Ugrás a tartalomra

BÁRDOS JÓZSEF: VIHAROS ÜGY

 - Nézd - mondta Gaál -, neked kell intézkedned, mégpedig sürgősen, hogy Vastagh-Kiss halálának ne legyen bűnügyi háttere. Végülis sikeres szobrász volt. Híres ember. Miért ne maradjon meg annak? Nem igaz? Lesz majd dísztemetés... beszédek, miegymás... Itt se fognak nagyobbakat hazudni, mint más, hasonló alkalmakkor. Tán még Kossuth-díjat is adnak neki. Tudod, milyen nép vagyunk. A haláluk után már nagyon szoktuk becsülni az embereket.

 

NYÁRI KRIMI

 

XIV. Rész

 

– Honnan veszi, hogy az alezredes úr idejön? – kérdezte Kovács.

– Nagyon egyszerű – mondta Gaál. – Őt is én hívtam meg ide.

Végszóra meg is szólalt a csengő.

– Alezredes úr, jelentem, elfogtunk egy Tóth nevezetű gyanús egyént három társával együtt. Valamennyiüknél fegyver volt. A letartóztatásuk során megpróbáltak ellenállni. Valószínűsíthető, hogy részük volt Jeleni Zoltán megölésében. Erről már le is adtam a jelentésem – Kőrössy bólintott, jelezve, hogy ismeri a jelentést. Verhovitzky lelkesen folytatta: – Azóta újabb holttestekre bukkantunk. Itt, ebben a villában. Feltehető, hogy Tóthnak és társainak ehhez is van valami köze, mert éppen innen jöttek ki, amikor csapdába ejtettük őket. Emellett őrizetbe vettem az imént itt a helyszínen még másik két személyt is. Úgymint ezt a Marosi Gábor nevezetű egyént, aki a ház tulajdonosának rokona, és most itt lakik, egyébként nem budapesti illetőségű. Valamint ezt a magát Winkler Annának nevező személyt, akinek egyelőre nem sikerült hitelt érdemlően megállapítani a személyazonosságát, miután azt állítja, hogy semmilyen igazolvány nincs nála.

– Köszönöm, pihenj – fogadta Verhovitzky jelentését Kőrössy. – Ami a hölgy személyazonosságát illeti, megnyugtathatom. Én ismerem. Engedjék meg, hogy én mutassam be Winkler Anna őrnagyot, a munkatársamat. Különben örülök, hogy látom, őrnagy, és hogy épségben látom.

– Köszönöm, alezredes úr – mondta a nő.

– Őrnagy… de hát… – hebegte Kovács.

– Igen – mondta Kőrössy. – Különleges feladatokra kiképzett nyomozó. Most az volt a dolga, hogy beépüljön ebbe a kábítószercsempész bandába, és megtudja, honnan hová és milyen úton megy az áru.

– Én el akartam mondani, de maga nem hagyott szóhoz jutni. Túlságosan el volt telve a saját dicsőségével – mondta a nő Verhovitzkynak. – De bevallom, a végén már élveztem is a helyzetet.

– Nyomozó? Szóval egy rendőr? – nézett döbbent arccal a nőre Marosi. – Én meg azt hittem… – dünnyögte, valamit még mormogott, aztán elhallgatott, úgyhogy nem derült ki, mit is akart mondani. Leroskadt a fal melletti kanapéra. Úgy érezte, minden erő kiment belőle. Szeme is égett. Nyilván az álmosságtól.

– Szervusz Péter – lépett oda Gaálhoz Kőrössy. – Látom, szép kis összejövetelt szerveztél. Tényleg muszáj volt ezt az éjszaka kellős közepén?

