A fiú méltóságteljes mozdulatokkal lekötötte a lány szeméről a kendőt, majd a hangulathoz méltó tekintetet vetett a lányra, aki már rázkódott a visszafojtott nevetéstől. Görnyedezve elfordult és akkor megpillantotta a fekete zongorát. Gyönyörű volt, megbabonázta az embert. A lány abbahagyta a nevetést, gyengéden elmosolyodott. Meghatottsággal telve lépett közelebb a hangszerhez. Szinte felfalta a szemével.

A fekete zongora

Az előadásnak vége. Az előadóterem kihalt, már a karmester is elment. A visszhangzó tapsviharból már nem maradt semmi. A nézőtéren üresen álltak a székek. Csend volt, mozdulatlanság. A függöny eltakarta a színpad belsejét. Ott volt a bordó függöny mögött. Némán tűrte a csendet. A mahagónifából készült lapok fényesen csillogtak a homályban. Sejtelmesen, mintha sok titkot rejtenének magukba.
Az ajtó zárja megnyikordult. Két fiatal lépett be a lezárt terembe. A fiú arcán izgatott mosoly húzódott, szeme csillogott a váltakozó fényben, haja kócosan meredt az égnek. A lány szeme be volt kötve egy fényes kendővel. Nevetve hagyta, hogy a fiú vezesse a hosszú padsorok között.
– Hol vagyunk? – kérdezte, a nevetéstől elcsukló hangon. A fiú izgatottsága átragadt rá is.
– Cssss! Nem szabad, hogy meghalljanak!
Óvatosan felvezette a lányt az eltakart színpadra. Majd ünnepélyes hangon megszólalt.
– Itt vagyunk! – a lány minden nevetőizmát megfeszítette, de sehogy sem tudott komoly maradni. A boldogság csiklandozta a gyomrát.
A fiú méltóságteljes mozdulatokkal lekötötte a lány szeméről a kendőt, majd a hangulathoz méltó tekintetet vetett a lányra, aki már rázkódott a visszafojtott nevetéstől. Görnyedezve elfordult és akkor megpillantotta a fekete zongorát. Gyönyörű volt, megbabonázta az embert. A lány abbahagyta a nevetést, gyengéden elmosolyodott. Meghatottsággal telve lépett közelebb a hangszerhez. Szinte felfalta a szemével. A fiú bátorítóan közelebb tolta, közben alig bírta elfojtani elégedett mosolyát. A lány lassan leereszkedett a gyönyörű bordó borítású székre. Felhajtotta a zongorát, a hangok száguldozva követték az ujjait. A zongora megtörte a csendet. Becsukta a szemeit és átadta magát az érzésnek. A fiú mögé sétált és kezével szép lassan végigsimított a göndör kis fürtökön. Leült ő is és ámulva nézte a lányt. Arca kipirosodott, haja rendezetlenül lógott a homlokába. Amikor abbahagyta a játékot, a fiú magához húzta. Megcsókolta. Nevetve ültek egymással szemben. A szemük csillogott, ahogy egymásra néztek.
– Szereted a zenét? A zongorát? – a fiú arca valódi érdeklődést tükrözött, komoly hangja megőrizte az előző ünnepélyességet. A lány kevésbé tudott türtőztetni az érzésein, de a játékot nem akarta elrontani, erőt vett magán. A hangja megremegett a visszafojtott kacajtól.
– Igen, nagyon szeretem.
– Helyes! – most már a fiú is elnevette magát. Vidáman vonta magához a lányt. Ajkával gyengéden végigsimított a száján. A lány megborzongott, mégis közelebb húzódott a fiúhoz. Nevetve néztek egymásra, szemük ragyogott. A fiú keze gyengéden megérintette a lány gerincét. Mosolyukba izgalom vegyült. A levegő szikrázni kezdett. A fiú hirtelen a hátára fektette a lányt, és kaján mosollyal tornyosult fölé. Végigsimított az arcán, a nyakán, a mellkasán, a combjain. Vágyakozva csókolta meg a piros ajkakat.
A fekete zongora ott állt a bordó függöny mögött. Zavaros hangokat hallatott. Erőteljes, mégis lágy hangokat. Féltő, vágyakozó, pusztító, gyengéd, mámoros, ésszerűtlen, megbocsátó, dühös hangoktól zengett az előadóterem. Gyönyörű de szabálytalan dallam csendült fel. Magával ragadó. Gyilkos, lázadó, mégis törékeny dallam, ami nevetéssé olvadt a térben.