Csak a mamutfognak csitulnak el, azt tisztelik, annak, a maszatos kezek hasig visszahúzva, messziről lesik gyerekkarnyi repedéseit, kivéve az egy Czakót, az mamuthangon mordul, mgráááááúúúúú, a pisze Barczára, kinek szeme föl-le jár, de hiába, a szálkásszőrű rajz alapján csak nem bírja elképzelni, hogy ha ekkora a foga, akkor mekkora volt maga az állat.

Múzeumlátogatás

Hátukon a csúszkák, mint lassú bogarak másznak fel a magas rézsűn a folyó jegéről, csupa titkos indián, hólétől pisiszagú mackógatyákban. Fönn csípik-gyúrják egymást a latyakban, csak a síphangra rendeződnek menetbe, s akkor nótába, masírozásba fognak. Szállong az összevissza fiúkórus a patakmederszűk utcán, csapják a sarat, fújják az indulót, aminek szövegét a buzi Óminger alkalmazta télire, fagyban-télben hideg szélben, hogyha sűrűn hull a hó, sej-haj, Gárdonyisnak lenni mindig jó! Lágy hullámú hagymaszín hajával s erőtlen tenorjával a buzi Óminger az élükön, de alig velük: folyvást ki- és elfordulva, gondterhelten, pályatévesztetten, szenvedőn. Szisszen, ha ezek meglökik vagy ragacsos kezüket érzékeny orra alá dugják, körüldöngenék pedig, mint legyek a tehenet, durva tréfáik fő céltábláját, egyetlen emberüket.
    A kapuból magasszárúcipős kötözöttsonkalábán gurul elő az anyó, görbedve, szinte jóságosan, a köpenyre kerített nagykabát alatt. Karja mint óriás pofonra lendül, ahogy tereli őket, gyülevész csordáját e félvad fiállatoknak, kiknek még kívánja az ostorcsípést izgága hátuk. Nem arra, teee, vezényel a műfogsor önállóan, ittend mécc, a cicterna mellett! Féloktávnyi rekedt bicsaklással vakkant vissza a túlkoros Czakó, de tanáÁrúr, ittend csak egy vizeshordó van!, a buzi Óminger meg csak int, tovább, fiam, tovább, unja a tavalyi tréfát, s hogy ott cicog majd köztük, cicc, cicc, vihogva a visszhang még sokáig.
    Az ősember otthona dongákra felvitt papírmasé, alant körberakott kövek közt piros műanyaghús, mellette a villó szemű házigazda, a koszospofájú. És már rohan is az anyó, nemmatacc, teee, hoddzányúni nemcabad!, de ezek csak kuncorásznak-mutogatnak tovább, né, az öreg rokker, recsegi Czakó a kis Molnár vörös fülibe. Most az is búvik a vihogó nyáj melegébe, röhögi az ősasszonyt, a mérgeszöld szeműt, ki plasztik testén műpárducbőrt visel, elég keveset csak. A selyemsodrony alig képes visszafogni őket a régmúlt megelevenített világába való fejjel beleeséstől, a buzi Óminger függetlenségét hangsúlyozó távolságból figyel, gúnárnyakán szépen bodrosodnak a halványpír karfiolok, mik jönnek és eltűnnek, követve a belülről toluló indulat hullámait, menne már nagyon, csak tovább, fiam, s mielébb a Gárdonyiba vissza, hosszú ujjaival dobol az ajtófélfán, sóhajt, ám ezek még lesik a göbös vállon átalvetett műpárducbőrt, engedi-e oldalról meglátni a lógó ciciket, de nem.
    Csak a mamutfognak csitulnak el, azt tisztelik, annak, a maszatos kezek hasig visszahúzva, messziről lesik gyerekkarnyi repedéseit, kivéve az egy Czakót, az mamuthangon mordul, mgráááááúúúúú, a pisze Barczára, kinek szeme föl-le jár, de hiába, a szálkásszőrű rajz alapján csak nem bírja elképzelni, hogy ha ekkora a foga, akkor mekkora volt maga az állat.