– Szervusz – szorította meg barátja kezét Gaál. – Nem lett volna muszáj, de ez a gyerek – intett Marosi felé – annyira ideges volt a te nyomozónőd miatt, hogy megsajnáltam, és kicsit felgyorsítottam az eseményeket. Pedig ha tudnád, hogy mit veszítettünk emiatt! Volt itt egy nő! Egy szál bundába csomagolva… Olyanra még neked se telik! Ja. Még be se mutattam a barátomat. Az a fehér ott a fal előtt, Marosi Gábor. Tanár. És okleveles belekeveredő. Féltem, ha nem jössz, bekasznizzák szegényt. És már megint igazam volt. Rendünk lelkes őrei nem sokat haboznak.

– Jó, jó, te csak ne bántsd a rendőröket.

– Isten ments! Egy alezredes társaságában? Még rendőrviccet se mesélek! Sőt, azt is letagadom, hogy valaha hallottam egyet! – nevette el magát Gaál.

– Akkor talán… én, azaz hogy mi… – dadogta Verhovitzky, aki még mindig nem tért egészen magához. Nem csoda. Az járt a fejében, mit kell megérnie. Hogy ez a Gaál az alezredes barátja… Ő meg letartóztat egy rendőrt… Egy őrnagyot… Hát ebből nem lesz előléptetés. Pedig már egész biztosra vette… Olyan jól alakult ez az ügy…

– Igen – mondta Kőrössy. – Hadnagy úr, maga talán le is léphet a társával együtt. Itt már nincs semmi veszély. Gondolom, el is fáradtak. Jó késő van. Ha odalent végeztek, a helyszínelők is hazamehetnek. Ráérnek holnap elkészíteni a jelentésüket. Kérem, mondja meg nekik, hogy én üzenem. Tudják, hogy itt vagyok, egyszerre érkeztünk. Tóthot meg a társait maguk vigyék be. Majd holnap… szóval reggel átküldetek értük. Erőt, egészséget!

– Erőt, egészséget! – visszhangozta Kovács is, Verhovitzky is, és indultak kifelé.

Marosi feltápászkodott, és utánuk indult. Maga sem tudta, miért, de nem volt kedve Gaálékkal maradni. 

A rendőrök odalent gyorsan dolgoztak. Már a vége felé jártak, amikor Marosi leért.

– Lesz mit takarítani! A legjobb, ha mindjárt a festőket is hívatja – mondta az egyik technikus, ahogy meglátta a házigazdát. – Még szerencse, hogy itt jut rá, gondolom, nincsenek pénzgondjai! – tette hozzá, és nem titkolt irigység hangzott a szavaiból.

– Nem az enyém… – kezdte Marosi magyarázni, de aztán csak legyintett. Nem volt kedve már senkinek semmit elmagyarázni.

Hirtelen ott termett egy fotoriporter, egy húsz év körüli, vékony, kopaszra nyírt alak. Be nem állt a szája, azt hajtogatta, hogy ez élete nagy lehetősége, hogy most olyan képet csinálhat, aminek senki se tud majd ellenállni, mert hát a Vastagh-Kiss-villa mindenkit érdekel… És hogy akkor bizonyosan megkapja azt a fotoriporteri állást, amire vágyik, csak engedje meg Marosi, hogy őt is lekapja, és hogy ne tiltakozzon a közlés ellen. Marosi morgott valamit, hogy menjen a francba, de végül ráhagyta, csináljon, amit akar.

– A holnapi lapban már benne lesz! – üvöltötte vissza már az utcáról a fotós.

Negyedóra sem telt el, és a földszint kiürült. Marosi is visszament az emeletre. Gaál nagy ovációval fogadta:

– Na, hála égnek! Már azt hittem, mégis elvittek tévedésből! Hoznád végre a pezsgőt?

– Pezsgő? – csillant fel Kőrössy szeme.

– Eredeti francia – mondta Gaál. – Neked hűtöttük be.

– Hát akkor ide vele! – rikkantotta fehér bajuszához kevéssé illő hévvel az alezredes.

