Megjelenik előttem szerelmem, annyira szép, ő az én mesebeli királyfim.  Szerelem első látásra… eddig ilyet csak hallásból ismertem, de amikor a barátnőm, Mónika bemutatta őt nekem, nem láttam mást, csak azt a ragyogó fekete szempárt és én elvesztem benne.  Amikor pedig felkért táncolni, már el voltam olvadva a gyönyörtől. Tánc közben nem fogott szorosan, könnyedén lebegtünk a táncparketten, megszűnt körülöttünk az egész világ… Amikor pedig leheletkönnyű csókkal illette homlokomat, hihetetlenül boldog voltam.

A rongyember

 
 
     Sikerül felszállnom a vonatra, az utolsó pillanatban. Zsúfoltság. Ide-oda dobál a vonat rezgése, a csomagjaim miatt nem is birok kapaszkodni, de nem esek le, mert szűk a folyosó.  Be-be kukucskálok a fülkék ablakain, az egyikben van egy hely. Bemegyek, leülök egy fiatal anyuka és gyermeke mellé. 
     Végre most már gondolkodóba eshetek. 
     Megjelenik előttem szerelmem, annyira szép, ő az én mesebeli királyfim.  Szerelem első látásra… eddig ilyet csak hallásból ismertem, de amikor a barátnőm, Mónika bemutatta őt nekem, nem láttam mást, csak azt a ragyogó fekete szempárt és én elvesztem benne.  Amikor pedig felkért táncolni, már el voltam olvadva a gyönyörtől. Tánc közben nem fogott szorosan, könnyedén lebegtünk a táncparketten, megszűnt körülöttünk az egész világ… Amikor pedig leheletkönnyű csókkal illette homlokomat, hihetetlenül boldog voltam. Aztán hazakísért a havas, hideg éjszakában, a hótenger közepén, a csillagok alatt, csak ő és én. Sokáig tartotta a kezem, csókja most már tűzként égette ajkaimat, egész éjjel nem tudtam, nem hagyott aludni, az izgalom, a boldogság hullámként ringatott a vágy, a szerelem tengerén. 
     És most hozzá utazok – még most sem hiszem el, hogy ez történik velem, a mesebeli királyfi velem találkozik, szerelmes belém és velem akar maradni mindörökre. Azt mondta, csak még egy pár jelentéktelen dolgot kell elintéznie, és aztán miénk a világ!
     A vonat megáll, a velem szemben ülő hölgy rám mosolyog, a kisfiú az ablakban játszik, rajzol, megkérdezem, hogy mit – "Anyu, Apu, meg én" – kicsiny emberkék születnek az ablak üvegén, milyen szép, milyen jó kisfiú, dicsérem. Látszik, hogy jól nevelték. Próbálok úgy tenni, mintha elszunnyadnék, de nincs nyugtom. 
     Amikor végre megérkezünk, szakad a hó. Nagynehezen lekászálódunk a vonatról. Én még nem voltam ebben a városban, megkérdezem az anyukát merre van az utca, aminek a neve a szerelmemtől kapott cetlin olvasható.  Ugyanabba az irányba megyünk, és még van bőven időm a találkozásig, Ő, a nagy Ő azt mondta, még egypár elintéznivalója van, jelentéktelen kis ügyek, egy pár semmiség és aztán a világ összes ideje a miénk. 
     És ez a kedves asszony a gyermekkel – segít nekem, bár neki se könnyű.  Mégis elveszi az egyik táskámat, és ha úgyis van még időm, ha úgyis közel a találkám helyszíne, meghív egy kávéra. Felvisz a lakására, és miközben a nadrágom alját szárítom, már jön is a forró itallal. Meglep, hogy még vannak ilyen emberek.  Marikának hívják. Vajon honnan is van ennyi ideje? A lakás ragyog a tisztaságtól, a gyermek jól gondozott, és Marika még munkába is jár.  Honnan ez az erő? Meg kell kérdeznem. 
     Mosolyogva, elpirulva mondja, a szerelem, a szerelem ad erőt. Kérem, mutassa meg, ki ér ennyit. 
      Hozza a képeket.  Ideadja.  Egy mosolygó családi kép, mindenki szépen belemosolyog, amikor repül a kismadár, apu, anyu és a kicsi fiú, pont ahogy lerajzolta a vonat párás ablakán. Tartom a képet és nézem az arcokat s bár meleg van a szobában, ott legbelül… belémfagy a vér.  Érzem, ha nem teszem le azt a képet, szétzúzom, mindent szétzúzok, a mosolygó apuka… az imádott Márkom, nem birok itt maradni, Marika meghökkenve néz rám, felugrok, motyogok valamit-sürgősen mennem kell, nem is tudom, hogy jutok le a lépcsőkön.  Semmit sem tudok, csak érzem könnyeimet, ahogy végigfolynak az arcomon, elhagyom azt a helyet, ahol találkoznunk kellene és nekiütközök valakinek.  Boldog, nagy fekete szemek néznek le rám és akkor megütöm egyszer, még egyszer, a csomagjaim szanaszét hevernek a földön-egy pár apróság… de egy család, egy ártatlan kisfiú, egy asszony aki mindennél jobban szereti őt, az jelentéktelen!? Értetlenül néz rám. 
     Elrohanok. Csak pár sarokkal arrébb veszem észre, hiányzik egy gombom – választ akarva próbált megállítani –, de én elfutottam, a hajam zilált, nem is tudom, milyen utcákon haladok, merre vezetnek útjaim, csak azt tudom, hogy visszafelé nem megyek és ezt meg nem bánom, ha addig élek is.