Magda finom bőrtáskájából hó elején rendre előkerült a garzon törlesztőrészlete. Balázs átjelentkezett félállásba; délig aludt, majd behevederezte magát, hintázott pár órát a kefékkel és vödrökkel az üvegfalak előtt, aztán irány a Fénix: ott nagyzolt s ivott hajnalig, míg Magda igazán jól elvolt otthon, tévével, könyvvel, mikor mivel ütve el az időt. Balázs ezért az odaadásért cserébe nem tudott mást nyújtani, mint a puszta lényét, s még azt a néhanap felcikázó kóboráramot a gépies szexben, azt a durvaság és meghatódás közt villódzó valamit, ami a folytatáshoz épp elég volt, mindkettejüknek.

Legendás örökség

Tirsit Vilmos disszidálása nem volt éppen legendás cselekedet, csak később színezte azzá a város ellenzéki érzelmű középosztálya. Mint minden botrányának, ennek is a Főnix Szálló – mint ő nevezte krúdysan affektálva, a Fénix – balusztrádos terasza volt a díszlete, innen bömbölte az éjszakába a Székely himnusz elnevezésű kuplét egy cigány hegedűjére, amely hegedűst aztán mintha a föld nyelt volna el, mikor a lovas őr felbukkant. Ám maga a hős nem futott meg: véres szemeivel követte a lováról leszálló fiatal fegyveres mozdulatait, majd egy üvöltéssel – ti is csak ugyanolyan kutyák vagytok! – arréblökve az ifjút, felpattant a monda szerint fehér paripára, és odahagyva Fénixet-forradalmat, átröpült a balusztrádon, s meg se állt Kanadáig.
    Fia, Balázs felserdülvén méltó utódjává érett: a fehérnadrágos, csokibarna aranyifjú, ujjai tövén finom cigarettával, álló nap csak a poharát pörgette a Főnix – azaz ugyebár a Fénix – teraszán. Gazdag család egykéjeként egy apalegendával és egy lágy szívű anyával, nemigen akadt más dolga, mint villogtatni a nadrágjánál is fehérebb fogait s vigyázni a diákigazolványára. Úgynevezett népművelést tanult, s egy dúlt korszakban meg is kísérelte művelni a népet, a városi könyvtárban, hol bizalmas barátságba keveredett a könyvtárvezetőnővel, Magdával. Ez a fehér bőrű, szofisztikált későharmincas, ki épp itt hervasztotta magát, e városban, e könyvtárban, e szkájfotelos irodában, anyáskodva kacérkodott Balázzsal, ő meg cserébe oly kétértelműen udvarolt neki, mint egy úri maffiózó.
    De a fiút a könyvtárból hamar kiváltotta a honi apanázs; egy nyár fékevesztett fénixezés következett, aztán ősszel, senki se értette, hirtelen elszegődött alpinista ablakmosónak a közeli nagyvárosba. Az anyja erre kétségbeesésében befizetett neki egy garzonra a városszéli kockák egyikében, hol a művelt Magda addig látogatta, míg egy nap odatelepítette a holmiját is.
    Magda finom bőrtáskájából hó elején rendre előkerült a garzon törlesztőrészlete. Balázs átjelentkezett félállásba; délig aludt, majd behevederezte magát, hintázott pár órát a kefékkel és vödrökkel az üvegfalak előtt, aztán irány a Fénix: ott nagyzolt s ivott hajnalig, míg Magda igazán jól elvolt otthon, tévével, könyvvel, mikor mivel ütve el az időt. Balázs ezért az odaadásért cserébe nem tudott mást nyújtani, mint a puszta lényét, s még azt a néhanap felcikázó kóboráramot a gépies szexben, azt a durvaság és meghatódás közt villódzó valamit, ami a folytatáshoz épp elég volt, mindkettejüknek.
    És ez így ment, s ment volna még, ha Balázst nem éri az a csúf baleset az elszabadult kenyérszeletelővel, ami összekaszabolta az alkarját. Műtét jött s kínos magyarázkodás: szuicid kísérlet, ugyan, ez a harakiri a villanykéssel csak egy barom véletlen. Balázst itt, a kórházban érte utol a szerelem: a kis Petra nővérrel a kötözések során melegedtek össze a folyosói nagy nevetésekben. Balázs elhatározta, hogy a magabízó Petra mellett újra nekifut a harmadik évfolyamnak. Összeköltöztek. Petra éjszakai műszakot vállalt plusz pénzért. Ám a fiú egyszerre megint a Fénixben ült, s bár a fitos Petra kitartott – kérvényt írt a főiskolára, pimaszul előrebökő kis melleivel még a Magda szkájfotelos irodájába se átallott bevonulni ajánlásért –, Balázs életéből hamarosan mégis újra eltűnt a harmadik évfolyam, immár örökre. Ahogy a bérlakásból tévé, szőnyeg, miegyéb, majd a fadobozból Petra egész spórolt pénze – s ekkor az előrebökős mellű kis nővér is eltűnt a színről. Aztán maga Balázs is, még a Fénix teraszáról is.

