BÁRDOS JÓZSEF VIHAROS ÜGY
– Vigyázzon, mert itt tényleg igen nagyban játszanak– mondta a nő.– Én ugyan nem tudom, mit akar magától Tóth, de szerezze meg neki, ha tudja, mert az az ember nem szokott tréfálni. Ja. És ha valaki legközelebb azt mondja magáról, hogy rendőr, kérjen tőle igazolványt. Bár azt hiszem, eső után köpönyeg. És vigyázzon magára. Csak most…– abbahagyta, mert ebben a pillanatban újra csöngettek. – Vár valakit?
– Egy osztálytársamat. Már hogy egy volt osztálytársamat.
– Mindenesetre szép kis forgalma van! Na ne ácsorogjon itt, menjen! Nyisson ajtót!
NYÁRI KRIMI
V. RÉSZ
– Kap még öt percet. Rendben? – mondta a nő.
– Ugyan már! Mit kezdjek öt perccel? – dühöngött Marosi. – Én egy egész életre akarom magát. Fogalmam sincs, hogy kicsoda, de azt akarom, hogy egyáltalán ne menjen el!
– Ezt tekintsem bóknak? Netán lánykérésnek? Ne hamarkodja el a dolgot. Egyébként is. Ha öt perccel nem tud mit kezdeni, mit fog csinálni velem egy életen át?
– Ne forgassa ki a szavaimat! Én még soha életemben…
– Ne haragudjon – vágott szavába a nő. – De most muszáj elmennem. Inkább nézze meg, ki az – tette hozzá, mert ismét csöngettek. – És ha jön vissza, hozzon valami száraz ruhát, jó? Gyönyörű ez plüss vacak, de utcára mégse mehetek benne. És ha van, fehérneműt is hozzon. Legalább egy bugyit. Teljesen átáztam… Köszönöm. És ha megnézné, esik-e még…
– Sietek – mondta Marosi. Felnyalábolta a poharakat, az üveget, zsebre tette a dugóhúzót, vállára dobta a pongyolát. Gyorsan mindent visszarakott a helyére. Aztán leszaladt a bejárathoz. Kinyitotta az ajtót. Gézu bácsit pillantotta meg.
– Gondoltam, itt az ideje… már csak a szobor dolgában…– mondta, és már nyomakodott is befelé a műterembe.
– Jó, jó – mondta Marosi. – Csak csinálja. Majd később visszajövök, és bezárok maga után. Viszontlátásra – köszönt el, mert most se kedve, se türelme nem volt ahhoz, hogy megvárja Gézu bácsi fürkésző kérdéseit, meg a szomszédokról elejtett rosszindulatú félmondatait.
Felment az emeletre, be a hálóba, újra kinyitotta a nagy gardróbot, és némi habozás után kiválasztott a nőnek egy fekete harangszoknyát, egy halványrózsaszín blúzt, hasonló, halványrózsaszín magas sarkú körömcipőt, („Ha maga egy okos ember, a cipője Salamander!”) Felmarkolt néhány rózsaszín és fekete bikini meg tanga bugyit, többfajta, egyes méretű harisnyanadrágot a felbontatlan csomagolásúak közül. Az egész holmit lerakta az ágyra. Aztán visszament a földszintre. Örömmel állapította meg, hogy Gézu bácsi már eltűnt, és az ajtó is csukva. Marosi ráfordította a zárat.
– Ezt hoztam… nem tudom, tetszik–e…– bizonytalanodott el, ahogy a fürdőszobába ért. – Meg hogy a mérete jó lesz–e… Tudja, ez mind a nagybátyám barátnőjének a holmijából van… Ja, és elállt az eső.
A nő már kiszállt a kádból, egy hatalmas, habpuha, világoskék fürdőlepedőt csavart magára.
– Jó ízlése van – mondta, ahogy a Marosi hozta ruhadarabokat megnézte. – Épp az én méretem – állapította meg a cipőről. – Harminchatos. Majd visszajuttatom valahogy. Ígérem.
