BÁRDOS JÓZSEF: VIHAROS ÜGY

– Miért! Miért! Mert a nagybátyja embere volt. Hogy a fene ette volna meg! Más se hiányzott, mint megint egy hulla! Hogy én micsoda marhákkal vagyok körülvéve! Pável! Hogy az a…– Tóth káromkodása talán csúcsjavítás lett volna mind durvaságát, mind tekervényességét tekintve, ám félbeszakadt.
Ugyanis megszólalt a csengő.

NYÁRI KRIMI

XI. Rész

– Most még szépen megfizetnek. És ha megérem, akkor úriasszony lesz belőlem. Ha meg beledöglök idő előtt, hát egye a fene. Akkor is volt egy-két szép évem. Ami meg ezt a munkát illeti, mert nehogy azt hidd, hogy jó kurvának lenni nem rohadt nehéz munka… Ez micsoda? – akadt el a nő, mert odalent újra megszólalt a csengő.
– Itt ma búcsújárás van. Kiengednél – tápászkodott ki a nő alól Marosi, és lefelé menet igyekezett rendbe hozni a ruháját.
– Befelé! – lökdöste maga előtt Tóth Marosit, ahogy az kinyitotta az ajtót. Mert most valóban Tóth érkezett, négy emberével, akik között Marosi meglepetten fedezte föl a központifűtés-szerelőt is. Tóth kezében pisztoly, a többieknél géppisztoly volt. – Franci! Ti ketten a földszintre! Pavel, ti meg velem jöttök! No, elgondolkozott már azon, amit mondtam? Igaz – folytatta Tóth már a lépcsőn – kicsit korábban jöttem, de ez nem számít. Megvan már a csomagom? Ahá! Kezeket fel! – kiáltotta, ahogy felértek a nappaliba, és meglátta Gaált és a nőt. – Maga kicsoda?
– Foglaljon helyet – mondta szenvtelen hangon Gaál. – És ne hadonásszon azzal a pisztollyal, mert még megijeszti a kisasszonyt. Kér konyakot?
– Még hogy kisasszony! Ne röhögtessen már! – mondta Tóth. – Tűnés innen, kisanyám! Változott a műsor!
– És a pénzem? – kérdezte a nő.
– Megszerezted az árut?
– Hogy a francba csináltam volna bármit, amikor először is ketten voltak, másodszor meg maga idejön, és rám töri az ajtót! Mégis, mit képzel? Hogy öt perc alatt meglesz, mint otthon? Megmondtam, hogy holnap délig várjon. És megszerzem. De persze még öt percet se képes várni! Akkor viszont fizessen!
– Mondom, hogy megváltozott a műsor. Sürgős.
– Engem a maga baja nem érdekel. De ha nem fizet, megbánja. Szólok a barátaimnak. Ismeri őket, ugye?
Tóth tömött tárcát vett elő, és egy köteg bankjegyet dobott az asztalra.
– Nesze! De most már tűnés!
A nő felvette a pénzt, szép nyugodtan átszámolta, biccentett Gaálnak, aztán kifelé mentében még egyszer megsimogatta Marosi haját.
– Sajnálom, picim. Igazán szívesen megvigasztaltalak volna. Talán majd legközelebb.
– Azt kérdeztem, maga kicsoda, és mit keres itt? – ismételte meg Tóth, ahogy a nő kiment.
– Maga se válaszolt. Egy kis konyakot? Különben dr. Gaál Péter vagyok. Ügyvéd. Tudja, mit? Küldje el a két vademberét, aztán beszélgethetünk. Mert én vendégségben vagyok itt. És nemigen voltam fölkészülve rá, hogy épp magával futok össze. Walter Béla, ha nem tévedek. Vagy van a Tóthon és Walteren kívül más neve is? – kérdezte, és egyáltalán nem tűnt idegesnek. Nem úgy, mint Tóth.
– Tóth vagyok! – mondta az, és elküldte az embereit, hogy mindent kutassanak át alaposan itt az emeleten. Aztán megkérdezte:
– Honnan ismer maga engem?
– Igazán nem ismerem. Csak találkoztam a fényképével az akták között. Emlékszem, két éve, amikor annak az mecseknádasdinak keresték a gyilkosát, magát is kihallgatták. Olvastam a vallomását.