Marosi lement. A hűtőkkel és fagyasztókkal teli kamrában elővette a két pezsgőspalackot, betette őket egy-egy pezsgősvödörbe, a vödröket meg telerakta jéggel. Az egyik hűtő jégkockagyártásra volt beállítva, így volt jég bőven. Ahogy ment fölfelé, megint eszébe jutott: „A jéghideg Coca Cola az igazi!” Micsoda hülyeség. Rossz a mondat, azon kívül nem is igaz. Először is azért, mert a jégbe hűtött pezsgő jobb, másodszor és legfőképpen meg azért, mert a jéghideg Coca Cola egyenesen ihatatlan. A pincehideg, az más. Aki a reklámszöveget írta, nem sokat érthetett az italok hűtéséhez. „Kókadt virágját locsolja meg Vinci tápszerrel!” És a kókadt ember mit csináljon? Tán le kéne innia magát, gondolta Marosi.

Odafönn pezsgőskelyheket tett az asztalra, kinyitotta az üvegeket, töltött mindenkinek, aztán visszaült a fal melletti kanapéra. A többiek a dohányzóasztal körül ültek.

– Emelem poharam a jó együttműködésre! – állt fel Gaál, kezében a pezsgővel.

– Maga nem iszik? – fordult Kőrössy Marosihoz. Az nem szólt semmit, csak a fejét rázta. – Mi baja? – kérdezte az alezredes Gaáltól.

– Semmi – mondta Gaál. – Kicsit sok volt neki ez az egész. Túl gyorsan történtek a dolgok. És hullát se látott még, csak a tévében. Meg azt hiszem, az éjszakázáshoz sincs hozzászokva.

– Visszatérve most már a munkára – mondta Kőrössy – nyolc hónapja dolgozunk ezen az ügyön. Amikor mondtad, hogy innen telefonálsz, rögtön tudtam, hogy érdemes jönnöm. De hogy ma le is zárjuk, azt nem reméltem. De vége. A bandát, úgy látszik, felszámoltuk.

– Igen – szólalt meg a nő. – De majdnem ráfizettem. Vastagh-Kiss teljesen új helyzetet teremtett azzal, hogy eltűnt, és az árut is eltüntette. Mindenki azonnal gyanús lett. És én voltam a legújabb ember. Alig tudtam meglépni.

– Akkor meg minek ment vissza hozzájuk? – kérdezte Gaál.

– Amikor Gábor… szóval Marosi úr felolvasta nekem azt a hirdetést, rájöttem, hogy Tóthéknak van még egy titkos búvóhelyük, amiről nem tudtam. Azt reméltem, ott rátalálok az árura. Vagy legalább megtudok valamit. De hiába. Úgyhogy én nem érzem igazán sikeresnek, amit csináltunk. Nem tudjuk, hol a kábítószer. Lehet, hogy valaki mégis piacra dobja.

– Semmi baj. Maga most mindenesetre vegyen ki két hét szabadságot. Egyébként mondtam már, hogy még otthonról telefonáltam az egyik marseilles–i kollégának? Kértem, nézzenek a körmére annak a Vastag-Kissnek. Persze korábban hivatalosan, az Interpoolon keresztül is elment a megkeresés. De így egy kicsit gyorsabb… Amikor két éve Párizsban voltam egy konferencián, akkor barátkoztam össze Francois–val. Volt egy jó kis görbe éjszakánk… Tényleg. Fel is hívom az irodám, jött-e valami a franciáktól. – Elővette a mobilját, és amíg a kapcsolásra várt, odaszólt Marosinak: – Mindjárt megtudjuk, merre jár a rokona.

De Marosi oda se figyelt rá. Mintha ott se lett volna.

A beszélgetés rövid volt. Kőrössy inkább csak hallgatta, amit a vonal másik végén mondanak. Amikor letette a kagylót, Gaálhoz fordult:

– Milyen viszonyban van a védenced a nagybátyjával?

– Amennyire én tudom, semmilyenben.