– Azt hittem, visszajön… nem is látom többet? – Marosi szavaiból őszinte keserűség szólt.
– Nem tudom. Nem csak rajtam múlik. Elfordulna?
Marosi elfordult, bár ez valójában semmit sem jelentett, hiszen a tükörfalban így is tökéletesen látta a nőt. Nézte, amint a ledobja magáról a fürdőlepedőt, suta mozdulattal belebújik a bugyiba, majd a blúzba. Amikor a nő észrevette, hogy Marosi nézi, gyorsan begombolta a blúzt, és csak aztán vette fel a szoknyát.
– Ez nem volt szép magától – mondta, miközben félig meghajolva mutatóujjával belesegítette magát a cipőbe.
– Maga gyönyörű – bukott ki Marosiból önkéntelenül a vallomás. – Mint a legszebb hirdetés. „Kimondottan csinos, százhatvan körüli, huszonöt éves, fekete hajú nő kíváncsian ágaskodó mellekkel, lendületes vonalú combokkal…”
– Azonnal hagyja abba! – szólt rá a nő.
– Bocsásson meg… Tudom, hülye vagyok…
Egy darabig csend volt, aztán, hogy a nő megfésülködött, odament Marosihoz, megsimogatta a férfi haját, és azt mondta:
– Semmi baj. Csak nagyon hirtelen jött az egész. És higgye el, nagyon rosszkor. Tényleg – kérdezte aztán. – Ki csöngetett az előbb?
– Csak Gézu bácsi. a környék mindenese. Minden nap eljön, hogy meglocsolja nagybátyám készülő emlékműtervét… Ami mega találkozásunkat illeti, miért jött volna rosszkor?
– Maga igazán kedves ember – mosolyodott el ismét a nő. – De mondtam már, nem szeretném, ha csalódna bennem. Például tudnia kell, harminc múltam.
– Kit érdekel! Inkább a nevét árulja el!
– Anna. Winkler Anna vagyok. És maga?
– Gábor. Marosi. Magyar–francia szakos középiskolai tanár, és országos méretű balek – mondta Marosi.
– Tényleg ne haragudjon. Maradnék. De most nem tehetem.
– Ez az én formám. Mégiscsak igaza volt Tóthnak, töhával, így mondta, szóval hogy jó lesz óvakodnom magától. Igaz, ő nem egészen így gondolta. Ha jól értettem, arra célzott, hogy magának van valami köze ahhoz a pasashoz, akit megöltek a kocsiban.
– Megölték? – lepődött meg a nő.
– Tóth azt mondta, golyót kapott a szívébe.
– Érdekes…
– És még meg is fenyegetett, hogy ne keveredjem bele ebbe az ügybe.
– Látja, ebben szerintem is igaza volt. Vigyázzon, mert itt tényleg igen nagyban játszanak– mondta a nő.– Én ugyan nem tudom, mit akar magától Tóth, de szerezze meg neki, ha tudja, mert az az ember nem szokott tréfálni. Ja. És ha valaki legközelebb azt mondja magáról, hogy rendőr, kérjen tőle igazolványt. Bár azt hiszem, eső után köpönyeg. És vigyázzon magára. Csak most…– abbahagyta, mert ebben a pillanatban újra csöngettek. – Vár valakit?
– Egy osztálytársamat. Már hogy egy volt osztálytársamat.
– Mindenesetre szép kis forgalma van! Na ne ácsorogjon itt, menjen! Nyisson ajtót!
– Jó napot kívánok! Nagy Ferenc törzsőrmester… öö… Marosi Gábor úrhoz van szerencsém? – mutatkozott be a most érkezett rendőr, amikor Marosi kinyitotta az ajtót.
– Igen – felelte, mire az egyenruhás, nagydarab férfi igazolványt vett elő, felmutatta, akkurátusan visszatette a tárcájába, azt pedig a belső zsebébe. Mikor e műveletet befejezte, megkérdezte:
– Maga telefonált a baleset ügyében? Bemehetnék? – tette hozzá, mert kezdett furcsa lenni, ahogy a kapuban ácsorogtak.
