BÁRDOS JÓZSEF VIHAROS ÜGY

Marosi azon morfondírozott, amit Verhovitzky mondott. Hogy a nő nyilván fontos neki. Valóban fontos volna? És vajon mit csinál most ott a fürdőszobában? Mert nyilván nem mer előjönni. Na még csak az kéne…
– Tehát beengedte azt a nőt? – kérdezte Kovács.
– Nem.
– Akkor miért csöngetett be ide az a nő? Ha nem akart bejönni? És miért éppen ide csöngetett be? És ha nem jött be, hová tűnt az öregúr szeme elől?
Miért éppen ide csöngetett be… Ezen Marosi is elgondolkozott. A sors?

NYÁRI KRIMI

VI. RÉSZ

Marosi visszafelé jövet a fürdőszoba felé indult, de aztán meggondolta magát. Majdcsak elmennek már. Mert mi van, ha most is figyelik? Minek bonyolítsa az ügyet tovább? Elég zavaros már így is, ezzel a Tóthtal, nem is szólva Annáról a fürdőszobában. („Elcserélném luxus berendezésű fürdőszobámat kimondottan jó alakú nővel, kölcsönruhában vagy anélkül önálló főbérletre vidéki kisvárosban, lehetőleg zöldövezetben”) – kezdett szokás szerint hirdetésekben gondolkozni Marosi. „Nem is biztos, hogy elcserélném” – jutott aztán eszébe, és ezen muszáj volt elmosolyodnia.
– Látom, jó kedve van. Elárulná, mitől ilyen vidám? – támadt Verhovitzky Marosira, amikor az belépett a nappaliba. Való igaz, az iménti mosoly még ott volt a szája szögletében. – Ilyen eset, és jóformán benn a házban! Maga meg még nevetgél?
– Ne haragudjon – igyekezett ügyesen kivágni magát Marosi – de hát azért mégsem a házban történt, szerencsére. Maguk viszont már tényleg a harmadikok, akik ezzel az üggyel foglalkoznak. S közben meg azt hallani, hogy üres az államkassza, hogy nincs elég rendőr, hogy azért romlik a közbiztonság, mert maguk nincsenek jól megfizetve… Hát nem csodálom. Ha mindent így csinálnak, az Isten rendőre se lenne elég!
– Kár szemtelenkednie. Én nem lennék ilyen jókedvű a maga helyében. Túlságosan is furcsa ez az ügy. És annak is, hogy most mi jöttünk ehelyett a… szóval a közlekedésiek helyett, megvan a maga oka. Az, hogy amit bejelentett, nem baleset volt, hanem gyilkosság.
– Igen, tudom – vágta rá automatikusan Marosi.
– Honnan tudja? – pattant fel Kovács, aki közben épp elhelyezkedett a kanapén.
– Honnan, honnan – ismételgette Marosi. – Hát maguktól.
– Már megbocsásson, de ezt tisztázzuk most rögtön! Tehát még egyszer megkérdezem – mondta kemény hangon Verhovitzky – korábban is tudta már, hogy nem baleset, hanem gyilkosság történt?
– Igen, mondtam már.
– Jegyezte, Kovács? És honnan tudta – fordult ismét Marosihoz.
– Mondtam, maguktól.
– Ha tudta, hogy gyilkosság, miért balesetet jelentett be?
– Akkor még nem tudtam. Tóth csak utána jött.
– Ki az a Tóth?
– Tóth százados a gyilkossági csoporttól. Rendőr. Illetve…
– Illetve?
– Semmi. Nem fontos.
– Szóval egy rendőr – ismételte a hadnagy. – Egyenruhás?
– Nem.
– Akkor honnan tudja, hogy rendőr volt?
– Mondta. Hogy a gyilkossági csoporttól jött.
– Értem. És ez a Tóth százados azt mondta magának, hogy itt gyilkosság történt.
– Igen. Persze lehet, hogy mégsem volt rendőr.
– Kételkedett benne?
– Akkor még nem. Csak azután… szóval most már nem vagyok bizonyos benne, hogy rendőr volt.
– Hanem?
– Nem tudom. De akkor, amikor telefonáltam az ügyeletre, azt mondták, rövidesen itt lesznek. És pár perc múlva megjelent ez a Tóth. És azt mondta, rendőr. Miért ne hittem volna neki?
– Mutatta az igazolványát?
– Nem.
– És persze magának eszébe se jutott, hogy kérje.
– Nem. Sajnálom. Hála Istennek, még nem volt dolgom a rendőrséggel. Nem ismerem a szokásokat.
