Bender kezdett magához térni, aminek az lett az eredménye, hogy még kétségbeesettebbé vált. Néhány megbízhatónak tűnő módszerrel próbálta magát meggyőzni arról, hogy hátha csak álmodik. Az eredmény kiábrándította. Ébren volt – makulátlanul és reménytelenül. Hangja valamiért, vagy valamitől elhagyta a testét és előreugrott az időben. De az is lehet, hogy a hangja maradt és ő maga csúszott át a múlt idősíkjába. Bender nem tudta a helyes választ. A hang, a Benderhang öklendezett egy panaszosat, s Bender már tudta, hogy rögtön rátör a hányinger.

Hangzavar

Bender, a főállású plafonbámuló gyűlölt korán ébredni, annak ellenére is, hogy a nem kívánt rítus lassacskán szokásává vált. Munkája nem lévén éber hajnalköszöntése aligha volt szükségszerű, hiszen nem sürgette őt a dolgukba készülők stresszes indulási kényszere. Mégis fent volt minden pirkadatkor, hogy aztán az ugyancsak szokásává váló plafonfürkészéssel töltse ki idejét. A plafon réges-régi beázástól szárma foltja volt többnyire szemlélődősének tárgya. A folt a képregények szövegbuborékjára emlékeztette őt, ezért mondatokat képzelt bele, melyek csak nagyon ritkán voltak fennköltek. A legújabb szöveg a következő volt: „Mi a frászt keresek én itt?!” A plafonra képzelt szavak olyan önérzetesen izzottak, hogy kicsordult a könnye. Pedig nem volt túl bonyolult mondat, annak ellenére sem, hogy Bender nem tudta, vagy csak nem akarta tudni rá a választ.

Egy garzonistálló 8. emeleti odújában osztotta meg silány vegetációját a többi haszonszőrűen elveszett lélekkel. Közel az ötvenhez megannyi eltapsolt értékkel és kapcsolattal a háta mögött a férfi immár rezignált belenyugvással tűrte, hogy megtörténjenek vele a dolgok. De egyre ritkábban fordult elő, hogy valami egyáltalán történt. Rozzant franciaágyát hébe-hóba nőkkel osztotta meg, akik idővel mindig felszívódtak, egzisztenciális okokra hivatkozva. Ez sem viselte meg túlzottan.
Bender tehát megszokott helyzetében volt, a horizontális reménytelenség végtelenített állapotában. Lustán körbebámulta a változatlant, vizelni indult. Ez sem rítt ki a tucatesemények sorából, ám ahogy kikászálódott ágyából, a „valami nincsen rendben” érzete, mint egy halovány, sunyi árnyék, szegődött a nyomába. Tompa volt még, nem figyelt fel rá túlzottan, miközben halkan kicsoszogott a fürdőszobába. Ekkor valaki, a közvetlen közelében elszellentette magát, amolyan jó harsányan. Aztán ugyanez a valaki rémülten felordított.

Bender villámgyorsan megfordult. Senki nem volt a háta mögött. Mikor pedig megpillantotta arcát a tükörben, szája néma sikolyra nyílott. Gúvadt, csipás szemekkel bámulta tükörképét, homlokán a veritékcsöppek elszántan sokasodtak. Bár észlelte a különleges változást, messze járt még attól, hogy fel is fogja azt. A valaki idétlenül felröhögött, miközben Bender még mindig meredten bámulta magát. Arcán néma rövid kacaj ült. A valaki hangosan káromkodott. Kisvártatva látta magát, amint némán tátogja a szavakat. Ekkor amilyen gyorsan csak tudta, elszakította magát a tükörképétől.

Bender kezdett magához térni, aminek az lett az eredménye, hogy még kétségbeesettebbé vált. Néhány megbízhatónak tűnő módszerrel próbálta magát meggyőzni arról, hogy hátha csak álmodik. Az eredmény kiábrándította. Ébren volt – makulátlanul és reménytelenül. Hangja valamiért, vagy valamitől elhagyta a testét és előreugrott az időben. De az is lehet, hogy a hangja maradt és ő maga csúszott át a múlt idősíkjába. Bender nem tudta a helyes választ. A hang, a Benderhang öklendezett egy panaszosat, s Bender már tudta, hogy rögtön rátör a hányinger.

