BÁRDOS JÓZSEF: VIHAROS ÜGY

– Már megint kezdődik valami – gondolta a szemközti ablakban a függöny mögül leskelődő öregúr a lefelé ballagó férfi láttán. De most tévedett, mert ez már a befejezés volt.
 

NYÁRI KRIMI

XV.

Kellemes, hűvös éjszaka fogadta őket. Az esti vihar elmosta a kánikulát. Jó volt beszívni a nedves kertek illatát.
Elindultak Kőrössy kocsija felé. A sofőr nyitotta az ajtót. De Gaálnak valami eszébe jutott. Visszafutott a házhoz, és hosszan megnyomta a csengőt. Aztán visszajött, és beült Kőrössy mellé.
– Mehetünk.
– Hát ez meg mi lehet? – kérdezte Marosit a nő, amikor megszólalt a csengő. Az, mióta kettesben maradtak, konokul hallgatott. De most mégis kénytelen volt megtörni a hallgatást.
– Semmi. Nyilván Petrus. Szórakozik. Jelzi, hogy elmentek. Ma este minden csengőszóra történt. Talán üzenni akart vele… Te jó Isten! – kiáltott fel, ahogy az órájára nézett. Már negyed négy… És maga? – nézett aztán a nőre.
– Az este tegeztél – mondta az. – Ami a kérdésed illeti, az az igazság, hogy elfáradtam. Ha lehetne, talán megfürödnék. Azt mondják, felfrissít. Különösen, ha egy korty bort is kap mellé az ember – nézett Marosira azzal a félmosollyal, amelynek az most sem tudott ellenállni.

XVI.

Kevéssel kilenc óra után egy boldog ember loholt fölfelé a hegyre Budán. Valóban címoldalra került a fotója, s valóban megkapta az áhított állást. Hogy aztán végső soron tíz év múlva, amikor a felesége azért válik majd el tőle, mert sosincs otthon, mert örökké a szenzációk után futkos, már nem lesz annyira biztos abban, hogy ez a reggel a boldogság kapuja volt, az már nem tartozik ide. Most csak annyit tudott, hogy boldog, és ezt a boldogságot feltétlen meg akarta osztani valakivel. Úgy vélte, tartozik annyival Marosinak, hogy ő legyen a kiválasztott.
Loholt hát fel hozzá, kezében a friss újság még nyomdafestékszagú, a festéktől maszatolódó példányával. A címoldalon a Vastagh-Kiss villa földszinti WC-je volt látható, benn is, előtte is egy-egy hulla. A kép fölött kövér betűs szalagcím: „Viharos ügy! A Vastagh-Kiss villa titka”. És a kép alatt (igaz, apró betűvel): „munkatársunk képriportja”. Világos? Mun–ka–tár–sunk! Hát ez az!
Amikor felért a villához, megnyomta a csengőt. Várt egy kicsit, de semmi sem mozdult. Újra csöngetett. Ismét várt, de ismét hiába. Átment a túloldalra, megpróbált benézni, de onnan se látszott semmi mozgás. Visszament, ismét hosszan nyomta a csengő gombját. Hallotta, ahogy odabent zeng a ház.
– Hogy a fene… – mormolta maga elé, amikor már percek óra rostokolt a kapu előtt, és mindhiába. Letette az újságot az ajtó előtti márványlépcsőre, aztán csalódottan elindult hazafelé.
– Már megint kezdődik valami – gondolta a szemközti ablakban a függöny mögül leskelődő öregúr, a lefelé ballagó férfi láttán. De most tévedett, mert ez már a befejezés volt.

XVII.

– Mi ez már megint? – ült föl Marosi, ahogy meghallotta a csengőszót. Egy pillanatig azt se tudta, hol van. Aztán, ahogy egészen felébredt, lassan helyére kerültek a dolgok. A villa, a tegnapi este, a nagybátyja halála, és persze ez a nő… Anna… Valami furcsa, boldogító melegséget érzett, ahogy szemével végigsimogatta. Ott aludt mellette, ruhátlanul. Hason feküdt, bal keze a feje fölé hajolt, haja a fehér párnán sötétlett.
Ekkor újra csöngettek. Marosi át akart menni a nappaliba, hogy kinézzen az utcára. Megpróbálta kiszabadítani magát a takaró alól, de a rántásra, bármilyen óvatos próbált is lenni, a nő kinyitotta a szemét.
– Mi a baj? – kérdezte, és egy erőteljes mozdulattal visszarántotta a takarót, és felhúzta maga elé, ahogy felült.
– Csöngettek – mondta Marosi teljesen fölöslegesen, mert hosszan, repedt hangon ismét szólni kezdett a csengő. – Ki lehet az? – nézett a nőre.
– Fontos? – kérdezte az. – Inkább gyere vissza – mondta, és leengedte a takarót.

  HA SZERETNÉ EGYBEN ELOLVASNI AZ EGÉSZET, ITT KEZDHETI, ITT A TÖRTÉNET ELEJE.