Már láttam valahol, nem emlékszem hol, de biztosan láttam, a szeme gyönyörű, mély, szürkéskék. A szempillája pedig annyira ívelt, majdnem a szemöldökéig ér. Az orra pici, de illik telt ajkaihoz. Babaarc. Ritka szép, ilyen már nem is létezik…az öltözete is egyedi, balonkabát, selyemsál. Igazítja sálját a nyaka köré, én meg töprengek, hogy honnan is ismerem. Ő is biztosan lát, de átsiklik rajtam a tekintete, egy vénasszony ül a padon, neki ez nem jelent semmit, mért jelentene.

Találkozás önmagammal

 
     Előttem ment. Szökdelt át az úton, mint egy gazella, át a tócsákon, fel a járdára… a lába nem is érte a földet, szinte repült, néha-néha visszasimította a haját, ami zuhatagként omlott vállára. Sötétbarna volt, de vörösnek hatott, amikor a napsugarak fürdöttek benne… a derekáig ért, hullámokban vette körül, néha eltakarta az arcát.
Utána siettem, mágnesként vonzott ez a lány, öreg lábaim néha kibicsaklottak (bár kényelmes cipőben voltam), már nehezen kapkodtam a levegőt, izzadni kezdtem, és nem tudom, meddig bírtam volna még követni, de szerencsére leült egy padra, a gyermekparkban, a körhinta közelében. Így reggeltájt még kevesen voltak itt, úgyhogy én is leültem egy vele szemben levő padra, ahonnan nyugodtan szemügyre vehettem. Vén bolond – gondoltam magamban – mit keresel te itt? Ahelyett, hogy vásárolni mentem volna, mint mindig, évek óta ebben az órában… itt ülök és bámulok egy nálam hatvan évvel fiatalabb nőt, ő meg mit sem sejtve kinyújtózkodik. Mennyire ismerős ez a gesztus, én is ezt így csináltam, pont ezeket a mozdulatokat, az arca is valahogy, valahogy ismerős. Már láttam valahol, nem emlékszem hol, de biztosan láttam, a szeme gyönyörű, mély, szürkéskék. A szempillája pedig annyira ívelt, majdnem a szemöldökéig ér. Az orra pici, de illik telt ajkaihoz. Babaarc. Ritka szép, ilyen már nem is létezik…az öltözete is egyedi, balonkabát, selyemsál. Igazítja sálját a nyaka köré, én meg töprengek, hogy honnan is ismerem. Ő is biztosan lát, de átsiklik rajtam a tekintete, egy vénasszony ül a padon, neki ez nem jelent semmit, mért jelentene.
    Egy pillanatra letolja kényelmetlen lakkcipőjét, tornáztatja a lábait, aztán visszacsúsztatja csatnélküli cipőjébe. Vár, néha rápillant órájára, és körbenéz, vajon kit vár? Már kíváncsivá tesz, amikor feltűnik egy alak, a fény miatt még nem látom az arcát, csak azt, hogy ő is jólöltözött, öltöny van rajta, fekete, és valódi tweed kabát. Furcsa, talán bankban dolgozik.
     Közelebb jön, és eláll lélegzetem, hisz annyira, de annyira hasonlít rá, majdnem kiabálok! Ez Jenő, az én szerelmem, még mindig fiatal, mint hatvan évvel ezelőtt, szőke, a szemei fölött dús szemöldöke majdnem összeér, oly üde, oly derűs… megcsókolja a lányt, hisz annyira tudom, szinte
érzem, ahogy hozzáér, először mindig végigsimítja az arcát, utána lágyan megcsókolja, utána éhesen, mintha megszűnne körülöttük minden és csak ők ketten állnának ott, körülöttük a fény és semmi más. Rájöttem. Ő, ez a lány, ő én vagyok. Odaszaladok és kiabálok, megfeledkezek arról, hogy ez a látomás nem lehet való…"Vigyázz! Ne engedd el, mert ha elmegy, baleset fogja érni. Meg fog halni!"
     De ők nem hallanak engem. A szerelemben, egymás szemeiben úsznak, boldogok.
     "Ha elengeded, örökké boldogtalan leszel, látod? Nézz rám! Nézd az arcomat! Minden ránc, mindegyik ősz hajszál e nap után jelent meg rajtam, a fájdalomtól, a csalódásoktól, itt meg itt…" – mutatom az arcomat, de hiába, mintha siketek lennének – "a munkától, a gyermekeim szülése után, mind több és több lett a barázda az arcomon. "
     Látom, hiába minden, a kiabálás, a mutogatás, rohanni kezdek, mintha szárnyam lenne, hazaérek. Már az sem zavar, hogy a szomszédok nem köszönnek, feljutok végre a lakásomra, leülök a tévé elé, megindítom.
     A híradó következik. És a legújabb hír: egy 80 év körüli asszonyt elgázolt egy nagy sebességgel száguldó jármű. Sokkoló képek következnek. Először csak egy fekete kupacot látok, majd az arcát mutatják. Felkiáltok, önkéntelenül számhoz emelem a kezemet, az arc az enyémre hasonlít, nem, az arc az enyém, én vagyok. De én élek, hogy lehetek az a vén, elgázolt nénike, és mi van körülöttem, mi ez a fény? Még könnyes a szemem a megdöbbenéstől, most jövök rá: én már nem élek. De kellett lássam a legszebb pillanatot, az egyetlent… az utolsó álmomat, amit magammal viszek az örökkévalóságba.