Én sem vagyok egy szupersztár, de ki a franc mutatott fel többet nálam ebből a debilbölcsőből??? A titkárnő karon ragad, a tanár is derűsebb és izgatottabb. Már úgy pillantgat rám, mint egy kielégítően reagáló kísérleti patkányra.
Akár az istállótűzből kitörő mén, robogunk a folyosón. A magyartanár felajzottan:
  – Fiatalember, ezt valóban érdemes megnéznie!

Több nálam

Nagy csibészek voltunk... Nekem csak kettesre futotta, még a szőke Mertse is hármast kapott. Nem sokkal a suli után börtönbe zárták. Időnként kijön, ám hamar visszakerül. Hiába, az építőipar nem zseniképző.
Ismét a szakiskolában; immáron tizenkilenc év után. A negyedik könyvem jelent meg egy ismert kiadónál. A harmadikat négy éve adtam be a titkárságra, mondván, mégiscsak itt tanultam. A hajdanán általunk is cikizett büszkeségtáblára tették állítólag. Végigmegyek a folyosón, fonnyadt kiscsajok és deviánsarcú srácok igyekeznek az udvarra cigarettázni. Egy idős tanár mégis engem szúr ki:
  – Mi járatban?
  – Csak a titkárságra – válaszolom, és tudomásul veszem, hogy bizony arcra és alkatra sem vagyok már tizenéves ipari tanuló. Benyitok a titkárnőhöz.
  – Kézcsók, itt tanultam. Szerintem az előző könyvemet is ön vette át. Megjelent a harmadik, ja, bocsánat, a negyedik!
  – Jó napot! Ugye egy kék könyvecske?
  – Igen.
  – Kitettük a büszkeségtáblára!
    Előbukkan egy fehéringes, gyérbajszos fiatalember a belsőirodából. A könyvet vizsgálja. A titkárnő bemutat minket egymásnak:
  – Koczka Alfréd, egykori tanulónk, most jelent meg a negyedik kötete, Albert Brúnó, magyartanár. A férfi hümmög. Érzéketlenül néz szemüvege mögül, mintha csak a WC-ajtót bámulná /belülről/. A titkárnő lelkesen kérdi:
  – Tudja, ki a mi büszkeségünk?
  – Persze, Bokányi Dezső!
  – Ah, ugyan! A jelenről beszélek!
Én sem vagyok egy szupersztár, de ki a franc mutatott fel többet nálam ebből a debilbölcsőből??? A titkárnő karon ragad, a tanár is derűsebb és izgatottabb. Már úgy pillantgat rám, mint egy kielégítően reagáló kísérleti patkányra.
Akár az istállótűzből kitörő mén, robogunk a folyosón. A magyartanár felajzottan:
  – Fiatalember, ezt valóban érdemes megnéznie!
  A titkárnő folytatja:
  – Még a polgármester is alig akarta elhinni, hogy ő egy ilyen iskolából…
 – Hát igen, a tehetség nem végzettségfüggő – bölcselkedem kényszeredetten.
  – Kedves fiatalember, nehogy megsértsem, de mit tud maga erről? Jelentek meg könyvei, szép. De ez önmagában nem bizonyít semmit. Ne értsen félre, nagyon örülünk a sikerének…
    Elakad a titkárnő szava, megállunk a dicsőségtábla előtt. A harmadik könyvem néhány futballoklevéltől takarva épp, hogy kilátszik. Gondolom a másik kettőt megette az egér.
A titkárnő türelmetlenül biccent a szőke fiú arcképe felé. Bármekkora szégyen, képtelen vagyok felismerni. A magyartanár kéztördelve áll a fénykép előtt, egyszerre mosolyog és könnyezik, mintha valamelyik régi halottját látná életre kelni. A titkárnő naugyemegmondtam hanglejtéssel:
  – Mit szól? Hiszi vagy nem, ő tényleg a mi iskolánkba járt!
  – De kicsoda ő?
  – Gondolom, csak viccel!!!
Sokkal halkabban, sírástól elcsukló hangon folytatja:
  – Ő… ő az… Tibor, a mi Tiborunk a Barátok köztből.