BÁRDOS JÓZSEF: VIHAROS ÜGY
Az ajtó előtt aranyszandálban, mű kékróka bundába öltözötten egy vonzó, húsz körüli, estélyi kikészítésű nő állt.
– Szervusz picim – búgta, ahogy meglátta a férfit. – Bemehetek?
A hangja körülfonta, a kiáramló fényben megcsillanó zöld szeme, benne az apró, aranyszín szemcsék megbűvölték Marosit.
– Miben lehetek a… szolgálatára? – dadogta az végül.
– Majd odabent megbeszéljük, jó, picim? – mondta a nő, és sokat ígérően villantotta elő egérfogsorát.
NYÁRI KRIMI
IX. RÉSZ
– Itt futnak össze a szálak? – nézett barátjára Marosi.
– Igen. Ebben a házban.
– De hát miért?
– Látod, neked is jót tett egy kis evés-ivás, beszélgetés. Mert pontosan ez a fő kérdés.
– Most pedig zenét akarok hallgatni – állt fel Gaál. Van itt valahol egy DVD vagy CD-lejátszó vagy legalább egy magnó?
– Itt zeneterem van, barátom. Gyere! – mondta Marosi. A folyosóról bal felé nyílt a multimédiás szoba.
Gaál átment, körülnézett, aztán némi keresgélés után beletelepedett a nagy, velencei tükörrel szemben álló hatalmas, faragott támlájú karosszékbe, amely kifejezetten a zene hallgatójának volt szánva, mert érezhetően a hangfalak sugárzási centrumában állt. Mögötte a falon valami barokk palotából származó aranyozott angyal emelte ég felé tekintetét (de kissé mintha a tükörben figyelte volna önmagát). Gaál megtalálta a keresőt, gyorsan választott. Máris megszólalt Mozart C dur szimfóniája.
A zeneszoba falai párnázottak voltak, a hangfalak sem látszottak, de Gaál bizonyos volt benne, hogy jó helyen ül. Elengedte magát, behunyta a szemét, és olyan érzése támadt, mintha az első hegedűs és a karmester közötti kis térségben tartózkodna.
Marosi visszament a dolgozószobába, bekapcsolta a számítógépet, de most a böngészéshez se volt kedve. Felállt, visszament a nappaliba, rendet csinált, helyre tolta a székeket, fotelokat. A fürdőszobában összeszedte a nő holmiját, és eltüntette a szennyestartóban. Az étkezőben összeszedte a mosatlan edényt, mindent elmosogatott. Aztán a dévédéket nézegette, valami jó filmet akart volna, ami leköti a figyelmét, de ezzel se jutott semmire. Járkálni kezdett. Mikor már vagy negyedszer nézett be zeneszobába szemrehányással a képén, Gaál megszólalt.
– Figyelj csak! Hol van az a névjegykártya?
– Mi van? – kérdezte Marosi, akinek éppen Annán járt az esze, meg különben is olyan erősen szólt a zene, hogy alig lehetett tőle hallani valamit.
– Azt kérdeztem, hol van az a névjegykártya – harsogta Gaál. Amit Tóthtól kaptál. Azt mondtad, valami telefonszám volt rajta.
– Ja? Ez? Tessék – Marosi az inge felső zsebéből kivette az ezüstszín lapocskát, amit Tóthtól kapott.
Gaál kikapcsolta a zenét, átment a dolgozószobába, odaült a hatalmas, oroszlánkörmökön terpeszkedő barokk íróasztalhoz. Egy darabig csak nézte a névjegykártyát, aztán odahúzta maga elé a telefont, és tárcsázott.
– Halló! Tudakozó?… Ha segítene… Igen. A barátom telefonszáma 321–76–34. De a címe kellene… Várok… Na tessék! – mondta aztán, és letette a telefont.
– Mi van? – kérdezte Marosi.
– Amit gondoltam. Tudod, Gabi, hol van ez a telefon?
– Honnan tudnám?
– Pasaréti út 36. Nem ismerős?
– Petrus, akkor ez azt jelenti, hogy…
– Csak semmi elhamarkodott következtetés. Annyi bizonyos, hogy az a nő…
– Anna.