– Semmi közöm nem volt hozzá! Csak valaki be akart mártani. El is engedtek azonnal – mondta Tóth.
– Tudom. Szegény pasas! Meggyilkolták, aztán bennégett egy lopott taxiban. Veszprém határában. Mit gondol, a mennyországba került? Vagy nagyon rosszfiú volt? És pokolra jutott?
– Honnan tudjam? Különben is! Ki maga, hogy olvasta az aktákat? Miféle ügyvéd? He? – tette rá a kezét a pisztolyára, amely előtte feküdt az asztalon, mióta leült.
– Nyugalom, Walter úr, illetve Tóth úr, ha így jobban tetszik. A taxisofőr védője voltam. Azé, akitől a kocsit lopták. Azért ismerem az egész ügyet.
– Maga?
– Hát… mit mondjak? – tárta szét a karját Gaál. – Az egyik első komoly ügyem volt. Nem nagyon jeleskedtem.
– Miért? Fölmentették az ürgét.
– Föl. A vád nem is volt komoly. Csak azért akarták ráhúzni, mert az övé volt a kocsi. Azt akarták, hogy legyen tettes. Kínos volt, hogy a rendőrség mennyire tehetetlen volt.
– Akkor elégedett lehet – mondta Tóth.
– Sose lett meg a gyilkos. És szegény taxisofőrt mindenki bűnösnek tartotta. A kollégái se hittek neki. A végén átment a kamionosokhoz, mert kiutálták a szakmából. A házassága tönkrement… Miért lennék elégedett?
– Ilyen az élet – mondta Tóth. – Igyunk! – emelte fel a poharát, amit Gaál megtöltött konyakkal. Koccintottak. Marosi nem ivott. – Most pedig térjünk az üzletre. Hol az áru? – né-zett Marosira.
– Mondtam már, hogy nem tudom. A nagybátyám…
– Az a szemét alak! – csattant fel Tóth. – Ígért nekem valamit, de nem szállította le időre. A kereskedő élete pedig csupa kockázat. Mondhatom, a torkomon a kés… Tudja, a nagybátyja szeret játszani. A veszéllyel. De velem nem lehet játszadozni! Meg fogom mutatni neki! Vagy megkapom, ami az enyém, vagy kinyírom azt a disznót!
– Az nem lesz ilyen egyszerű, mert ha jól értesültem – szólalt meg Gaál – az a disznó pillanatnyilag valahol a francia Riviérán nyaral.
– Akkor magukat nyírom ki! Úgyhogy törjék az agyukat!
– De hát… – próbálkozott Marosi.
– Rendben – mondta Gaál. – De adjon egy kis időt.
– Nincs idő! Nem érek rá várni! Már megmondtam. Vagy megkapom, még most, vagy… – a pisztoly felé biccentett.
– Csak semmi kapkodás – mondta Gaál. – Meglesz. Felhívjuk Vastagh-Kisst. Megvan a telefonszáma? – nézett Marosira.
– Tulajdonképpen… – mondta az, bizonytalan habozással a hangjában. Gaál bólogatott, és megnézte az óráját. – Hát – folytatta Marosi – hagyott egy számot, amin el lehet érni. A mobilja vele van. De nem biztos, hogy ilyenkor szabad zavarni. Elvégre is éjszaka van… De üzenetet biztosan tudunk hagyni neki, és majd visszahív…
– Elő azzal a számmal! Mozgás! – morogta Tóth.
Marosi felállt, átment a dolgozószobába. Ott elég vigasztalan kép fogadta: a két alak éppen az íróasztal fiókjait ürítette ki a földre. Odament a könyvespolcba beépített fiókos-szekrényhez, kivette a nagybátyja titkos mobiljának számát, és indult vissza a nappaliba, amikor lövések csattantak a földszinten. Futva ment hát vissza a nappaliba. Tóth is talpon volt már, kezében a pisztolya, de nem kellett használnia. Az egyik embere jelent meg az ajtóban.
– A rohadék – mondta, ahogy belépett. – Egy vénség. Elbújt a WC–ben. Karel meghalt.
– És a pasas? – kérdezte Tóth.