Kicsivel később már órájával a kezében toporgott, mikor hűtlen hangja újra jelentkezett. Ezúttal vakkantott, Bender pedig számolta a másodperceket, testének néma reagálásáig. A műveletet párszor megismételve tizenöt másodperc jött ki eredményül. Az adott lehetőségekhez képest pontos számítás volt, ám különösebb eredményhez nem vezetett.

Hamarosan szétrobbanó üveg hangja verődött vissza a falról. Bender automatikusan vágta a megfelelő ponthoz a keze ügyébe kerülő kiürült borosüveget. A hangtalanul szilánkjaira hulló üveg látványával kizárólag a világűr némasága vetekedhetett. Rádöbbent: nemcsak a saját hangja, testének hangja zökkent ki, hanem minden, őáltala végzett cselekvés hangja előre ugrott negyed perc erejéig. Nyugtalanná tette, hogy nem tudta, meddig tart a határ. Lehet, hogy másokat is érint az esemény? Tévéje, rádiója nem lévén csak saját tapasztalására hagyatkozhatott. Odasomfordált az ablakhoz, és kibámulva látta; a város a megszokott reggeli arcát mutatja. Lentről a legédesebb nyugalom áradt. Akkor hát ideje volna segítséget hívni – gondolta, majd az asztalon heverő mobiltelefonra sandított. Ám lépteinek zaja nem előlegezte meg cselekvését, ezért maradt, ahol volt.  Segítséget hívni minek is, mindössze hibbantnak vélnék. Ennek ellenére úgy vélte, nincs olyan őrület, mely ennyire kétségbeejtő lehet.

Amikor a Benderhang a bejárati ajtónál tüsténtkedett, a zárban forduló kulcs hangja Bendert is cselekvésre késztette. Kilépett a folyosóra, hogy próbát tegyen, csakhogy a próbát végig a hang kezdeményezte, a Bendertest magatehetetlenül engedelmeskedett. Hangja a lifthez vezette, onnan az aulába, végül ki az utcára, ám nem jutottak messzire. Néhány bizonytalan lépés csupán, s a hang visszairamodott, negyedperc hosszúságú pórázával rángatva testét. Különösebb feltűnés nélkül jutottak vissza a lakásba. Jó újra itthon lenni – hápogta hangja, kényszerítve ezzel, hogy haját tépve tátogjon. Ezután arra ösztökélte, hogy izzadt ruháját ledobva egy szál alsógatyában maradjon. A reszkető férfi úgy érezte, mindössze egyetlen sansz maradt. A padlószőnyegen kuporodva, törökülésben, kezét szorosan összekulcsolva, száját elszántan harapdálva várakozott. Úgy festett, mint egy Buddha, akire éppen megvilágosodás közben tör rá az alattomos hátviszketés. Aludni képtelen volt, berúgni úgyszintén. Nem engedte a Hang. Aztán valamivel később vakon engedelmeskedett, mikor hangja az ablakhoz vezette.

Ahogy felkászálódott az ablakpárkányra, megrészegítette őt a normálisan zajló élet hívogató látványa. Az ablaküvegről visszaverődő jellegzetesen nyekergő hang arra késztette, hogy mutatóújját a maszatos üveghez nyomva búcsúüzenetet rajzoljon. Az üzenet így szólt: ENNYI.
Bendernek tetszett az egyszavas fogalmazás. Halványan elmosolyodott és ugrott.

A járdán heverő alsónadrágos férfi már nem igényelte az orvostudomány segítségét. A helyszínelők vállukat vonogatva zárták ki a bűncselekmény, majd a baleset lehetőségét is. Néhány szemtanú állítása szerint a lengén öltözött férfi hangmentesen zuhanta végig a nyolc emeletet. A két hullaszállító még akkor is élcelődött ezen, amikor összehúzták a fekete zsák cipzárját:
– Lehet, hogy néma volt szegény.
– Vagy akkora hangsebességgel zuhant, hogy a hangja jóval előbb ideért.

Végül elcsendesedett a környék. A nyolcadik emeleti kicsiny garzonlakásban előbb kényelmesen nyújtózkodott, majd szelíd suttogással szétterült a Hang. Helyére került minden.