Tirsitről a fehér paripa óta sem volt más hír, mint hogy Kanadának vette az irányt. Itt talált rá Balázs egy hideg városban egy végtelen erdő szélén, hol az öreg harsogó törtangolja betöltötte az óriás fatelepet – a sajátját. Övé volt a város néhány jobb boltja is, és az álviktoriánus szálló, amin neon villogta: Hotel Phoenix.
    Miszter Tísört afféle városatya volt itt, megbecsült self-made man, favágóból lett milliomos. Fehér göndör feje jól illett a forradalmármítoszhoz – kellett legyen benne valami internacionális legendásíthatóság, hisz az itteniek is rögtön felkapták az 56-os disszidensregét, mint otthon az ellenzéki érzelmű középosztály.
    Tirsit sose elemezgette magában a hordalékot, amit a háta mögött hagyott, de a fia levele olvastán egy mély sóhajjal tőle merőben idegen elhatározásra jutott: kihozatja s munkát ad neki. A munka nem volt valami felemelő: a famaradékot kellett egy veszélyes géppel szabályos darabokra aprítani, hogy befestve játékkocka legyen belőlük.
    Te dzsörk, kiabált a fiával Tirsit a billentyűket püfölve, ez a te brend nyú ném, nó Bazsóka, mint egy kislány bébinak, nó nikném, semmi Mami, te vagy Viljem Bí Tirsört, nem sit, mer az szart jelent, bat frenkli, neked lehet szar is a te neved, ha!, miféle akcident, csak hogy anyád, az a főzött lúd nem vágott a képeden időbe?! De liszntumí, förszt négy év nó mani, nincs védzsiz, csak fúd end klótsz meg kockacsináló mesín, és hardwörk annyi, hogy a poharat se tudd megemelni! – zúgta az idősb Tirsit, és minden szaván hallatszott, hogy tapasztalati fedezet van mögötte.
    Az itteni rege egy sűrű love storyról is tudni vélt, aminek Tísört szenjor lett volna a vesztese, ám Balázs az egyetlen albumban csak az anyja régi dajerolt portréit s a maga babapopsis képeit látta sorakozni. Egy bjúti volt, a szülésed után is, bökött oda az apja, úgy odavolt neked, mint egy divótid laver, mikor bébi voltál. Nekem meg semmi, csak a mani. Fújt egyet. Jesssz. Megvesznek és nyissz, a töködet. De Tirsit ha sose, hát most már végképp nem időzött nagy sorstémáknál, vell Dzsörki, böfögte, brék iz óver, nó mór femliólbum, letsz gó tu wörk.

Így indul tékozló apa és fiú ígéretes új története Kanadában. A hajnali fagy már ott találja őket a tiszta szervízúton, ami a nagy háztól fut le az üzemek közt, erős kávé és szavak ízével a szájban mennek a kékes aszfalton, Tísört dzsunjor számára az élet s tán a boldogság kék útján, ha el tudja küzdeni magát rajta a maradékfeldolgozón túl a hepiendig.