Altatni fognak. És előtte kardiológushoz kell mennem. Mintha segítséget remélnék valahonnan, oldalra nézek. Arrább, pontosan a liftajtó mellett, odagurítva áll egy hordágy. Ebben semmi nincs, a kórházban hordágyak vannak.  Csak ezen egy ember is van.  Nemét nem tudom eldönteni, fél oldalra fordulva van ott. A fekszik nem megfelelő kifejezés. És én a beteg, aki rutinműtétre érkeztem, látom ennek lénynek a pelenkából kilátszó seggét. Két gyerekkar-vékonyságú combja egymásra dobva, hanyagul, mintha csak úgy lehajította volna valaki, valahonnan. Na Herr Kant, ez aztán  a Ding and Sich, a legjavából.

Azt mondják, vetkőzzek le. Jó, hát elkezdem, marha lassan megy, reggel ott volt a fehér trikóm, meg a kék blúzom is, álltak egymáson, szépen összehajtogatva a szék karfáján, mama sokat adott erre, rendszerető, pontos asszony, nem gondolta, hogy estefelé, egy rendelőben kell megszabadulnom a gondosan kikészített ruháimtól. A hülye egyenruha megakad, rángatom, az ingem és trikóm szépen lecsúsznak, egymás után válnak le rólam és középen ott áll a véknya testem. A combom belegabalyodik a flórharisnyába.

De, nem sokkal a tizenegyedik születésnapom után egy hangszerszállítóval disszidált Ausztráliába, ami miatt az elvtársak és a titkosrendőrség percek alatt kiszekírozta apámat az Enescu utcai rádióból. Először a munkahelyéről, utána az otthonunkból, mondván, hogy politikailag megbízhatatlan.

És most itt van, egy ajtó választja el mindattól, ahová vezérelték. Ha feltárul az ajtó, mindent érteni fog és felengedheti végre görcsös izmait és inait, kinyújtózhat, bármi legyen is az: a semmi vagy a minden, vagy ami még rosszabb: egyik sem. De az ajtó néma, és mozdulatlan. Szenvtelenül áll, kézzelfoghatóan és mégis valószerűtlenül. Arcába köpve: tehetetlen vagy, velem szemben nincs esélyed. Vékony testem elszigetel, eltakar. Az egyik oldal elfedi, amit a másik oldal mutat.

A „hiú voltam” mellé tükör, a „lustálkodtam” mellé pedig ágyában szunnyadó kisded volt hozzárendelve. Néhány kifejezéssel nem tudott mit kezdeni Krisztina, a basáskodással, mondjuk, vagy a paráználkodással, ráadásul éppen ezek mellől hiányzott a szemléltető ábra. S mivel a bűnök meg nem gyónása újabb bűnt generál – biztos, ami biztos –, ezeket Krisztina minden alkalommal hozzáfűzte a bűnlistához, amely egyébként – a kissé aggályos lelkiismeretnek köszönhetően – szinte minden létező vétket magában foglalt.

Mellette, a buszmegállóban is álltak úgy ötvenen, biztosan osztálykirándulás. Végül is vasárnap van. Most a kürtös bronzlány körül is lézengtek, sétafikáltak a fiatalok. Úgy látszik, minden életre kel egy ilyen szép, tavaszi délelőttön. Krisztina kereste a szöges dzsekit, és közben akárhova pillantott, valakivel mindig találkozott a tekintete.

A fiú méltóságteljes mozdulatokkal lekötötte a lány szeméről a kendőt, majd a hangulathoz méltó tekintetet vetett a lányra, aki már rázkódott a visszafojtott nevetéstől. Görnyedezve elfordult és akkor megpillantotta a fekete zongorát. Gyönyörű volt, megbabonázta az embert. A lány abbahagyta a nevetést, gyengéden elmosolyodott. Meghatottsággal telve lépett közelebb a hangszerhez. Szinte felfalta a szemével.

Az ájulás őt is megkörnyékezte, bár őt nem éppen a gyönyörűségtől, hanem a mérhetetlen borzalomtól. Három dolog volt, amit ha lehetett messze elkerült. Első a szereplés. Második a rózsaszínbojtos, cicanadrágos fodor-csodák. A harmadik pedig a balett. Imádta a zenét, a mozgást, a mozdulatokat, a lépéseket, de elvesztette a fejét a sok hajlításban, a finom forgásokban. Képtelen volt rendesen táncolni. A zene elhallgatott.

Magda finom bőrtáskájából hó elején rendre előkerült a garzon törlesztőrészlete. Balázs átjelentkezett félállásba; délig aludt, majd behevederezte magát, hintázott pár órát a kefékkel és vödrökkel az üvegfalak előtt, aztán irány a Fénix: ott nagyzolt s ivott hajnalig, míg Magda igazán jól elvolt otthon, tévével, könyvvel, mikor mivel ütve el az időt. Balázs ezért az odaadásért cserébe nem tudott mást nyújtani, mint a puszta lényét, s még azt a néhanap felcikázó kóboráramot a gépies szexben, azt a durvaság és meghatódás közt villódzó valamit, ami a folytatáshoz épp elég volt, mindkettejüknek.

Csak a mamutfognak csitulnak el, azt tisztelik, annak, a maszatos kezek hasig visszahúzva, messziről lesik gyerekkarnyi repedéseit, kivéve az egy Czakót, az mamuthangon mordul, mgráááááúúúúú, a pisze Barczára, kinek szeme föl-le jár, de hiába, a szálkásszőrű rajz alapján csak nem bírja elképzelni, hogy ha ekkora a foga, akkor mekkora volt maga az állat.

