Irodalmi Jelen

BÁRDOS JÓZSEF: VIHAROS ÜGY

2012. augusztus. 11. - 01:17

– A fenébe is! – morogta Marosi. – Ki lehet az már megint?
– A rendőrség – mondta Gaál. – Szépen elkéstek. Még jó, hogy nem nekik kell kimenteniük minket Tóthék karmai közül. Mert ezek már belőlünk is csak hullát találtak volna. Atyám, hogy Verhovitzky micsoda jelenetet fog rendezni! Na, eredj már – szólt rá Marosira. – Szétmegy a csengő!

NYÁRI KRIMI

XII. Rész

– Találkozunk az Pasaréti úti lakásban. Oké?
Azok hárman bólintottak. Óvatosan, kezükben a géppisztolyokkal benyitottak a műte-rembe. Ott sötét volt, csak a hatalmas tükörből szivárgott vissza a nyitott ajtón át beszűrődő fény. Elhaladtak a hatalmas szoborterv mellett, ki az előszobába. Oda Marosiék már nem mentek velük. A bejárati ajtó nyitva állt.
– Gyerünk – súgta Tóth, és embereivel együtt kirohant az utcára.
De semmi sem törte meg a csendet. Jól lehetett hallani, amint futólépésben távolodnak az utcán.
– Ez meleg volt – mondta Gaál, amikor becsukták és bezárták a bejárati ajtót. – Jól vagy?
– Forog a gyomrom. Most mihez kezdünk? Mit csinálunk a hullákkal?
– Jó kérdés. Az a nagyeszű Verhovitzky ezeket is a te számládra fogja írni. Azért persze le a kalappal előtted: van már három hullád ebben az ügyben! Jobb bérgyilkosok meg lennének elégedve ezzel a teljesítménnyel.
– Köszönöm az elismerést – hajolt meg Marosi. – Majd hirdetést adok fel: „Útban lévő hulláit helyezze el nálam! Kényelem, biztonság, diszkréció!”… De komolyan: most mit csináljunk?
– Hagyjuk csak szépen ott őket, ahol vannak. Várjunk türelemmel. Hátha kiderül valami. Ezek a hullák elég türelmesnek látszanak. Nem hiszem, hogy akármelyik elmenne afölötti bánatában, hogy nem foglalkozunk vele. Meg az udvariasság is így kívánja.
– Udvariasság? – nézett Gaálra Marosi.
– A rendőrökkel szemben. Apropó! Hol vannak a rendőrök? És ki csöngetett? Te hagytad nyitva az ajtót?
– Tóth. Engem úgy lökdösött föl pisztollyal a hátamban. Nem értem rá figyelmeztetni, hogy zárja be az ajtót.
– Szóval nyitva volt. De akkor mégis, ki csöngetett, és miért?
– Tényleg, ki lehetett? – ismételte meg Marosi, de mire befejezte, fölértek, és már mindketten tudták a választ.
– Ahá – mondta Gaál, mert ő jutott előbb szóhoz. – Jó estét.
– Anna! – futott oda a nőhöz Marosi. – Az életünket mentetted meg, tudod?… Bocsá-nat…A barátom. Dr. Gaál Péter ügyvéd – mondta aztán, amikor Gaál halk köhintésére kibontakoztak az ölelésből, amely meghozta első, nem egészen eltervezett, de annál őszintébb csókjukat. (Az első házassági évfordulójukon is ezt emlegették, mint döntő pillanatot.)
– Jó estét – köszönt a nő is. – Winkler Anna vagyok. Maga az a híres felmentő ügyvéd?
– Ha úgy gondolja – mondta Gaál – teljes életnagyságban. Hogy híres-e? Nem tudom. De, hála a maga nagyszerű csöngetéses belépőjének, életben vagyok, az biztos.
– Semmi bajod? – kérdezte Gaál, aztán ijedten tette hozzá: – Nem baj, hogy letegeztelek?
– Semmi baj, Gábor. Örülök neki – mondta a nő.
– Nagyon odavolt magáért ez a fiú – vigyorgott Gaál. – Főleg, amikor megtudta, hogy egyenesen az Pasaréti úti lakásba ment.
– Honnan tudtad, hogy ott vagyok?
– Petrus látott bemenni – felelte Marosi.
– Közben itt halálra keresték magát a rendőrök.
– Engem?
– Magát bizony. Sajnálhatja, hogy nem látta. El tudja képzelni, milyen volt, amikor két elvetélt főrendőr elfoglalta az üres fürdőszobát?… És mindez maga miatt.
– Mikor Gábor beengedte a rendőröket, én csendben elmentem. Arra nem is gondoltam, hogy ezzel bonyodalmakat okozok.
– Hagyjátok már! Inkább azt találjuk ki, hogyan mászunk ki ebből az egészből! – avatkozott közbe Marosi. – Képzeld! – fordult a nőhöz – két hulla fekszik a földszinten. Az egyik Tóth embere, a másik meg Gézu bácsi. A nagybátyám beépített emberének nézték szegény ördögöt.
– Az is volt – mondta a nő. – Ismerem. Kertész, mindenes…
– Ismered? – lepődött meg Marosi.
