Tanár - szamár - viccelődött Tóth, de Marosinak valahogy nem volt kedve nevetni. - Hú, de szép darab - csapott rá a férfi a vászonnal letakart szobortervre. - Tehát igyekezzen! És óvakodjon attól a nőtől! Egyáltalán, ne kezdjen ki hívatásosokkal. Mert könnyen levághatják a fülét - jegyezte meg búcsúzóul. - Ne feledje: Tóth százados. Töhával!

– Viszontlátásra – mormogta Marosi, és becsukta Tóth után az ajtót. Most a keresztpántokat is a helyükre illesztette.

NYÁRI KRIMI

III. RÉSZ

 

Marosi a whisky mellett döntött. Felemelte az üveget, megfordult, de a telefont is majd elejtette.

– Nekem konyakot töltsön! – szólalt meg ugyanis ebben a pillanatban egy hang, amelyhez egy elég jól öltözött negyven körüli férfi is tartozott, aki az ablakkal szemközti fal mellett, a puha, fehér bőrrel bevont kanapén terpeszkedett lábát keresztbe rakva, kezében szivar füstölgött.

– Ki maga? – hőkölt hátra Marosi. – És hogy kerül ide?

– Tóth százados. Töhával. Gyilkossági csoport – mondta a férfi, és ülve maradt.

– Majd visszahívlak, anya – mondta a telefonnak Marosi, és kikapcsolta a hívást. – Gyilkossági? – kérdezte aztán.

– Igen.

– És mit akar tőlem? – kérdezte Marosi.

– Nem tudja?

– A baleset ügyében jött?

– Csak töltsön, ne sajnálja! – szólt rá Marosira, aki még mindig a bárszekrény előtt állt. – Látom, van bőven.

Marosi letette a kezéből az üveget, fogta a másikat, és kitöltött egy pohár Napóleont. A finom metszésű kristálypoharat letette a férfi mellé, a fal mellett álló kis empir asztalkára. Az felemelte, megforgatta, beleszimatolt, úgy vizsgálgatta az italt, mintha kizárólag azért jelent volna meg itt ilyen váratlanul (és hívatlanul), mert csak az érdekli, vajon a francia konyakgyártók tartják-e a szokott színvonalat. Végül óvatosan kortyolni kezdte az italt. Marosi még mindig állt, és egyre idegesebb lett. Vajon mit akar ez az alak, és vajon mit gondol az a nő, hogy ő még mindig nem ment vissza. Amikor a pohár kiürült, a férfi felé nyújtotta, és biccentett, hogy töltsön még egyszer, majd, már az újabb pohár konyakkal a kezében végre megszólalt:

– Milyen balesetről beszél?

– Hát a Mercedes – mondta értetlenül Marosi. – Én telefonáltam maguknak.

– Aha – mondta Tóth. – Szóval maga jelentette a rendőrségnek.

– Miért, maga nem ezért jött?

– Nem történt baleset, tudja? – válaszolt kérdéssel a kérdésre a férfi.

– De hát a saját szememmel láttam!

– Igen? Mit látott?

– Ahogy a kocsi megcsúszott. A vezetője. Meghalt?

– Na, ezt eltalálta. Meghalt.

– Olyan súlyos volt a sérülése? Értem. Talán ki kellett volna mégis mennem. Talán segíthettem volna…

– Azon? Már nemigen – kortyolt a konyakjából a férfi.

– Rögtön meghalt? – kérdezte Marosi, hogy föltámadt lelkiismeret-furdalását csillapítsa.

– Hogyne. Pont a szívébe kapta.

– A szívébe?

– A golyót.

– Golyót? – kérdezte vissza döbbenten Marosi.

– Még nem mondtam?

– Honnan vesz ilyeneket? Ugrat? Hiszen láttam…

– Hagyjuk ezt, jó? Én kérdezek. Szóval maga jelentette az esetet.

– Igen.

– És ki maga?

– Marosi Gábor vagyok.

– Itt lakik?

– Nem, kérem, ez a nagybátyám villája, csak ő most nincs itthon…

– Hol van?

– Hogy jön ez ide? Különben nem titok. A francia Riviérán.

– És maga? Láthatnám az iratait?

– Tessék, a személyim – hozta át a szomszéd szobából az igazolványát Marosi.

A férfi átvette az igazolványt, megnézte a lakcímkártyát is, aztán visszaadta. Marosi betette az inge felső zsebébe.

– Szóval vidéki.

– Igen.

– És a nagybátyjáé ez a ház.

– Már mondtam. Megkért, hogy amíg odavan, őrizzem a házát. Szóval meghívott.

– És hol van a csomag?

Marosi értetlenül nézett Tóthra.

– Miféle csomag?

– A nagybátyja nem mondta, hogy jönni fogunk? Hogy valaki jönni fog?

– Hát… tulajdonképpen… nem is tudom. Azt mondta, várható… hogy esetleg keresik… de hogy majd ő. Ha hazajön. Ha majd itthon lesz…

– Értem – mondta Tóth, és a szivarhamut szándékosan a barna-sárga mintás perzsára verte. Két ilyen, egyforma perzsa beborította az egész nappalit. – Csak tudja, fiatalember, nekem nincs időm heteket várni. Ezért ajánlom, sürgősen tudja meg, hol van az a csomag. A saját érdekében. És ha megtud valami újat, vagy mégis eszébe jut valami, szóval ha már tudja, hol van, amit keresek, azonnal értesítsen! Adok magának, mondjuk, egy fél napot. Holnap délre kerítse elő. Nem érdekel, hogyan. Ez a maga meg a nagybátyja ügye. Ha nem… – a zsebébe nyúlt, kitett egy pisztolyt maga mellé a kis asztalkára. – Itt a telefonszámom – nyúlt be ismét ugyanabba a zsebébe, és elővett egy csillogó, ezüstös névjegykártyát. Csak egy név és egy telefonszám állt rajta. – Világos, mi a dolga?

