Milyen levél?

– Jaj, ne is kérdezd – sopánkodott Gaál. – Mindenféle buta nők… És hogy miket írnak! Mióta azzal a győri üggyel kapcsolatban szerepeltem a tévében, nem tudok szabadulni az ajánlatoktól meg a felkérésektől.

– Képzelem, miket írhatnak – mosolygott Marosi.

– Azt te el se tudod képzelni, fiam! És képeket küldenek! Önmagukról! Fürdőruhában meg anélkül… Atyám! Kész gyomorrontás! Majd egyszer meghívlak. Mert úgy döntöttem, gyűjteményt állítok össze belőlük. És majd mutogatom. Hidd el, tátva maradna a szád. Hogy az ember milyen hülye tud lenni!… Ha nő. És elvárják, hogy válaszoljak ! … A lakásom már lassan teljesen tele lesz ezekkel a levelekkel.

– Nekem viszont még mindig nincs.

– Micsoda? Nőd?

– Lakásom.

– Kellett neked megnősülnöd! Én figyelmeztettelek!

– Hagyjuk ezt, jó?

– Dehogy is hagyjuk! Egyszer úgyis meg kell mondanom neked. Éva egy dilis perszóna volt. Én finoman szóltam. Olyan, aki ráadásul bárkivel lefeküdt. Csak békésen! –  emelte maga elé tenyerét Gaál, mert Marosi dühösen közbe akart vágni. – Mindenki tudta. Csak te nem voltál hajlandó meglátni. Próbáltalak figyelmeztetni, erre összevesztél velem. Jó, a te dolgod volt. De aztán meg fogod magad, és ukk-mukk-fukk elválsz! És mindent otthagysz annak a nőnek?! Mi vagy te? Egy Krőzus? Két ilyen luxust egymás után egy férfi sem engedhet meg magának! Ne csodálkozz, ha végül semmid sem maradt. Még szerencse, hogy gyereket nem csináltatok. Most még azután is fizethetnél életfogytiglan.

– Undorító vagy.

– Én? Éva volt az. Muszáj volt végre megmondanom az igazat. De sebaj, majdcsak rendbe jössz. Hány éve váltatok el?

– Három lesz októberben.

– Hát akkor csak türelem.

– Jókor prédikálsz türelemről! – dühöngött Marosi. – Majd szétvet az idegesség. Te meg csak üldögélsz. Mit gondolsz, mi lehet Annával?

– Fogalmam sincs. Arról se, hogy mit gondoljak róla.

– Nagyon kedves nő, nekem elhiheted.

– Biztosan – mondta Gaál, de látszott, máson jár az esze. – Éváról is ezt mondtad. Hogy volt azzal a kocsival? Előbb egy csattanás, aztán a kocsi nekirohant az oszlopnak?

– Igen, azt hiszem. Nem tudom biztosan. Nagy szerint nyilván fordítva történt.

– Nagy szerint. Nyilván. Hacsak nem lövést hallottál.

– Miféle lövést? Hiszen tudod, hogy az a pasas a kocsiban már egy napja halott volt.

– Mondtam én, hogy a pasasra lőttek? De volt egy másik golyó. Amit a kocsi kerekében találtak. Amiről tudjuk, hogy szolgálati fegyverből származik.

– De hát ki lőtt volna? És kire?

– Nem kire. Mire. Nagy azt mondta, hogy annak a kocsinak szétment a kereke. Hogy azért ment neki az oszlopnak. És ha szándékosan szétlőtte a kereket valaki?

– Kicsoda? – kérdezte Marosi.

– Nem tudom – felelte Gaál. – De csak egy ember jön számításba. Az a nő.

– Anna? Miért tette volna?

– Tudnom kéne? Talán azt hitte, üldözik. Olyan volt, nem? Te is azt hitted először. Ha ismerte Tóth ernyőjét, ismerhette a kocsijukat is.

– De hát miért üldözték volna?

– Csak találgatok, Gabi. Talán összevesztek. Talán korábban együtt dolgoztak. Összetartoztak. Vagy éppen riválisok? És ez valami nagy leszámolás? Még jó, hogy nem robbantgatnak. Bár ami azt illeti, még azt is megérhetjük… Valamiért, mondjuk, veszélyes lett rájuk a nő. És ki akarták nyírni. Végül is mindegy.

– Már ne haragudj, Petrus, de hogy a fenébe volna mindegy! Évek óta senki nem volt nekem ilyen fontos, mint Anna!

– Te jó ég! Meglátni és megszeretni? Már megint?

– Anna nem Éva.

– Hú, de bölcset mondtál – nevette el magát Gaál.

– Ne csúfolódj!

– Én? Össze vagyok törve. Látom a rettenetes jövőt. Amint a női meg a férfibörtön között hosszú levelek utaznak egyikőtöktől a másikig… Szigorúan cenzúrázva… Egy huszonegyedik századi Abelard és Heloise.

– Ne dühíts már!

– Nyugalom, Gab, türelem és nyugalom. Türelem nélkül nem megyünk semmire. Hidd el, az a legfontosabb. Ha ez a te Annád azt mondta, visszajön, és mindent megmagyaráz, akkor várni kell. Türelemmel. Ha rendes nő, tényleg visszajön. (Ha nem rendes, szerintem akkor is visszajön, mert kell neki valami innen, csak nem tudom, micsoda.) Tudod, a rendőrök is azért fognak mindig mellé, mert nem képesek türelmesen várni. Persze én megértem, hajtja őket a főnökség, a sajtó, meg minden. Ezért hát eszeveszetten rohangálnak, futkosnak össze-vissza ahelyett, hogy várnának és gondolkoznának. Azt hiszik, át tudják venni az események irányítását. Miközben fogalmuk sincs róla, hogy mi is zajlik körülöttük. Nézd meg: itt volt ez a két okos ember, mert ez a Verhovitzky nagyon is jó fej, nekem elhiheted. És most elrohantak megszégyenülten, két ilyen remek nyomozó, mert az új fejlemény, hogy az az ürge a kocsiban már egy napja halott, és nem ott a kocsiban ölték meg, teljesen felborította az elméletüket. Ugyanis már kész elméletük volt, amit nagy sietve összehoztak, és abba akarták belegyömöszölni a tényeket. Ahelyett, hogy odafigyeltek volna a tényekre meg az emberekre. Arra rég rá kellett volna jönniük, hogy neked semmi közöd az ügyhöz. Csak rád kell nézni! Jó, ne sértődj meg… De hát annyira belemásztak a saját elméletük csapdájába, hogy ki se láttak belőle. Inkább leültek volna egy kicsit okosan beszélgetni, iszogatni itt velünk együtt, hátha kialakul valami. Mert az agyműködés serkentéséhez sok minden kell. Például beszélgetés, gondolkodás, néha egy kis csend… Ehelyett most elrohantak. Hova? Minek? Csak hogy mozgással, ezzel a pótcselekvéssel helyettesítsék a gondolkodást. Hiszen annyira világos, hogy minden szál itt fut össze. És hogy úgyis vissza kell majd jönniük.

– Itt futnak össze a szálak? – nézett barátjára Marosi.

– Igen. Ebben a házban.

– De hát miért?

– Látod, neked is jót tett egy kis evés-ivás, beszélgetés. Mert pontosan ez a fő kérdés. 

 

A FOLYTATÁS ITT TALÁLHATÓ.

Az első rész itt olvasható.