– Hogy nézett ki az a Tóth?
– Olyan idős lehetett, mint maga. De elegánsabb volt. Szivarozott. És összekoszolta az egész házat a sportcipője talpával. Ja, kicsit kopaszodott. De csak hátul.
– Ez minden?
– Azt hiszem. Olyan magas lehetett, mint maga – nézett Marosi Kovácsra. – Talán kicsit mégis alacsonyabb.
– Na, ebből most már kezd elegem lenni. Ne képzelje, hogy azért, mert itt él a villanegyedben, mindent megengedhet magának.
– Én nem itt élek. Csak most, átmenetileg… tulajdonképpen véletlenül…
– Na jó. Akkor kezdjük újra. De most már egészen elölről. Kérem az adatait. A személyijét lesz szíves…
Marosi odaadta az igazolványát, bediktálta az adatait. Tisztázták, hogy vidéken él, hogy csak három napja jött fel Pestre, ide, a nagybátyja villájába. Kovács lelkiismeretesen jegyzetelt, láthatóan igyekezett szó szerint leírni mindent. Kérdezni csak Verhovitzky kérdezett. Jól összeszokott pár lehettek. Lassan visszajutottak a balesethez. Marosi részletesen beszámolt mindenről (csak Annáról hallgatott, ebben kezdett gyakorlata lenni). Amikor újra Tóth megjelenéséhez ért, Verhovitzky elvesztette a türelmét:
– Hagyja abba a hazudozást! – pattant fel a helyéről. – Nézze, azzal akar minket megetetni, hogy beállított magához egy ember, azt mondta, hogy rendőr, és rögtön megosztotta minden titkos tudását önnel a balesetről, amely nem is baleset, hanem gyilkosság volt? És miután mindezt közölte, mint aki jól végezte dolgát, csak úgy távozott? Ne higgye, ember, hogy ennyire hülye vagyok! Hogy beveszem ezt a mesét.
– De hát értse meg – próbálkozott újra Marosi – én telefonáltam maguknak. És azt hittem… És nem mondtam. hogy ezért jött… Talán azért a csomagért, amit a nagybátyám ígért neki. … Vagy esetleg azért, mert…
– Mert?
– Azt hiszem, keresett valakit.
– Igen? Kicsodát?
– Nem tudom pontosan – Marosi igyekezett nagyon óvatosan válaszolgatni, érezte, itt síkos lába alatt a talaj. – Nem mindegy, kit keresett? Tóthról beszélünk, nem?
– Nem. Nagyon is érdekelne, kit keresett.
– Nem tudom. Rám akart ijeszteni. Valószínűleg ez volt a legfontosabb – mondta Marosi, mintha nem hallotta volna a nyomozó szavait. – És gondolom, ezért vágta a fejemhez, hogy azt a pasast a kocsiban lelőtték.
– És megtalálta? – szólalt meg váratlanul Kovács.
– Kit?
– Hát akit keresett?
– Nem tudom. De mondom, hogy nem ez a fontos…
– Itt mi döntjük el, hogy mi fontos, és mi nem! – csattant fel Verhovitzky, aki láthatóan végig ellenszenvvel viseltetett Marosival szemben. Hogy ez most a villanegyed iránt érzett irigységéből, fakadt–e, amit meg lehet érteni, (mikor indokolt egy előítélet?), azt nehéz lett volna megmondani. Talán azért is dühös volt, mert nem alakultak olyan simán és egyszerűen a dolgok, mint ahogyan elképzelte. De most, amikor nagy kerülővel végre ugyanott tartottak, mint az előbb, végre előállt az aduval: – Vegye tudomásul, hogy nálunk semmiféle Tóth százados nincsen a gyilkossági csoportnál. Világos? Elég régen dolgozom a szakmában, és végig itt Pesten, úgyhogy ismerem a kollégáimat. Ehhez tartsa magát!
Verhovitzky ezt úgy adta elő, mint igazi nagyjelenetet, és az is lett belőle. Gyakran mondják, az élet a legjobb írónál is jobb. Most is ez bizonyosodott be. A hosszú tiráda utáni hatásszünetben ugyanis a zsebében kukorékolni kezdett a mobilja. Nem csengeni. Kukorékolni.