– Igen… Nem… Illetve… miféle csomagról van szó?

– Ha még ezt sem tudja, nem is érdemes megtudnia. A lényeg, hogy megszerezze nekem.

– És a baleset?

– Miféle baleset? Ja? Jó, hogy mondja. Szóval maga mindent látott.

– Igen, az ablakból.

– Látta, hogy zajlott le.

– Mondtam már.

– Akkor arra feleljen, maga kis mindentudó, hogy hol van az a nő!

– Nő? Miféle nő? – Marosi először tényleg meglepődött, mert zavarában és idegességében teljesen kiment a fejéből a fürdőszobai vendége. Aztán meg azt nem értette, Tóth honnan tud róla. Mindenesetre elhatározta, hogy nem árulja el. – Nem láttam semmiféle nőt.

– Nem?

– Nem.

– Szóval senkit sem látott? – emelte föl a hangját Tóth. Felállt, elvette a még mindig ácsorgó Marosi kezéből a Napóleont, öntött magának egy újabb pohárral, felhajtotta, aztán visszaült, hátradőlt, és hümmögött egy darabig magában. Felvette az asztalkáról a pisztolyt, azt babrálgatta. Közben Marosi is leült vele szemben egy karosszékre.

– Szóval nem látott senkit… Értem… – mormogta Tóth. Majd teljesen váratlanul felugrott, megragadta Marosi ingét, odarántotta magához (a pisztoly valahogy Marosi nyakához nyomódott. – Nekem ne hazudozz, öcskös! Nagyon korán kéne felkelned, hogy engem megtévessz! Átharapom a torkodat! Érted? Kisfiú vagy te még ahhoz. Hol van az a nő? Tudom, hogy itt járt!

– Engedjen el! – kiáltotta Marosi, tulajdonképpen teljesen feleslegesen, mert Tóth, amilyen váratlanul nekitámadt, most ugyanolyan váratlanul engedte el, és ült vissza a kanapéra. Marosi állva maradt.

– Újra kérdem, hol van az a nő?

– Hát… szóval… láttam egy nőt…– kezdte Marosi. Rájött, hogy előbbi taktikája teljesen elhibázott volt, hiszen akárki megláthatta, hogy bejött ide az a nő. – Fehér blúzt viselt…

Tóthot mintha mégsem izgatta a dolog, mert továbbra is a pisztolyát nézegette, míg Marosi beszélt. Aztán felállt, töltött egy újabb konyakot magának, azt is megitta, és megkérdezte:

– Jó. Tudtam, hogy látta. Látnia kellett. De most hol van?

– Elment – mondta Marosi. – Bejött ide, talán keresett valamit vagy valakit, mert nagyon nézelődött, de gyorsan el is ment. Nagyon furcsa volt. Zaklatott? Nyugtalan. És nem is mondta meg, hogy miért jött. Vagy hogy kit keres. Bejött, megkérdezte, ki vagyok, meg hogy hol a nagybátyám, és elment. De ez még a baleset… szóval a dolog előtt történt…

– Értem… Elment… Ez biztos? – kérdezte Tóth, és Marosi arcát fürkészte.

– Persze. Elment. Sajnos – tette hozzá Marosi, hátha így hitelesebbnek tűnik. – Jó nő volt. És jó ázott. Mikor az a kocsi fölborult, én már újra az ablaknál álltam. Azért is láttam mindent. Épp arra gondoltam, milyen kár, hogy nem maradt itt… neki is jobb lett volna… Nem úgy gondoltam – mondta Marosi, mert Tóth elvigyorodott. – De abban a rohadt esőben elmenni… Szóval ott álltam, és bámészkodtam. Akkor már nem volt itt.

Nem tudni, az előadás volt-e ennyire sikeres, vagy Tóth egyébként is csak rá akart ijeszteni Marosira, de tény, hogy most hirtelen fölállt, elrakta a pisztolyát, és elindult kifelé. Marosi a nyomában.

– Hát jó – mondta Tóth, már a lépcsőn lefelé haladtában. – De ne feledje, egy fél napja van. Jelentkezzen… Maga is szobrász? – kérdezte, ahogy a műterembe értek.

– Csak a nagybátyám. Én tanár vagyok.

– Tanár – szamár – viccelődött Tóth, de Marosinak valahogy nem volt kedve nevetni –. Hú, de szép darab! – csapott rá a férfi a vászonnal letakart szobortervre. – Tehát igyekezzen! És óvakodjon attól a nőtől! Egyáltalán, ne kezdjen ki hivatásosokkal. Mert könnyen levághatják a fülét. – jegyezte meg gúnyosan búcsúzóul. – Ne feledje: Tóth százados. Töhával!

– Viszontlátásra – mormogta Marosi, és becsukta Tóth után az ajtót. Most a keresztpántokat is a helyükre illesztette.

 

A IV. RÉSZ ITT OLVASHATÓ!

AZ I. RÉSZ ITT, A II. RÉSZ ITT OLVASHATÓ.