– Kérem – állt fel Kőrössy, és odament Marosihoz.– Nos, nem tudom, milyen volt a kapcsolata a nagybátyjával… De sajnos szomorú hírt vagyok kénytelen közölni önnel… A francia kollégák jelentették, hogy a nagybátyja… meghalt. Öngyilkos lett… Fogadja őszinte együttérzésemet – nyújtotta oda a kezét.

– Köszönöm – mondta Marosi, de nem mozdult.

– Akkor végképp kicsúszott a kezünkből az áru – szólalt meg a nő. – Mindenki azt hitte, hogy Vastagh-Kissnél van.

– Mindegy. Addig is, míg jobb ötlete nem támad valakinek – szólalt meg Gaál – volna egy javaslatom.

– Éspedig? – kérdezte Kőrössy. – Szeretem a javaslataidat. Az is ilyen jó? – kortyolt még egy kis pezsgőt.

– Nem, ezúttal nem pezsgő. Azt javaslom, nézzük meg Vastagh-Kiss szép, nagy szobortervét!

– Elment az eszed? – nézett Kőrössy Gaálra. – Most jött rád a művészet iránti vonzalom?

– Az a szoborterv, ott van a műteremben…– ismételte Gaál. – Azt meg kell néznünk.

– Mit akarsz vele? – szólalt meg váratlanul Marosi. – Tudod, mennyire féltette a nagybátyám. Ez az utolsó munkája… Most már a legutolsó… Hogy a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rá! Még én se nyúlhattam hozzá, csak Gézu bácsi, aki naponta locsolgatta…

– Hát éppen ez az! Gyerünk! – adta ki a jelszót Gaál, és Kőrössyvel elindult le a műterembe.

– Gyere – fogta meg a nő Marosi kezét. Ám a férfi elhúzta a kezét. Felállt, és egyedül indult Gaálék után. A nő csendben követte.

Odalent Gaál éppen ráncigálta lefelé a takarót a szobortervről. A szobor egy hatalmas, zsebes kengurut ábrázolt, egyik mancsát mintha integetésre emelte volna. Gaál némi keresgélés után talált egy vésőt meg egy kalapácsot, és kezdte szétverni a gipszet. Annak csak a felülete volt nedves, belül keményre szikkadt az anyag. Láthatóan tényleg óvatosan locsolták. Néhány erős ütés, és a kenguru kettéhasadt. A belsejében egy kis fekete bőrönd állt. Kiszabadították, felnyitották. Benne apró kis nejlontasakok sokasága, mindegyikben néhány grammnyi tiszta, fehér por. Mint a púder.

– Gratulálok – mondta a nő Gaálnak. – Nem akar belépni hozzánk?

– Hogyisne! – nevetett Gaál. – Mi lenne akkor szegény belekeveredőkkel?

– Hagyja csak – nevetett Kőrössy. – Javíthatatlan.

Visszamentek az emeletre. Kőrössy ismét telefonált, de ezúttal a dolgozószobából. Gaál utánament. Marosi és a nő kettesben maradt a nappaliban.

– Figyelj csak, Balázs – mondta Gaál, amikor Kőrössy befejezte a telefonálást. Indítottatok már hivatalosan eljárást Vastagh-Kiss ellen ebben az ügyben?

– Nem. Még se időm, se módom nem volt ilyesmire. Csak egy megkeresés ment a francia kollégákhoz. Mondtam az előbb. Miért?

– Ugye nem is akartok eljárást indítani?

– Ha azt mondod, hogy ne indítsunk… – mondta Kőrössy, és várakozásteljesen nézett Gaálra.

– Mi értelme volna? – kérdezte az. – Az ügyet lezárjátok. Az áru megvan… Akárki elrejthette itt, igaz? Akár Gézu bácsi, akár Tóth…

– Jó. Mondjuk. Mondd, min töröd már megint a fejed?

