Altatni fognak. És előtte kardiológushoz kell mennem. Mintha segítséget remélnék valahonnan, oldalra nézek. Arrább, pontosan a liftajtó mellett, odagurítva áll egy hordágy. Ebben semmi nincs, a kórházban hordágyak vannak.  Csak ezen egy ember is van.  Nemét nem tudom eldönteni, fél oldalra fordulva van ott. A fekszik nem megfelelő kifejezés. És én a beteg, aki rutinműtétre érkeztem, látom ennek lénynek a pelenkából kilátszó seggét. Két gyerekkar-vékonyságú combja egymásra dobva, hanyagul, mintha csak úgy lehajította volna valaki, valahonnan. Na Herr Kant, ez aztán  a Ding and Sich, a legjavából.

 A  hordágyas

A Ding and Sich, az a magán való dolog, nem ismerhető meg, de létezik, és én ezt biflázom hetek óta. Aztán hirtelen rosszul leszek. Rá kell szánnom magam a műtétre. Igen, kivetetem a vakbelemet, mely velem született, bennem volt, csak kisebben és nem gyulladtan, mert lám, huszonkét éve anyukámból nagy keservesen kilöktem magam sikoltozva, és azonnal felfogva e világ komiszságát. Jó volt odabenn. Már késő. A méhbeli emlékeket vajon hogy nevezi a filozofter? Mindegy, illetve annyira nem mindegy, hiszen műtenek. Készülök erre a napra és rendesen parázok. Kórházban nem jártam születésem óta, csak éppen most úgy alakult, hogy ez az izé, vakbélnyúlvány felesleges lett.  
    Az egész utcát betöltő épület kapujában egy fogatlan néni avas tökmagot árul. Köszörülöm a torkomat, vakaródzom, majd rájövök, hogy nem is fáj semmim. Lázam sincs már. Az egész, szóval ez az egész idegi alapon van. A vizsgák miatt. Filozófiatörténet vizsgám lesz, és pontosan Kant idealizmusánál állt belém a görcs. Ha felnégyelnek, sem tudom megtanulni. Hogy csak arról tudunk, amit érzékelve tapasztalunk. A többi magán való dolog, de létezik. És megismerhetetlen. Akkor a vakbelem, ha most nem érzékelem, nincs. Mi a francnak jövök ide?  
     Késő. Belépek a kapun, és óvatlanul belenézek a bejárat melletti tükörbe. Olyan a képem, akár egy áramütöttnek. Ez persze  baromság, mert fogalmam nincs, hogy néz ki egy áramütött. Szóval rettenetesen, ijesztően másképp nézek ki, mint általában, és akkor ez totál elég ahhoz, hogy beszarjak. Ugye az ember bármilyen is, fiatal, hosszú combú, ha egy ilyen helyre érkezik, beijed. Még ha bátor is. Amúgy. Én nem vagyok, még amúgy sem. Hát még így.
     A szűkre méretezett, nagyon világos folyósón, a váróban, tömeg. Kétoldalt, padokon ülnek az emberek, maguk alá húzott lábbal. Állva maradok. Nem óhajtok beszédbe elegyedni senkivel, fiatal vagyok, állandóan leszólítanak és krónikus a vakbelem gyulladása. Nem akut. Krónikus.  Egy bácsi sokáig, lazán, egészen a torka mélyéből köhög, zsebkendőjébe temeti arcát. Utána sokáig, aprólékosan vizsgálja a zsebkendőt. Nekem egyszerű betegségem van, vakbélgyulladás, rutinműtét, húsz perc és utána jöhet Kant szubjektuma. A szemben ülők merev arccal bámulnak a pofámba. Méricskélnek.
    Altatni fognak. És előtte kardiológushoz kell mennem. Mintha segítséget remélnék valahonnan, oldalra nézek. Arrább, pontosan a liftajtó mellett, odagurítva áll egy hordágy. Ebben semmi nincs, a kórházban hordágyak vannak.  Csak ezen egy ember is van.  Nemét nem tudom eldönteni, fél oldalra fordulva van ott. A fekszik nem megfelelő kifejezés. És én a beteg, aki rutinműtétre érkeztem, látom ennek lénynek a pelenkából kilátszó seggét. Két gyerekkar-vékonyságú combja egymásra dobva, hanyagul, mintha csak úgy lehajította volna valaki, valahonnan. Na Herr Kant, ez aztán  a Ding and Sich, a legjavából. A mellettem ülő nénihez fordulok, nem dingandsichezek tovább:
   – Néni…az …szóval, az egy halott? 
   Nem azt kérdem, hogy hulla, hanem azt, hogy halott, valahogy így.
   – Ugyan – legyint amaz – él, tessék nézni, lélegzik!