Én sem vagyok egy szupersztár, de ki a franc mutatott fel többet nálam ebből a debilbölcsőből??? A titkárnő karon ragad, a tanár is derűsebb és izgatottabb. Már úgy pillantgat rám, mint egy kielégítően reagáló kísérleti patkányra. Akár az istállótűzből kitörő mén, robogunk a folyosón. A magyartanár felajzottan:   – Fiatalember, ezt valóban érdemes megnéznie!

Singerék ügyelnek arra, hogy mindig a soron következő szinttel jutalmazzák a szorgalmas látogatókat. A szembetűnő eredmény láttán motiváltabbá válnak. Majtényi szerint az aurafotózás iránti érdeklődés is a fejlődés bizonyítéka. Viszont amikor istenné lesznek, olykor vissza kell őket minősíteni, nehogy eltunyuljanak. Kállai Egon lett az első bevert képű, többszörösen büntetett előéletű isten. 

Bender kezdett magához térni, aminek az lett az eredménye, hogy még kétségbeesettebbé vált. Néhány megbízhatónak tűnő módszerrel próbálta magát meggyőzni arról, hogy hátha csak álmodik. Az eredmény kiábrándította. Ébren volt – makulátlanul és reménytelenül. Hangja valamiért, vagy valamitől elhagyta a testét és előreugrott az időben. De az is lehet, hogy a hangja maradt és ő maga csúszott át a múlt idősíkjába. Bender nem tudta a helyes választ. A hang, a Benderhang öklendezett egy panaszosat, s Bender már tudta, hogy rögtön rátör a hányinger.

– Itt mindenkit úgy hívnak, ahogy akarja. Velem jössz, vagy kimész az udvarra? – Kimegyek. Lólépésben kiugráltam, majd kergetőztem egy pöttyös tyúkkal a fal mellett, és mászkáltam egy sárga traktoron. Aztán jött Ádám bácsi, és elindultunk. Képzeletben benépesítettem a folyósót: a gyönyörű nő volt a királynő, az öregúr a király, én elugráltam a ló szerepét, biztos akadt egy pár futóbolond is, Ádám bácsi a bástya, és az a tyúk beillett parasztnak.

„Nyee, bari, bari...” érződött, hogy szakállas, és fehér inget viselt, „holnap nagypéntek”, folytatta Ilona, „arra gondoltam, le kéne játszuk ezt az embereknek, meg a bárányoknak”, és megegyeztünk, hogy a legjobb hangforrás Alibaba és Feri ablaka, pont szemben laktak a piac jobb és bal oldalán, készítettünk egy másolatot a szalagról, ők ketten eltették a kazettákat, és hazamentünk.

Ezt a balhét csak én tudom megcsinálni. Geri mondta, hogy így nem fog gyanút a csaj. Mindig ott a pisztoly a táskájában. Egyszer nagyon lenyomták, azóta csőre töltött pisztoly van nála. Tőlem viszont nem fél. És mire észbe kap, addig már mindegy lesz neki. Akkor majd láthatja Geri is, hogy nem vagyok gyáva. És mehetünk Ausztráliába. A kenguruk miatt.

Nem sportolok. A rocksztárok sem sportolni járnak a stadionokba. Gyűjtök rajongókat. Vakok. Elvakította őket az időjárás-jelentés számítógépes hókuszpókusza. Nincs hitük, pedig ez nagyszerű dolog.

A nyúlcipőnek a sufni sarka, nekünk meg a hatalom áll jól; buktunk, ha az emberek rájönnek, hogy zokni van a bugyiban. Inkább kezdjünk el sírni, hogy így is túl kicsi, hogy a többiek még töketlenebbnek érezzék magukat. Azért használok ilyen hülye hasonlatokat, hogy átérezd mennyire zseniálisak voltunk, hogy ezt kitaláltuk. Néhány emberben halálos félelmet keltettünk, teljesen idióta terror-horror sztorikkal ... majd összeszartuk magunkat a röhögéstől, mikor kitaláltuk őket.

Már láttam valahol, nem emlékszem hol, de biztosan láttam, a szeme gyönyörű, mély, szürkéskék. A szempillája pedig annyira ívelt, majdnem a szemöldökéig ér. Az orra pici, de illik telt ajkaihoz. Babaarc. Ritka szép, ilyen már nem is létezik…az öltözete is egyedi, balonkabát, selyemsál. Igazítja sálját a nyaka köré, én meg töprengek, hogy honnan is ismerem. Ő is biztosan lát, de átsiklik rajtam a tekintete, egy vénasszony ül a padon, neki ez nem jelent semmit, mért jelentene.

Megjelenik előttem szerelmem, annyira szép, ő az én mesebeli királyfim.  Szerelem első látásra… eddig ilyet csak hallásból ismertem, de amikor a barátnőm, Mónika bemutatta őt nekem, nem láttam mást, csak azt a ragyogó fekete szempárt és én elvesztem benne.  Amikor pedig felkért táncolni, már el voltam olvadva a gyönyörtől. Tánc közben nem fogott szorosan, könnyedén lebegtünk a táncparketten, megszűnt körülöttünk az egész világ… Amikor pedig leheletkönnyű csókkal illette homlokomat, hihetetlenül boldog voltam.