– … odament ezekhez. Ebből lehet elméletet gyártani, de felesleges. Bár most úgyis elveim ellenére járok el. Vedd tudomásul, hogy minden felelősség a tiéd. Csak a te kedvedért avatkozom bele az események menetébe. Igaz, így is az fog történni, ami egyébként is bekövetkezne. Csak kissé talán felgyorsulnak a dolgok. Remélem, nagy baj nem lesz belőle. Most figyelj! – mondta Gaál, és újra tárcsázott. A hangja most keményen, idegenül csengett: – Maga az, Tóth? Megvan már az áru, vagy még mindig szerencsétlenkedik? Hallom, most épp valami zöldfülű vidéki vezeti az orránál fogva! Csináljon végre valamit, mert már mindenki rajtunk röhög! És én ezt egyáltalán nem szeretem! Világos? – Gaál a végén már egyenesen üvöltött. Aztán hirtelen lecsapta a kagylót.
– Ez mi volt, Petrus? – kérdezte Marosi.
– Stratégiai nyelven szólva zavarkeltés az ellenséges táborban. Mert mit gondolhat most az a szerencsétlen a drót másik végén? Hogy a főnöke sürgeti. Aztán gyorsan tisztázza, hogy mégse a főnöke volt. Akkor valakivel telefonáltattak neki? De ki hívta? És miért? És hogy mert vele így beszélni? Ha nincs főnöke, annál jobb nekünk. Akkor azt hiszi, hogy már mindenki tud az ügyeiről, hogy figyelik a lépéseit. Ez a telefon mindenképpen azt mondja neki, hogy baj van, hogy sietnie kell. Úgyhogy mindjárt vendégünk lesz. Mondd, nincs valami fegyver ebben a házban?
– Fegyver? – nézett bambán Gaálra Marosi. – Minek?
– Minek, minek! Hogy megvédjük magunkat! Mit gondolsz, Tóth csevegni jön majd? Mert addig rendben, hogy ugratjuk Verhovitzkyt is. De mi van, ha nem hisz nekünk? Ugye ő is hagyott telefonszámot. Idehoznád?
– Máris. És azt is mondta, hogy ezen a számon egész éjjel elérhető – tett Gaál elé egy jegyzetfüzetből kitépett kis papírdarabot Marosi. Gaál ismét tárcsázott.
– Halló! Verhovitzky hadnagy urat keresem… Igen. Sürgős. Különben nem hívnám ilyenkor… Mit csinál? Hogy vacsorázni ment? Most? Hogy az a jó… A mobilja számát… Hogy az titkos… Jó vicc! Mondja meg neki, kérem, ha visszajön, hogy amennyiben el akarja kapni Tóthot, akivel este annyira szeretett volna találkozni, akkor negyed órán belül legyen a Zöldmáli úti villában… Igen. Ő tudja, melyikben… Hogy én? Mondja, hogy egy rajongója – tette le a kagylót Gaál. – Na, ezzel is megvolnánk.
– És Anna? – kérdezte Marosi. – Vele mi lehet?
– Hagyjál már azzal a nővel! Az idegeimre mégy! Nekem most saját magunk miatt fáj a fejem. Várj csak! Mennyi most az idő?
– Öt perc múlva fél kettő.
– Hát nem mondanám, hogy jólneveltségre vall… De szükség törvényt bont. Tudod – magyarázta, miközben a mobilján keresgélt – szerencsére nem ez az első esetem. Jó estét, Klárika! – köszönt a kagylóba, de most egészen más volt megint a hangja. – Gaál vagyok. Ismer, én mindig a legalkalmatlanabb időpontokban zavarok… Sajnálom, hogy magát ébresztettem föl. Vagy hát nem is sajnálom. Legalább hallhatom a hangját… Beszélnem kell Balázzsal. Szólna neki?… Köszönöm… Szervusz Balázs! Te miért alszol ilyenkor?… Jó, jó, ne haragudj, nem ment el az eszem, nem is ugratni akarlak, dehogy. Kérdezni szeretnék tőled valamit… Igen. Most azonnal… Nem. Nem ért rá holnapig. Szóval nincs nektek mostanában valami nagyobb ügyetek? … Tudom, persze, hogy titkos, meg semmi közöm hozzá… illetve attól tartok, hogy benne ülök a közepében… És gondoltam, ha van valami, hát te biztosan tudsz róla… Jaj, nagyon kellemes hely. Fenn Budán. A Vastagh–Kiss villa… Ismered? És idejössz? Most mindjárt?… Köszönöm. Várunk… Igen – tette le újra a telefont.
– Na, mi van? – kérdezte Marosi, aki semmit sem értett az egészből.
– Semmi. Azt hiszem, jófelé tapogatóztunk. És minden készen áll. Kezdődhet a harmadik felvonás. Addig, amíg felmegy a függöny, várunk.
