– Itt mindenkit úgy hívnak, ahogy akarja. Velem jössz, vagy kimész az udvarra?
– Kimegyek.
Lólépésben kiugráltam, majd kergetőztem egy pöttyös tyúkkal a fal mellett, és mászkáltam egy sárga traktoron. Aztán jött Ádám bácsi, és elindultunk. Képzeletben benépesítettem a folyósót: a gyönyörű nő volt a királynő, az öregúr a király, én elugráltam a ló szerepét, biztos akadt egy pár futóbolond is, Ádám bácsi a bástya, és az a tyúk beillett parasztnak.

Gyémánt a lótuszvirágban

Arany augusztus, csütörtök délután.
Épp végeztünk az ebéddel, mikor átjött Ádám bácsi. Egy szanatórium orvosa volt, nagyanyám csak úgy becézte munkahelyét: „bolondok háza.” Mikor fölállt, hogy induljon, felém fordult:
– Kijössz a szőlőhegyre? Autóval vagyok...
Imádtam autókázni, gyorsan igent mondtam. Nemsokára megérkeztünk a szanatórium elé. „Hát igen, ez van a szőlőhegyen”, jutott eszembe. Még kórházban sem jártam soha, nemhogy egy bolondok házában!... Késő. Kézenfogott, és mentünk a kék épület felé.
– Van egy kis dolgom, gyere, nézz körül.
Irtóztam. Még be sem léptünk, de már haragudni szerettem volna a ház minden lakójára. Dühös voltam, és csalódott. Széles, sakktábla mintázatú folyósó, fehér ajtók, fehér falak. Beléptünk az első baloldali kórterembe. Besütött a Nap, csak egy ide-oda himbálózó árny fogadott hüvelykujjával szájában, az ablak melletti ágyban. Közelebb mentünk. Gyönyörű, fiatal nő, fekete haján kékesen szökdécselt a fény. Csipkegalléros fehér inget viselt. Abbahagyta a himbálózást, de hüvelykujját nem vette ki szájából. Hosszasan nézett. Szemei, mint az állatkerti őzikéknek. Elmosolyodott, és beszélt velük: „Jól vagyok.” Elfordult, himbálózott tovább. Kimentünk, az iroda felé tartottunk. Nyílt egy jobboldali ajtó, és szakállas öregúr jelent meg.
– Doktor úr! Kész van már a máglya?
– Jó napot, Jeanne! Holnap.
– Már két éve holnap... – legyintett az öregúr, és eltipegett.
– Ki ez a bácsi? – kérdeztem. Nem értettem miről van szó.
– Csak egy bácsi. Magányos volt, azért van itt.
– De mi az a „zsán”?
– Őt Jeanne d’Arc-nak hívják. Tudod ki volt az?
Nem tudtam, hát röviden elmesélte, ki is volt az Orléans-i Szűz.
– De az nő!
– Itt mindenkit úgy hívnak, ahogy akarja. Velem jössz, vagy kimész az udvarra?
– Kimegyek.
Lólépésben kiugráltam, majd kergetőztem egy pöttyös tyúkkal a fal mellett, és mászkáltam egy sárga traktoron. Aztán jött Ádám bácsi, és elindultunk. Képzeletben benépesítettem a folyósót: a gyönyörű nő volt a királynő, az öregúr a király, én elugráltam a ló szerepét, biztos akadt egy pár futóbolond is, Ádám bácsi a bástya, és az a tyúk beillett parasztnak.
Másnap, nagyapám rejtélyes fiókjaiban kutattam a kisszobában, hallottam valaki belép a konyhába.
– Itt van a gyerek? – fölismertem Ádám bácsi hangját.
– Valahol kergeti a macskát, mit tudom én... – mondta nagyapám.
– Akkor jó. Tudod mit művelt a te Johann barátod? Éjjel kilopózott a mosdóba, motorinát öntött a kádba, és fölgyújtotta magát.
– Te jó ég! Életben van?
– Dehogy van életben! Annyi motorina elég lett volna három Jeanne d’Arc-nak is. Az ápoló ismét berúgott, minden páciens a mosdó előtt tolongott, mire fölébredt. Be kell mennem. Csak tudnám, honnan szerezte a motorinát... lehet abban az átkozott traktorban... na mindegy, megyek.
Sejtettem, az Orléans-i Szűz bácsiról van szó. Kár, hogy nem láttam, amint lobog, mint egy fáklya. Kíváncsi voltam, vajon az a gyönyörű nő is ott tolongott? És ki ő, miért van ott, ki akartam rohanni, és megkérdezni, de akkor megtudják, hogy hallgatóztam, és mehetek a sarokba. Bebújtam az ágy alá. Órákig feküdtem ott, de nem hagyták el a konyhát. Akkor kinyitottam a nagyszoba ajtaját, hangosan becsuktam és kimentem.
– Te hol voltál?
– Nézegettem a könyveket.
– Mindjárt eszünk. Moss kezet!