– Lelőttem – emelte önkéntelenül is maga elé géppisztolyát az imént Francinak nevezett férfi.
– Ki lehetett?
– Nem tudom. Mondom, valami öreg szivar. Gondoltam, meg akarja nézni.
– Maguk bújtatták el? – fordult Gaálhoz Tóth.
– Dehogy! Fogalmunk se volt róla, hogy van még valaki a házban.
– Remélem is! Na gyerünk! – mondta Tóth. – Maguk is! – intett pisztolyával Marosi felé.
Ahogy leértek, a földszinti WC–ajtó előtt (az ajtó be volt törve) egy nagy darab, összegörnyedt alakot láttak meg. A földön feküdt, félig hason, félig az oldalán, a hasa alól vörös tócsa terjeszkedett. A WC-ben, háttal a falnak esve egy másik férfi csupa seb holtteste látszott.
– A Gézu bácsi! – kiáltott fel Marosi.
– Ismeri? Ki ez? – kérdezte Tóth.
– Ó, a környék legismertebb embere. Kertész, mindenes, rémes egy alak…
– Volt – tette hozzá Gaál.
– De mit keresett itt?
– Nem tudom – mondta Marosi.
– Nem maga engedte be?
– Nem… illetve… várjon csak! Azt hiszem mégis tudom… Igen. Az este jött, mert hogy ő viseli, azaz viselte gondját a nagybátyám gipszből készült szobortervének… Szóval eljött ma este, hogy meglocsolja… Én itt hagytam a földszinten… valami dolgom volt, már nem tudom, mi is történt akkor… Mire visszajöttem, nem volt a műteremben. Azt gondoltam, elment. Volt már így máskor is. De úgy látszik, ma elbújt. Hogy miért?
– Miért! Miért! Mert a nagybátyja embere volt. Hogy a fene ette volna meg! Más se hiányzott, mint megint egy hulla! Hogy én micsoda marhákkal vagyok körülvéve! Pável! Hogy az a…– Tóth káromkodása talán csúcsjavítás lett volna mind durvaságát, mind tekervényességét tekintve, ám félbeszakadt.
Ugyanis megszólalt a csengő.
– Ki lehet az? – nézett Marosira Tóth.
– Talán a rendőrség – felelt Marosi helyett Gaál. – Azt mondták, visszajönnek.
– Robogj a többiekért! – kiáltott az emberére Tóth, aki rémülten álldogált. – Mozogj már!
Újra megszólalt a csengő, erősen, határozottan.
– Hogy a rohadt életbe… Minek kezdtem ilyen amatőrrel! – dühöngött Tóth, és nemigen lehetett tudni, kire is gondol. – Ne higgyék, hogy megúszták! Visszajövök! Addigra hívják fel Vastagh-Kisst, és legyen meg az áru, mert még egyszer nem ülök le beszélgetni! Értették?
Közben összegyűltek Tóth emberei. Vártak. Tóth is várt. Aztán a csengetés abbamaradt. Kísérteties csönd támadt.
– Lehet, hogy tényleg rendőrök – mondta Tóth. – Mindegy. Ki kell jutnunk. A többi most nem számít. Van hátsó kijárat?
– Nincs – mondta Marosi.
– Akkor csak elöl mehetünk ki. A meglepetés ereje a mi oldalunkon van. Ti ketten elöl, és azonnal rohanni kezdtek fölfelé az utcán. Mi ketten mögöttetek, és lefelé próbálunk menekülni. Világos? Most mindenki csak magára figyel! Mielőbb szétszóródunk, annál jobb. Találkozunk az Pasaréti úti lakásban. Oké?
Azok hárman bólintottak. Óvatosan, kezükben a géppisztolyokkal benyitottak a műterembe. Ott sötét volt, csak a hatalmas tükörből szivárgott vissza a nyitott ajtón át beszűrődő fény. Elhaladtak a hatalmas szoborterv mellett, ki az előszobába. Oda Marosiék már nem mentek velük. A bejárati ajtó nyitva állt.
– Gyerünk – súgta Tóth, és embereivel együtt kirohant az utcára.
De semmi sem törte meg a csendet. Jól lehetett hallani, amint futólépésben távolodnak az utcán.
 

A KÖVETKEZŐ RÉSZT ITT OLVASHATJA.

A TÖRTÉNET ITT KEZDŐDIK.