    A néni elmeséli, hogy a beteget itt felejtette a mentő, de hagyjam csak, mert alszik. Meg hajléktalan. Aha. Táskámat hónom alá szorítom, felállok és határozottan a hófehérre sikált, mozaikkal kirakott folyosó vége felé megyek, cipelem, viszem magammal Kantot, átkozott, megismerhetetlen valóságával.  Kopogok a Főnővér feliratú ajtón. Erősen kifestett, nyugtalan arcú, zsíros egyéniségű asszony lép ki. Azt kérdezi, mit akarok. Az a nő, ott a hordágyon, mindjárt le fog esni, próbálkozom. Hisz az nem is nő, hanem férfi, feleli és felhúzza kitépkedett szemöldökét. És nem fog leesni. Ő tudja. De úgy látszik, begurult nagyon a főnő,  mert félrelök engem, krónikus appendixemmel együtt, ( a priori), majd villámgyorsan átcsörtet a folyosón, belerúgva minden várakozó beteg lábába. Igen, hát kicsi a hely, a főnővér helye. A váró helye, a halál helye. És kiált a bedühödött kórházi némber:
   – Hallja maga hordágyas, tartsa a lábát rendesen, mert nagy baj lesz!
    Aztán megfordul, és hetykén szembeáll velem, azt mondja fenyegetően, hogy törődjek a saját dolgommal. Igaza lehet, szégyellem el magam és félrehúzódom, vénáimra gondolva. Ki tudja, végül elaltathat és kiteríttethet, örökre. A sok beteg közben a padlót tanulmányozza, néha köhintenek egyet. Én, én elmegyek innen, gyűrögetem a táskámat, fogom a pántját, mintha kapaszkodnék abba, és veszettül kell pisilni. Úgy érzem, hogy azonnal ideeresztem feszülő hólyagom egész tartalmát. Vajon annak az embernek ott a hordágyon van vakbele? És mije van még, amiért behozták?  Ding and Sich. 
    Aztán sóhajjal kihúzom magam. Én következem. A papírjaim a földre zuhannak, összeszedem,  lehajolok, a miniből kilátszik a fenekem, és  már ketten vagyunk a helységben, kiknek kinn van a hátulja. Ifjú medikus csettint mögöttem. A hordágyasra bezzeg nem néznek, a tangámba bele, meg igen. Bassza meg. Igen, bassza már meg ezt a magán való világot valaki.
    Az orvos hidegen kikérdez gyerekkori betegségeimről, himlő meg hasonlók. Azt mondja, műtét, jövő kedden. Addig tüdőszűrés. Meg gyomortükrözés és kolonoszkópia.  Odakinn, nem messze a hordágyastól, leszédelgek a padra. Másik néni, ősz haj hálóval leszorítva, tolószékben ül és nyugtatgat, ki lehet bírni. Neki már hatodszorra csinálják. Csak az a baj, hogy nem adtak enni, és beszedettek vele valami  hajtót, amitől percenként maga alá csinált, mert hogy futni a budi felé, azt nem tudott. És büszkén mondja, hogy ő is arra vár. De én nem arra várok, értse meg, én vakbélműtétre jöttem, különben otthon magolnám a gyagya, fehérparókás Immanuel téziseit. De a nénike nem hagyja magát, akkor is elmagyarázza, hogy fenekem lyukán feldugnak egy csövet és levegőt pumpálnak bele. Semmiség az, legyint, de nagyon gyenge lehet, keze akár egy madárhulla zuhan alá. Azt mondja, hogy belenéznek egy csövön keresztül az ember beleibe. Análisan. Az én (a priori) lukamba nézni? A világ, melyet sejtjeinkkel, szöveteinkkel veszünk át ingerként, létezik, egyéb szart se ér, és erre most megesküszöm, hogy igaz. Papírjaimat sokáig rendezem, zizegnek marhára, aztán odalépek a hordágyashoz. Barna szeme van, arca cigarettahamu-szín. Megkérdezem tőle, hogy érzi magát.  Nem felel, egyik keze moccan csak egészen aprót, felém. Vagy nem. Csak képzelem. Lehet, nem tudom. Azonnal odalép egy fiatal srác, nyakában sztetoszkóp és faggatni kezd, hogy miben segíthet. Azt felelem, hogy nekem semmiben, de az apám,…nos, itt felejtették a mentősök ma reggel, és ha lenne szíves intézkedni! Én pedig megcélozom a szemközti bárt. Elpusztulok egy kávéért. Somlóit is eszem hozzá, nagy adag tejszínhabbal. Éhes vagyok, pokolian éhes. Ha hazaérek, alszom egy nagyot, este pedig nekimegyek a tételeknek.