– Nézd – mondta Gaál. – Neked kell intézkedned, mégpedig sürgősen, hogy Vastagh-Kiss halálának ne legyen bűnügyi háttere. Végülis sikeres szobrász volt. Híres ember. Miért ne maradjon meg annak? Nem igaz? Lesz majd dísztemetés… beszédek, miegymás… Itt se fognak nagyobbakat hazudni, mint más hasonló alkalmakkor. Tán még Kossuth–díjat is adnak neki. Tudod, milyen nép vagyunk. A haláluk után már nagyon szoktuk becsülni az embereket. Rendben?

– Ha ennek van valami értelme. Miért ne? Törvénysértést nem követünk el vele. Sőt, inkább a törvény szellemében járunk el, amely azt mondja, hogy mindenki ártatlan, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik. És valóban semmiféle érdek nem fűződik ahhoz, hogy Vastagh-Kiss bűnösségét mindenképpen bizonygassuk.

– Különben is – mondta Gaál. – A te nyomozónőd azt mondta, hogy véletlenül keveredhetett bele, és aztán valószínűleg a virtus kedvéért folytatta. Szeretett játszani a tűzzel. És én azt mondom, tisztességes ember volt, mert amikor rájött, hogy megégette magát, le tudott lépni a színről.

– Szép védőbeszédet tartottál, ügyvéd úr. De én ismerlek annyira, hogy fütyülsz te Vastagh-Kiss tisztességére meg hírnevére. Elő az aduval! Mit akarsz tulajdonképpen?

– Rettenetes rendőrszemed már megint átlát rajtam! Bevallom, hátsó szándékaim van-nak.

– Nos? – mondta Kőrössy, és látszott, valóban izgatja, mit főzött ki Gaál.

– Lehet, hogy csalódsz bennem, de engem tényleg nem érdekel Vastagh-Kiss. Bevallom, még a köztéri szobrait is utálom. És nem érdekel, hogyan őrzi meg nevét az utókor. És hogy megőrzi-e egyáltalán. Gabi majd eldönti, mennyire tudja és akarja meggyászolni ezt a rokonát, akit életében tán kétszer látott. Vagy háromszor. Ez az ő dolga. Ami engem foglalkoztat, az a következő. Ha ti most bevonjátok az ügybe Vastagh-Kisst, akkor a vége teljes vagyonelkobzás lesz. Ezzel szemben, ha nem keveritek bele, akkor ennek az én kétbalkezes barátomnak talán lesz végre lakása, meg némi pénze. Mert nemigen hiszem, hogy más örökös volna, mint Gabi vagy az édesanyja. Érted már?

– Értem, persze, hogy értem. Megint kilométerekkel előre gondolkozol. De rendben. Legyen, ahogy akarod.

– Akkor erre most igyunk – mondta Gaál. – Csakhogy – tette hozzá – az itteni pezsgőkészletek kiapadtak, javaslom, tegyük át a székhelyünket hozzám. 

– Gondolod?

– Lefeküdni már úgysem érdemes. De a szolgálati kocsiddal menjünk, mert én kicsit sokat ittam ma este. A Volvómat is itt hagyom.

– Majd elhozatom neked – mondta az alezredes.

– Akkor cserébe elárulom, hogy egy nagyon-nagyon különleges üveg pezsgő vár minket otthon. A születésnapomra tettem félre, de most előveszem.

– Menjünk – állt fel Kőrössy.

Összeszedelőzködtek, Gaál az ujjával jelezte, hogy egy szót se, így aztán sikerült csendben kilopózniuk a villából. Odakint kellemes, hűvös éjszaka fogadta őket. Az esti vihar elmosta a kánikulát. Jó volt beszívni a nedves kertek illatát.

Elindultak Kőrössy kocsija felé. A sofőr nyitotta az ajtót. De Gaálnak valami eszébe jutott. Visszafutott a házhoz, és hosszan megnyomta a csengőt. 

 

A BEFEJEZŐ RÉSZT ITT OLVASHATJÁK.

 

A TÖRTÉNET ITT KEZDŐDIK.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.