– Petrus, ne marháskodj már! Mi ez az egész? Most kivel beszéltél?
– Most? Dr. Kőrössy Balázzsal. Nagyon szimpatikus ember.
– Egy másik ügyvéd?
– Á, dehogy ügyvéd. A rendőrségen dolgozik. A kábítószer osztály vezetője. Volt egy közös ügyünk, még tavaly. Azóta néha találkozgatunk. Hogy micsoda bomba nő a felesége, te! Ha azt látnád! Most is, ahogy beszéltem vele, elképzeltem, még álom-melegen, egy szál csipkében… A gyengéje a francia pezsgő.
– A nőnek?
– Nem. A férjének. Úgyhogy behűthetnél egy üveggel. Nem. Kettővel.
– De hát mit keres itt a kábítószer osztály?
– Azt majd megtudjuk, ha előbb nem, hát Balázstól. Szolgálati kocsival jön, ne féltsd. Idetalál. Eredj, hűtsd be a pezsgőt.
Marosi lement, berakta az üvegeket a hűtőbe. Még alig ért vissza, megszólalt a csengő.
– Siess, nyiss ajtót! – mondta Gaál.
– Ki lehet az?
– Nem tudom. Remélem, Verhovitzkyék. Ha nem ők, akkor Tóth. És akkor jaj nekünk. Tudod, két eset lehetséges. Vagy azonnal lepuffantanak mindkettőnket, és aztán felforgatják a házat, vagy előbb felforgatják fel a házat, és minket csak később lőnek le. Ha ez utóbbi mellett döntenek, még megzavarhatja őket Verhovitzky. És mi megúszhatjuk. De ha rögtön lőnek, nem lesz időnk végrendelkezni. Bízom benne, hogy a nagy bűneidet meggyóntad legutóbb… mert most nemigen lesz időd rá.
– Hülyéskedsz?
– Frászt! Mondtam, hogy beleavatkozni veszélyes. Hát most itt van. Imádkozzál! És biztosan nincs valami fegyver itt? Legalább egy vadászpuska. Már azzal is kezdhetnénk valamit.
– A kenyérvágó kést tudom ajánlani. Vagy a szobrászkalapácsot?
– Na siess! Ha Tóthék azok, nem érdemes váratni őket, mert csak még dühösebbek lesznek. Eredj! Odaát találkozunk!
– Odaát? Hol? – állt meg Marosi.
– A büdös életben nem kezdek még egyszer veled! A túlvilágon, te átokverte!… Na, ne ácsorogj már! – reccsent rá Marosira Gaál, mert odalent valaki most már folyamatosan nyomta a csengőt.
Marosi elindult lefelé. az járt a fejében, mi lenne, ha nem nyitná ki az ajtót. Megostromolni csak nem fogják tán a villát. Aztán rájött, különösebb ostromra nem lenne szükség, hiszen a földszinten nyitva minden zsalugáter, s ha valaki nagyon be akar jönni, elég, ha egy ablak üvegét benyomja, és már bent is van. Meg aztán ez nem az őserdő. Vagy a vadnyugat. Nyilván Gaál eltúlozza a dolgokat. Mindig is hajlamos volt a túlzásokra. Az is lehet, csak őt akarja ijesztgetni. De aztán, ahogy felrémlett előtte Tóth, amint fenyegetően hadonászott a pisztolyával, megint félni kezdett. Az a hulla igencsak azt bizonyítja, hogy ezek a pisztolyok el is szoktak sülni néha… Kellett neki Pestre jönnie.
Közben leért a földszintre. Átment a műtermen, ki az előszobába. Levette a keresztpántokat. Úgy látszik, a jövevény meghallotta a motozást, mert abbahagyta a csöngetést. Marosi óvatosan kinyitotta az ajtót. Úgy meglepődött, hogy tátva maradt a szája.
Az ajtó előtt ugyanis nem Tóth állt. Nem is Verhovitzky vagy egy másik rendőr.
Nem. Az ajtó előtt aranyszandálban, mű kékróka bundába öltözötten egy vonzó, húsz körüli, estélyi kikészítésű nő állt.
– Szervusz picim – búgta, ahogy meglátta a férfit. – Bemehetek?
A hangja körülfonta, a kiáramló fényben megcsillanó zöld szeme, benne az apró, aranyszín szemcsék megbűvölték Marosit.
– Miben lehetek a… szolgálatára? – dadogta az végül.
– Majd odabent megbeszéljük, jó, picim? – mondta a nő, és sokat ígérően villantotta elő egérfogsorát.