– Csak az a baj – szólt közbe Gaál – hogy én tényleg ideszerveztem a rendőröket. És bármeddig vacsoráznak is, most már minden percben itt lehetnek. Tudja, akárki maga, tényleg megmentette az életünket. Nem akar elmenni? Nem akarok bűnpártolásba keveredni... De tekintettel Gabi érzelmeire... Most még talán sikerülne eltűnnie.
– Köszönöm – mondta a nő, és arcán megjelent az a bizonyos félmosoly. – Maga is kedves ember. Most már értem, miért barátkozik magával Gábor, holott másban nemigen hasonlítanak. De én most már maradok. Igaz, nem jártam teljes sikerrel, de most már azt akarom, hogy vége legyen.
– Az jó lenne – mondta Gaál. – Maga mindenesetre ügyes. Ez a trükk a csöngetéssel! Nagy volt. De ha marad, tudnia kell, hogy a rendőrök találtak egy pisztolyt.
– Gondolom, az enyémet – mondta a nő.
– A tiédet? – csodálkozott Marosi. – Azt hittem, Tóth rejtette el a gipszbe.
– Nem, én tettem oda. Mikor bejöttünk. Emlékszel? Lemaradtam egy percre. De bevallom, nem hittem, hogy ilyen gyorsan előkerül.
– Ó, Verhovitzky ügyes! És a házkutatásnál egyből kiszúrták. Még szerencse, hogy kiderült, azt a pasast a kocsiban nem ezzel a fegyverrel ölték meg. Különben Gabi már odabent ülne, és nem magán legeltetné a szemét.
– Jeneit Tóth lőtte le – mondta a nő. – Még tegnap. Azt hitte, összejátszott Vastagh-Kiss–sel. Hogy együtt tüntették el az árut. Ezért végzett vele.
– Összejátszott a nagybátyámmal? – szólalt meg értetlenül Marosi.
– És a maga fegyvere? – kérdezte Gaál.
– Azzal lőttem bele a Mercedes kerekébe. Azt hittem, üldöznek. Ha tudom, hogy a kocsi üres. Hogy csak egy hulla van benne…
– Ha kigyulladt volna a kocsi – mondta Gaál – akkor pontosan megismétlődött volna a két évvel ezelőtti eset. Azé a taxisé. Hogy a fene enné meg! Akkor azt is Walter csinálta…
– Walter? Ki az?
– Tóth. Akkor Walter néven szerepelt.
– De Anna – szólalt meg újra Marosi.
– Tessék, Gábor.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy a nagybátyám, meg Gézu bácsi, meg ezek, ez a Tóth vagy kicsoda… hogy ezekkel…
– Mennyire ismered a nagybátyádat? – kérdezte a nő.
Marosi egy percig hallgatott.
– Igazad van – mondta aztán. – Semmit sem tudok róla. Évek óta nem is láttam… Csak most, hogy írt. Hogy utazni készül. Azt írta, jöjjek el…
– A nagybátyád nyilván belekeveredett valahogy. Csak most, úgy látszik, ki akart szállni.
– Miért?
– Talán megérezte, hogy túl messzire ment. Nem tudom pontosan – mondta a nő.
– Mégis – morfondírozott Marosi, és kétségbeesetten igyekezett magyarázatot találni, tisztán látni – mégis: ezekkel a gyilkosokkal? Érted te ezt, Petrus?
– Talán nem vette őket komolyan. Emlékszel, mit mondott Tóth. Hogy a nagybátyád szeretett játszani.
– Az lehet – mondta a nő. – Lehet, hogy tényleg nem vette komolyan Tóthékat. Nem számított rá, hogy az ostobák a legfélelmetesebbek. A nagybátyád biztosan nem a pénzért csinálta. Hiszen az volt neki bőven, ahogy látom.
Egy darabig hallgattak. Aztán ismét Marosi törte meg a csendet:
– De hát… végül is… te ki vagy, hogy ennyi mindent tudsz? Te is ezekkel?
– Ugyan már. Mondtam neked, hogy nem tőlem kell félned. Amikor először találkoztunk, nem mondhattam el neked semmit. Nem tudtam, nem vagy-e te is benne az egészben. Volt néhány százalék esély rá, hogy a nagybátyád téged is belevont. És neked aztán igazán jól jönne egy kis pénz. Igaz?
– Szégyelld magad! – csattant fel Marosi.
– Ó, a kis mimóza – nevetett Gaál.
– De aztán megéreztem, hogy te más vagy, mint ezek… – mondta a nő.
Ebben a pillanatban (mint ebben a történetben már annyiszor), a lehető legrosszabbkor, megszólalt a csengő.
    – A fenébe is! – morogta Marosi. – Ki lehet az már megint?
    – A rendőrség – mondta Gaál. Szépen elkéstek. Még jó, hogy nem nekik kell kimenteniük minket Tóthék karmai közül. Mert ezek már belőlünk is csak hullát találtak volna. Atyám, hogy Verhovitzky micsoda jelenetet fog rendezni! Na, eredj már – szólt rá Marosira. – Szétmegy a csengő!
    – Semmi kedvem hozzájuk – mondta az. – Jöjjenek holnap.
    – Már holnap van – mondta Gaál. – Egyébként pedig te akartad, hogy sürgessük meg a dolgokat. Hát akkor ne lazsálj!
    – Jó, jó, de akkor is, éjjel kettőkor… – dörmögte Marosi, és leballagott, hogy ajtót nyisson.