Marosi örült, hogy közben átgondolhatja a helyzetet. Legfőképpen Anna szerepe izgatta (ha egyáltalán így hívják). Mert hogy Tóth nem volt rendőr, az most már bizonyosnak látszott. Ezt Anna is éreztette. De akkor ki Anna? És mi köze a gyilkossághoz? Az biztos, hogy nem gyilkos. Azt megérezte volna rajta. („Gyilkos alkatra szabott kádamat elcserélném…”) Hülyeség. erre most nincs idő. Anna az egyetlen biztos pont. Biztos? („Otthonában a biztonság, ha nálunk biztosít!)” No igen. Ennyit arról, hogy mi biztos…
Közben Verhovitzky végzett. Néhány igenen és nemen kívül alig mondott valamit, így aztán nem lehetett kitalálni, miről volt szó. Ám a tekintetét közben még keményebbre, még győztesebbre igazította, a szeme még résnyibb lett, ami nem sok jót ígért. Ahogy befejezte a telefonálást, félrevonta Kovácsot, és halkan beszámolt neki a hívásról. Láthatóan az is meglepődött, és gyanakodva pislogott Marosi felé.
– Valami kellemetlenség? – próbálkozott az.
– Nézze, muszáj figyelmeztetnünk – fordult végre Marosihoz Verhovitzky – hogy a dolgok egyre komolyabbra fordulnak. Épp most értesültem, hogy a gyilkosságot nagy valószínűséggel olyan fegyverrel követték el, mint amilyenek a rendőrség szolgálati fegyverei. Félő, hogy más bűnesetek is lapulnak a háttérben. Gyanús. Nagyon is gyanús ez az egész. A kocsi kerekéből kivett golyót vizsgálták meg. Igaz, ez még nem a hivatalos vélemény, de mi ilyesmiben nem szoktunk tévedni. A hivatalos eredmény is meglesz reggelre. De maga tőlem már most biztosnak veheti.
– Végre valami biztos – csúszott ki Marosi száján.
– Még mindig szellemeskedéssel próbálkozik? – dühöngött a rendőr. – Szeretném figyelmeztetni, viselkedjen komolyan. És újra meg kell kérdeznem, nem akarja-e végre elmondani, mi is történt valójában.
– Mikor? A balesetnél?
– Gyilkosság.
– De már mindent elmondtam róla, amit tudtam.
– Mindent?
– Mindent.
– Jó. Akkor mondja el még egyszer. Mi pedig figyelmesen hallgatjuk. De higgye el, minél előbb elmondja az igazat, annál jobb magának. Nekünk mindegy. Mi ráérünk, a kollégáink pedig, mint látja, közben így is haladnak.
– Bizony, ráérünk – helyeselt főnökének Kovács, és áttelepedett abba a fotelba, amelyikben korábban Nagy ült. Verhovitzky az ablakhoz sétált, és míg Marosi beszélt, végig az utcát nézte, mintha ott kinn valami nagyon fontos dolog zajlana éppen.
– Ez minden? – kérdezte aztán, amikor Marosi elismételte, amit már kétszer elmondott.
– Igen.
– És a gyilkosság? Azt még nem mondta el.
– De hát mégis, mit képzel?
– Még nem tudjuk egészen pontosan – mondta Verhovitzky. – De elképzelhető az is, hogy innen lőtt. Mondjuk nyitva volt az ablak…
– Csukva volt. Féltem, hogy bevág az eső.
– Éppen megfelelő a szög. Csak azt nem értem, hogy jutott hozzá szolgálati fegyverhez.
– Én?
– A gyilkosról beszélek. Maga volt az?… Van a kollégáimnak egy elképzelésük… majd meglátjuk. Most térjünk át inkább arra a nőre.
– Miféle nőre? – kérdezte Marosi, és érezte, hogy megremeg a hangja. – Én semmiféle nőről nem beszéltem!
– Hát éppen ez az! – zengte győzedelmesen Verhovitzky. – Hogy még egy szót sem szólt róla!
– Mert nincs is semmiféle nő ebben a dologban.
– Mindig van egy nő valahol. Vagy a háttérben, vagy épp a középpontban.
– Itt nincs!
– Miért kiabál? Különben is, miért akarja még tovább rontani a helyzetét? Már figyelmeztettem, hogy nem áll valami jól a szénája!
– Hagyjon békén! Amíg ilyeneket mesél, hogy én lőttem le azt a pasast az ablakból…
– Ezt maga mondja, Marosi úr, nem én!
– De hiszen én jelentettem a balesetet!
– Mert mondjuk időt akart nyerni. Talán valami nem úgy sikerült, ahogy eltervezték. És most már kezdem sejteni azt is, mi az, amivel gondjaik voltak.
– Kiknek?