Marosi bólintott, és előreengedte a rendőrt. Ideje volt, mert egy-két szemközti házban már meglebbentek a függönyök.
– Maga… öö… olyan szobrászféle?– hangzott fel a kérdés, ahogy haladtak át a műtermen.
Marosi nemet intett. Az emeleti nappaliba vezette Nagyot. Hellyel kínálta, az le is ült a középen álló dohányzóasztalka melletti alacsony bőrfotelba.
– Iszik valamit? – kérdezte Marosi. – Konyakot? Esetleg Whiskyt? – kérdezte („Whisky – a temetőbe visz ki”).
– Hát… öö… szolgálatban volnék… öö… de ilyen időben… meg már úgyis esteledik… igaz?
– Akkor? Mit adhatok?
– Ha egy kis cseresznye volna… öö… olyan feketecímkés, mert nem mindegy ám, kérem! Az ember… öö …szereti tudni, ugye, hogy cseresznyéből csinálták… öö … manapság már minden mű… én mindig azt szoktam mondani, hogy hát kérem, jó ez a művilág… öö … csak a pálinka, meg, ha meg nem sértem vele, szóval az asszony… micsodája… öö … hogy is mondjam, az legyen igazi…
Marosi alig bírt elfojtani egy mosolyt. Szerencsére a tiszta poharak elővétele ürügyén egy darabig Nagynak háttal tudott maradni. A poharak a bárszekrény polcain álltak, két polcon más se volt, csak különböző méretű kristálypoharak és kelyhek. Elővett egy üveg feketecímkés cseresznyepálinkát (ilyen is volt, ami arra vallott, hogy a szekrény feltöltője ismerte a Nagy-féle életfilozófiát). Marosi különben még évek múlva is emlegette, és nem minden irigység nélkül, mennyivel egyszerűbb így az élet. Csak a cseresznye legyen igazi, meg… Szóval az a kettő!
A teli poharat a dohányzóasztalra tette a rendőr elé, aztán, egy percnyi habozás után odaállította mellé az üveget is.
– Maga? – kérdezte Nagy.
– Köszönöm, nem iszom.
– Hát jó – biccentett Nagy, felemelte a poharat, szemmagasságban összehúzott szemmel nézte egy darabig, mint a súlyemelő a súlyt emelés előtt, aztán egy hajtásra megitta a pohárka pálinkát. Letette a poharat, fogta az üveget, töltött magának, de ezt most nem itta meg. Ehelyett ismét a felső zsebében kezdett kutakodni, csak most a másik oldalon. Némi keresés után elővett egy kis jegyzettömböt meg egy golyóstollbetétet, hátradőlt, ránézett Marosira. Láthatóan most már munkára kész volt. – Nos hát… öö … Marosi úr, ha szabad így szólítanom… öö … hogy is történt a baleset? Tudja… öö… a kollégáim ott kinn már munkához láttak, én pedig itt szeretném föltárni… öö… a tényálladékot. Mert… nagyon fontos lehet, kérem…
Marosi mesélni kezdte, hogyan állt az ablakban, hogyan jelent meg hirtelen a kocsi, egyszóval mindent, amit csak a balesetről tudott. Annáról persze hallgatott.
– Nem értem – szólt közbe a szorgalmasan jegyzetelgető Nagy. – Marosi úr… öö… ha meg nem sértem… azt mondja… öö… tessék, itt van – lapozott vissza a jegyzettömbben – egy csattanás, aztán a kocsi nekirohant… öö… a lámpaoszlopnak… Talán fordítva… Tudom, hogy csak apróság… öö… de mégis esetleg fontos lehet… Nem fordítva?
– Hogy érti azt, hogy fordítva?