    De szól a síp, s ők pipiskedve, mint a kiscsajok a leányhálóból – indiánul Lánylehányó – tipegnek föl a hülye mamuszokban a lépcsőn. A falon üveglapok alatt a helytörténet, rögtön az első fotón a Bürgecsárda, az udvaron két rosszféle kutya, középütt méretes bogrács a kövér lángokon, a szendén mosolygó birkán a göndörséget mint kölyökgrabancot fogja marokra a juhász, ki széles vigyorával les az iromba bunda alól, mögötte az ajtófát támogatva a Gyuri séf és kelekóla kuktája, a Boldi.
    A vörös kis Molnár sandán fölnéz, mondjuk, köszön, s nyomban sunyít vissza, az áruló, a világért ki nem vallaná, soha e mackónadrágos taknyos inkvizítoroknak, hogy az az ezerfogú bundás ördög, ki a birkát mintha mindjárt belehajintja az üstbe, az az ő nagyapja, vagy hát az volt, míg élt, s ő még nála. Csak nyeli vissza, amit érez, bíbor szégyent, sűrű vágyat vérebek, Boldi kukta, szende birka, de mindjüknél elébb a jó Juhász Tata bundájának mélye után, s jaj, hátravan még a malom! Mellére szegzett állal torlódik tovább, vicsorít kis pofáján az idegesség, felhúzódó orra után nyugtalan ugrik a tövi szeplőraj.
    A malom egy néma pillanatra lenyűgözi őket, az óriás kerék az üvegzöld vastag vízben, na, futnál-e rajta egyet, veti háta mögé Czakó, és a Csicsek bosnyáktyúkfején csak úgy rezeg a sörte a sűrű bólogatástól, mér ne, ráugrani a fölső ablakból s futni egyet az emeletnyi malomkeréken, a gyorsan következő síkos lapátokon átcsapó durva hideg vízben, mér ne, ha rügyesképű, rozsdáshangú vezére kéri!
    A malomnak udvarában két ló, szekér, egy kenderzsák a kötényes legény vállán, egyet meg a hasas-bajszos molnár rak fel éppen. A kitárt kapuk közt a homályosban a csuda őrlőmasina, fakerék, csapágyak, bonyolult áttételek. Az emeleti ablak zsalui is nyitva, odabent szék, kecskelábú asztal – ehhez ülve végezheti napi elszámolásait a köpcös kis viaszmolnár.
    Czakó még maga mögé szór egy vezéri tervet, egyik éccaka begyövünk ezér, elbírnák vele, nincs ez tíz kiló, bök a fejével, aztán eladnánk, s már fordul is és rázendít rekedten, s vele mind a többiek, molnár, mit őrölsz a malomba/amit odaszartam halomba, zúgják, hiába legyint oda a buzi Óminger, ebből ki nem maradna a csöndes Mankovics, a pösze Barcza, de még a jó Balogh se, a vörös kis Molnár meg csak bíborodik, nyeldekel, huzogatja szeplőit, nem tehet egyebet, ott áll, nem vakmerőn, nem acélosan, dehogy, csak halálmegvető félelemben, s a perc örökhosszúra nyúlik, mint mindig, mióta a szellemtelen durva nóta először csapott fel a folyosón a fiúháló – indiánul Sziúháló – előtt, hol a múzeumlátogatás estéjén felhangzik megint.
    De a buzi Óminger hazai pályán már nem legyinget olyan enervátlan, sőt, szokatlan energiával robban ki az iroda ajtaja, és a művészkéz leken egyet a vörös kis Molnárnak, egyet a melák Czakónak, s a vékony tenor sose hallott csatakiáltást hallat: Rapportra!, s mint egy új korszak indulója csattognak a nevek, Oláh, Czakó, Csicsek, Barcza, Balogh, Mankovics!, épp ahogy állnak karéjban. És döndül az ajtó, s a kis Molnár képén megránganak a szeplők, míg a buzi Óminger benn, az asztalára dőlve zihál, s pofontól bizsergő hosszú ujjai kapaszkodva feleség és gyerek mosolyának ezüstkeretébe, lüktetnek a karfiolok szép gúnárnyakán.