A „hiú voltam” mellé tükör, a „lustálkodtam” mellé pedig ágyában szunnyadó kisded volt hozzárendelve. Néhány kifejezéssel nem tudott mit kezdeni Krisztina, a basáskodással, mondjuk, vagy a paráználkodással, ráadásul éppen ezek mellől hiányzott a szemléltető ábra. S mivel a bűnök meg nem gyónása újabb bűnt generál – biztos, ami biztos –, ezeket Krisztina minden alkalommal hozzáfűzte a bűnlistához, amely egyébként – a kissé aggályos lelkiismeretnek köszönhetően – szinte minden létező vétket magában foglalt.

Szögek I.

Krisztina szülei titokban jártak el a vasárnapi misére. Minden városnak megvolt a maga bujkálós temploma, de ez sehol sem a belvárosi nagytemplom volt, oda a szürke proletariátus járt. A társadalmi elit elfért kisebb helyen is. Krisztinát is titokban keresztelték meg az emeleti kápolnában, szűk családi körben, és ugyanitt zajlott a szülők esküvője is. Szép is lett volna, ha mindez kiderül! Elsőnek felfüggesztették volna a szülők párttagságát, ami önmagában még nem rossz hír, na de odalett volna minden: a csoportvezetői beosztás a vállalatnál, az új lakás a tanácstól, a telefon bekötése, a gyerek bizonyítványa, a gimnáziumi felvételi, szóval maradt az inkognitó. Azért Krisztina hittanórára is járt, apa elvitte kocsival, a templom oldalajtajánál lassított, Krisztina kiugrott, beszaladt, majd egy óra múlva ugyanez visszafelé: apa lassít, Krisztina be, indulás haza. Krisztina szerencsére értelmes kislány volt, és tudta, hogy a templomról nem beszélünk az iskolában, sem a Szabad Európa Rádióról, ami a Szokolból folyt örökké. Még a szignált sem énekelgetjük, otthon sem, mert szokássá válhat. Persze, aki csak tehette az osztályban, felvágott vele, hogy az ő apja bezzeg a Szabad Európát hallgatja, az van állandóra beállítva a konyhában, mert szembe mer szállni az árral, nem úgy, mint a többi buzi kommunista apa. Krisztina számára nem volt pontosan körvonalazható a két jelző jelentése, azt meg végképp nem értette, hogy ha mindenkinek szembe megy az apja az árral, akkor hol az ár. Abban mindenesetre megnyugodott, hogy az ő apja legalább nem buzi kommunista.
Krisztina szorgalmasan járt a hittanórákra. Egy öreg pap készítette fel őket az elsőáldozásra. Előtte vizsga, majd gyónás. Ez már kínosabb ügy. Krisztina bebiflázta a reggeli és esti imákat, a négy evangélista nevét, az asztali imát, és amit a szülőkért kell mondani. Ennyivel már el lehet indulni az életbe. A gyónáshoz is volt persze segítség: egy lista a falon, kimeríthetetlen fantáziával összeállított bűnök lajstroma, a szemléletesség kedvéért rajzokkal érzékeltetve a tettek súlyosságát. Például a „nyalakodtam” mellett egy lekvárosbödön állt, egy éppen nyalni készülő nyelvvel. A „hiú voltam” mellé tükör, a „lustálkodtam” mellé pedig ágyában szunnyadó kisded volt hozzárendelve. Néhány kifejezéssel nem tudott mit kezdeni Krisztina, a basáskodással, mondjuk, vagy a paráználkodással, ráadásul éppen ezek mellől hiányzott a szemléltető ábra. S mivel a bűnök meg nem gyónása újabb bűnt generál – biztos, ami biztos –, ezeket Krisztina minden alkalommal hozzáfűzte a bűnlistához, amely egyébként – a kissé aggályos lelkiismeretnek köszönhetően – szinte minden létező vétket magában foglalt.  Az öreg pap ingatta is a fejét, hogy hónapról hónapra sem javul ez a lány, és hát megkockáztatta:
– Sokszor, gyermekem?
– Mi számít soknak? – bátorkodott Krisztina, mivel tényleg nem tudta, hogy basáskodásból és paráználkodásból mi számít soknak.
– Már egy is sok, gyermekem – sóhajtott az öreg pap.
Az elsőáldozásra Krisztina madeiraruhát kapott, a hajába pedig a nagymama tüllrózsákat tűzött. A kislányok és a kisfiúk természetesen szétválasztva vonultak be. A szertartás alatt egy férfi folyamatosan fényképezett, mert olyan szépek voltak, ahogy ott térdeltek egymás mellett az oltár lépcsőjén, mint a kerubok. Az öreg pap előre a lelkükre beszélt, hogy ha véletlenül valakivel megesne a szerencsétlenség, hogy az ostya feltapad a szájpadlásra, akkor nehogy az ujjával piszkálja le, mert az a legnagyobb illetlenség, hanem a nyelve hegyével, a szélénél kezdve óvatosan lazítsa föl az ostyát, akkor magától leválik. Akik a fényképre ráfértek, mind nagyon jó tanítványoknak bizonyultak, és a fotó tanúsága szerint nemcsak megszívlelték, hanem – eleven koncentráció közepette, a szájukkal csámcsogó mozdulatokat téve – gyakorlattá is tudták tenni ezt a praktikus tanácsot.