– Az ember azt képzelné, hogy… öö… igen, hogy előbb nekiment, aztán csattant meg csörömpölt, mert nekiment annak a… öö… lámpaoszlopnak… Talán érti… Így kellett lennie… Nyilván…
– Nyilván – mondta Marosi is, de elég bizonytalanul. – Ahogy mondja. Úgy kellett lennie. Nem így mondtam volna? Furcsa. Nem is tudom…
– Na ez az… öö… látja, elég furcsa… szóljon csak, ha nem érdekli a dolog… öö… nem is tudom, hogy magyarázzuk… képzelje, ugyanis üresben volt…
– Üresben? Micsoda?
– Nem mondtam? A sebváltó. A Mercedes sebváltója. Ahogy… öö… Marosi úr elmondta, elég gyorsan… öö… történt a dolog. És hogy ilyen helyzetben… öö … az ember fékezés helyett a sebességváltót igazgassa… Mondja, maga állítgatná? Nem. Nem valószínű… öö… Igaz, Marosi úr? Ha meg nem sértem… öö… hát inkább fékezne, nem?
– Nem tudok vezetni.
– Kár, nagy kár… öö… hogy is mondjam csak, furcsa… nagyon furcsa… – előrehajolt, letette a noteszt, keresztben ráfektette a tollbetétet, fogta a poharat, felemelte szemmagasságba, szemezett vele egy darabig, aztán egy hajtásra kiitta. Letette a poharat, és még ugyanazzal a lendülettel ismét teletöltötte. Majd hátradőlt, újra fölvette a tömböt meg a tollbetétet, és folytatta: – Ja, azt még nem is mondtam Marosi úrnak… öö… ha szólíthatom így… öö … hogy a Mercedesnek, úgy látszik, defektje lett, és az okozta… öö … a szerencsétlenséget… A jobb első kereke szétment. Van ilyen… öö … puff, és mindennek vége… Mindig nagyon kell vigyázni, Marosi úr… Szokom is mondani a fiamnak… most tizenhat éves a csibész… öö … nagyon jólelkű egy fiú különben ám!… szóval neki is mondom mindig, hogy a motrot, mert azt vettem én neki kérem, autóra nem telik a magamfajtának… öö … Na tehát mondom is neki, fiam, ugye, az ember nagyon–nagyon vigyázzon, ha motorra ül, mert elég egy pillanat, és… öö … ahogy mondják, mindennek vége…Úgyhogy magának is csak ezt tudom ajánlani…
– Én nem vezetek. Már mondtam.
– Persze, persze… öö… csak az a sebváltó… nem is akartam elhinni, amikor mondták… hát érti maga ezt, kérem?
– Kérdezhetnék én is valamit?
– Hogyne, tessék csak, Marosi úr.
– A vezető?
– Egyelőre ismeretlen. Nem volt nála semmi… öö. … iratféleség.
– Nem erre gondoltam. Mi van vele?
–Meghalt szegény. Én ugyan nem láttam közelről, de hát a doki majd megnézi… öö… Mindenki teszi a dolgát. De azt mondhatom, hogy így messziről is elég halottnak látszott. Brr… – borzongott meg Nagy, és úgy látszik, ettől a gondolattól megint ihatnékja támadt. Már rakta is le a tömböt meg a betétet, vette a poharat, jött a szokásos szembenézés, aztán fölhajtotta a cseresznyét. Majd ismét, még az ivás lendületével teletöltötte a poharat. Közben egy pillanatra megdermedt, várakozón Marosira nézett.
– Tessék csak – biccentett az.
Nagy ismét felöltötte a munkához kívánatos pózt, és megkérdezte:
– És a maga ablaka… öö… ha szabad kérdeznem… nyitva volt vagy csukva?
– Akkor még csukva. Tudja, ezen a környéken mindenki a csukott ablak mögül nézelődik. Ezt már megtanultam, pedig még csak harmadik napja vagyok itt.
– Megnézhetném azt az ablakot?