– Maguknak! Kinyírták azt az embert, de becsúszott egy kis hiba a tervbe…
– Hülyeség! Menjen a francba a hülyeségeivel! – Marosi csapdában érezte magát. Mintha egyre sűrűbb pókháló ereszkedne rá, és minél inkább igyekszik, annál kevésbé tud szabadulni alóla.
– Nyugalom, Marosi úr, még szükség lesz az idegeire – mondta leereszkedő fölényességgel Verhovitzky. – Ne sértegessük egymást fölöslegesen.
– Egy szót sem vagyok hajlandó szólni többet!
– Ugyan-ugyan, Marosi úr – csóválta a fejét Kovács.
– Gyerünk! – folytatta a hadnagy. – Tehát van itt egy nő. Akiről maga nagyon nem akar beszélni. De mi mindent tudunk róla! Olyan huszonöt-harminc év közötti, fehér blúzt visel, a haja sötét. Sötétbarna, talán fekete. És nincs esernyője, úgyhogy csurog belőle az eső.
– Én nem láttam semmiféle nőt! – ragaszkodott kimondott szavához Marosi, bár tudta, hogy az egésznek semmi értelme. Ugyanabban a helyzetben volt, mint az imént Tóthtal szemben.
– Most mondta, hogy egy szót sem szól. Hát hallgasson. Egyelőre – vigyorgott Verhovitzky. – A szemközti házban, tudja, lakik egy öregúr. Aki volt olyan kedves, és elmesélte az egyik kollégámnak, hogy látta, amint maga beengedett ide egy nagyon csinos, ázott, fehér blúzos, barna vagy fekete hajú nőt. Olyan jó karban lévő, hatvanas bácsika, aki még megnyalná a sót. Azt mondja, ha kell, megesküszik rá, hogy látott ide bejönni egy jó alakú nőt.
– El se láthatott idáig abban a zivatarban!
– Most ne vitatkozzunk az öregúr képességein. A tény attól még tény marad. Ide bejött egy nő. És ez a nő valamiért nyilván nagyon fontos magának, ha ennyire hallgatni akar róla… Nos… nos nyilván nagyon fontos… Talán őt kereste az a… mit is mondott? Hogy hívták azt az embert?
– Tóth. Tóth százados.
– Ja igen. Tóth. Szóval ezt a nőt kereste?
Marosi nem felelt. Azon morfondírozott, amit Verhovitzky mondott. Hogy a nő nyilván fontos neki. Valóban fontos volna? És vajon mit csinál most ott a fürdőszobában? Mert nyilván nem mer előjönni. Na még csak az kéne…
– Tehát beengedte azt a nőt? – kérdezte Kovács.
– Nem.
– Akkor miért csöngetett be ide az a nő? Ha nem akart bejönni? És miért éppen ide csöngetett be? És ha nem jött be, hová tűnt az öregúr szeme elől?
Miért éppen ide csöngetett be… Ezen Marosi is elgondolkozott. A sors?
– Szóval bejött?
– Kicsoda? – kérdezte Marosi ártatlan képpel, ami végképp kihozta a sodrából Verhovitzkyt.
– Hagyja abba a pimaszkodást, amíg még türelmes vagyok! Értse már meg, hogy gyilkossági ügyben nyomozunk! És ha másként nem megy, én bevitetem! És gondolkodhat a dolgon odabent! Mondja, ígéretet tett annak a nőnek, hogy nem árulja el? Jó, rendben van, elfogadom, hogy eddig lovagiasságból hallgatott. De most már fölmentem a szava alól. Ez itt nem éretlen ifjak számára rendezett lovagi torna! Ember! Itt megöltek valakit! Itt nem osztanak pálmát a hülyeségért! Az Isten fáját magának! Nem érti? Tudom! Tudom, hogy az a nő bejött ide! És tudni akarom, miért jött, mit mondott, hol van most! Azt a nőt akarom! Különben feltételezem, hogy bűntársak.
– Nem!
– Kénytelen leszek házkutatást elrendelni!
– Ahhoz kell valami hivatalos papír, nem? – kérdezte Marosi.
– Sose féljen, az is itt lesz perceken belül. Már intézkedtem. És nem én fogok kutakodni. Vannak szakembereink.
– És nálam mit akarnak találni?
– Az egyelőre nem tartozik magára. De menjen, és nyissa ki az ajtót. Gyorsan megjöttek, mi? – nézett Kovácsra.
Lentről ugyanis hosszú, határozott csengőszó hallatszott.

A KÖVETKEZŐ RÉSZT ITT OLVASHATJA.

AZ I. RÉSZ ITT TALÁLHATÓ.