Annát a vérszag borzasztja el, a véres szalmaszatyor a bajuszosnál, a véres levelek a második falgödörben, itt most a véres rongyok, széthasogatott lepedők, vérrel teli kislavór, a véres ing, a fájdalom látványa a sérült arcán. Nem így képzelte a forradalmat.

 Hamarosan érettségizni fog rengeteg fiatal, akik közül a legtöbbnek sikerült elvenni a kedvét az irodalomtól és a költészettől egyszer és mindenkorra. Mindebben talán semmi csodálkoznivaló sincs, hiszen a gyilkolás, a szépirodalom szeretetének felszámolása, már egészen korán megkezdődik. Aztán persze, mégis lesznek, akik szeretnek olvasni, mert vagy egy tanár, vagy a szülők, vagy valamilyen belső kényszer ráviszi őket arra, hogy regényeket, novellákat, verseket olvasni mégsem teljesen elvetemült tett. Vajon valóban tudja-e az a gyerek a tananyagot, aki bemagol mindent? S vajon valóban ezt a tananyogat kell-e megtanulni? Vajon címek és szerzők és tételmondatok hosszú sora-e az, ami a magyar irodalomban érdekes?

Sosem lehet teljes az öröm, sosem lehet teljes a béke és nyugalom ezen a Földön, mert mindig van valami kétségbeejtő, valami elszomorító, valami gonoszság, ami felett bőven van mit szomorkodni és szorongani. Mégis megpróbál az ember felülemelkedni, új és új erőt meríteni, mégis és ezerszeresen is talpra állni, és nem csak a siker és a diadal mámora miatt, hanem mert ezt kell tennie. Ez a feladat. Ez az Út. Az Út, ami az örömhöz, derűhöz vezet.

A legnagyobb kérdések megfogalmazása közben, mint például, hogy a metafizikai valóság miképpen ábrázolható most, vagy, hogy a transzcendens valóságnak miképpen lehet lenyomatot készíteni – szóval mindezek közben Szarka Fedor Guidó nevet. Őszintén, hangosan és tisztán kacag.

Ha olyan lenne "az Irodalom", amit már Szindbád is csak visszasírni képes, ha olyan lenne, amiért minden alkalommal a folyóiratalapítás és a könyvkiadás ideggyilkos villámháborújába vetik maguk a jóérzésű emberek, ha olyan lenne, amilyennek a csillogó szemű bölcsészleánykák beiratkozáskor, kopogóscipőben gondolják… ha olyan lenne… milyen is? Mint éppen száz éve? Amikor valami különös együttállás révén egy helyen volt Ady, Osvát, Karinthy Kosztolányi, Babits, Csáth, Czóbel, és a többiek? Vagy nem is voltak egy helyen, csak nagy-néha találkoztak? Nem is volt olyan nagy dolog a Nyugat és a Holnap, csak azzá lett az idők során?

Van egy fiú Nepálban. 18 éves. Hónapokon át üldögélt egy fa alatt. Hogy nem evett és nem ivott az csak a nyugati sajtó számára érdekes, a helyiek szentként tisztelik, egyesek Buddha reinkarnációját látják benne, ám amikor felébredt meditációjából, akkor közölte mindenkivel: ő csak egy közönséges aszkéta, aki gyakorol, azért, hogy elérje a tudat Buddha állapotát. Ezért most lemegy három évre a föld alá. Mindez mellékes, a fontos az amit nemrég – tehát 2008 novemberében – szútraszerű beszédében a világnak elmondott. Nem mondott semmi újat, semmi szenzációsat.

Megint hibáztam. Kint hagytam az udvaron szép, ezüst kerékpáromat. Kint felejtettem már-már antik leletnek számító Kettler bicajomat, ívesen beállva a nagy, belvárosi ház udvarába. Három gyönyörű, tényleg csodaszép gépkocsi parkol középütt, s néhány bicikli itt-ott szélül. Hibáztam, mert rossz helyen álltam, még akkor is, ha nem tudtam eddig mi a rossz hely. Most már tudom. Megérdemlem tehát, hogy kiszúrták kerekemet.

Új helyen lakok. A Híd utcában. Gyakran gondolok Eulerre és königsbergi hídjaira, amelyeken csak egyszer lehet átmenni, s vissza nem fordulhatsz. Itt is egy olyan híd áll. Még meg van a részlet, abból, amit Eiffel tervezett, aztán a többi csupa vas, csupa hegesztés. Ezen a hétvégén kitárom két spalettás ablakát emeleti szobámnak. Az egyik a téren daloló borfesztiválra néz, a másik a hídi vásárra. A Napváros ünnepel.

Épp olyan, mint egy szőlőlugas, csak éppen kivi fut szerteszét. Fehéren virágzik majd, s a méhek mámoros táncban mesélik otthon mit találtak.

„Ímé ember vagyok megfontolt és okos / Már ismerem az életet s halált” – írja az úgy lengyel, hogy francia vagy az úgy francia, ahogy lengyel Apollinaire, 1918-ban, a háború után, a fejlövés után, a nagy versek és nagy izgalmak után, s a legnagyobb kaland előtt.

Ez a hely: a tér. A tér a teremtés középpontja, amely azért adatott, hogy eldőljenek a világ dolgai.