– Hogyne, jöjjön! – állt föl Marosi. Őszintén szólva kezdett félni, hogy a rendőr a végén egyáltalán nem fog tudni felállni. De tévedett, annak a mozgásán, ahogy föltápászkodott, keresztbe rakta a tömböt és a betétet, meg se látszott, hányszor szemezett már a pohárral.
– Húú, de kényelmes! – mondta. Visszanézett a pálinkáspohárra. Láthatóan habozott, itt merje-e hagyni, vagy kiigya, mielőtt eltávolodik az asztaltól. Végül úgy döntött, kiissza most („Biztos, ami biztos, mint a rendőrbiztos”). Nagy nyilván abból indult ki, hogy közben esetleg elmegy az ereje a pálinkának, és akkor már nem lesz annyira igazi! Fölemelte hát a poharat, és miután nézte egy fél pillanatig, ledöntötte. Éppen az üvegért nyúlt, hogy újra töltsön, amikor csöngettek. Nagy keze magállt a levegőben. Rémülten nézett Marosira és a pohárra.
– Egy barátomat várom – igyekezett megnyugtatni Marosi. – Biztosan ő lesz az… De ha úgy gondolja – tette hozzá látva Nagy kérő arckifejezését. Eltüntette a poharat meg az üveget a bárszekrénybe, és csak aztán indult el, hogy kinyissa az ajtót.
A kapuban két ismeretlen férfi állt. Az egyik negyven körüli, sovány, olyan gyomorbajos fajta, elöl erősen kopaszodott, elálló fülei kissé nevetségesre formálták az arcát. A másik magas, afféle kiöregedett birkózó, jó ötvenes, nagy sörpocakkal.
– Verhovitzky András – mutatkozott be a sovány, és felmutatta igazolványát, mely szerint ő a Belügyminisztérium állományába tartozó nyomozó hadnagy. – Ő a kollégám.
– Kovács István, kérem tisztelettel – mutatkozott be a másik, és szintén elővette fényképes igazolványát.
– Örvendek. Marosi Gábor vagyok. Miben lehetek a segítségükre?
– A Mercedes ügyében.
– Maguk már a harmadikok!
– Valóban? – kérdezte rezzenéstelen arccal Verhovitzky.
– Miért mondanám?
– Bemehetünk? – nyomakodott befelé a hadnagy, és hangja kifejezetten fenyegető volt.
– Hogyne, természetesen. Egy rendőr már úgyis van odafönt. Legalább találkoznak – engedte előre a két most érkezettet Marosi.
Amikor felértek, a rendőrök bemutatkoztak egymásnak. Verhovitzky félrevonta Nagyot, valamit magyarázott neki, mire az kijelentette, hogy ez esetben ő távozik. Egész idő alatt igyekezett úgy állni, hogy Verhovitzky ne láthassa az asztalt, mert azon (nyilván a túl lendületes öntések következtében) ott maradt az üveg és a pohár nedves karikája. Végül aztán meglehetősen nagy zavarban távozott. Marosi lekísérte. Kicsit meg is sajnálta. Az ivástól ugyanis a rendőrnek lángoló vörösek lettek a fülei, úgyhogy nemigen kellett szonda annak bizonyítására, hogy egy-két pohárnak már a fenekére nézett. Ez pedig nyilván nem tett jót szolgálati előmenetelének. (Egy hatósági közeg fülei sose lángoljanak!)
Marosi visszafelé jövet a fürdőszoba felé indult, de aztán meggondolta magát. Majdcsak elmennek már. Mert mi van, ha most is figyelik? Minek bonyolítsa az ügyet tovább? Elég zavaros már így is, ezzel a Tóthtal, nem is szólva Annáról a fürdőszobában. „Elcserélném luxus berendezésű fürdőszobámat kimondottan jó alakú nővel, kölcsönruhában vagy anélkül önálló főbérletre vidéki kisvárosban, lehetőleg zöldövezetben” – kezdett szokás szerint hirdetésekben gondolkozni Marosi. „Nem is biztos, hogy elcserélném” – jutott aztán eszébe, és ezen muszáj volt elmosolyodnia.