*

Külföldön dolgoztam, nyár végén indultam hazafelé. Gondoltam előbb meglátogatom a rokonaimat, és körülnézek a városban, ahol a vakációimat töltöttem. Késő délután kezdtem barangolásom. Sétáltam a Temes fölött, a vashídon, vissza a betonhídon át, majd betértem a temetőbe, abba a hatalmas parkba, ciprusokkal az utak mentén, fegyelmezett Máriák néhány síron, rácsos ajtajú kripták, melyekből a hiány dohos, zöld szaga áradt, néhol fénykép a név fölött. Először a családi kriptához mentem, onnan a szép légtornásznő sírjához. Nem csalódtam, még mindig friss rózsák hevertek a halmon. Sétáltam tovább, ítélkeztem, mennyire találnak a nevek a képekhez. Félénk kisleány, Tündike, jó, bamba fiatalember, Wolfgang, nem, szigorú tekintetű, idős nő, Lujza, mintha csak azt hajtogatná: „Menj, moss kezet!” Tökéletes. Ideje menni. Visszafelé a másik oldal képeit nézegettem, már nem érdekelt a név. Egy család, komoly férfi egyenruhában, fekete hajú lány, mosolyog csipkegalléros fehér ingben. A sakktábla királynője. Ovális üveg alatt, fémkeretben. Akit látok néha, és rám mosolyog, hüvelykujját szopogatva. Kék váza a síron, üresen. Eszembe jutottak a szép légtornásznő rózsái. Elsiettem. „Elnézést, kisasszony”, hadartam, „de bizonyára megérti...” fölkaptam egy szál virágot, és vidáman indultam vissza, de három sírnyira megálltam. Ősz hölgy sárga virágokat rendezgetett a kék vázában. Talán az édesanyja, vagy valamelyik nagynénje. „Na végre! Most megtudhatok róla mindent.” Oda akartam menni, de akkor meggondoltam magam. Már nem kellett a bizonyosság. Ki tudja milyen förtelmes, milyen otromba az. Mi végre tönkretenni kedvenc látomásom, főleg most, hogy szájából kivette hüvelykujját? Végülis nem mi választjuk a minket elkísérő képeket, mint ahogy azt sem, hogy mosolyt fakasszanak, vagy kísértsenek orvul. Nézzen rám ezentúl szomorúan, vagy szégyenkezve, esetleg dühösen? Hát nem. Mostmár nem kellett a fölösleges bizonyosság. Maradjon csak örök mosolygó és változatlan.
A kijárat felé indultam, kezemben a virág, egy rokonszenves sírt kerestem, ahová letehettem volna, akkor megláttam a szigorú tekintetű nőt, még mindig azt szajkózta: „Menj, moss kezet!” Hozzávágtam a virágot. „Nesze! Csak hallgass már, vén csoroszlya”, bocsáss meg Lujza, haladtam tovább virágtalan, majd leültem egy padra, háttal minden emléknek. Valós és lehetséges képek himbálóztak előttem: az Orléans-i Szűz, lángoló szakállal, az eleven sakktáblán kapirgáló pöttyös tyúk, és ő is, hüvelykujj nélküli,  megújult arcával. Hangosan fölkacagtam. És ahogy annak idején szerettem volna haragudni a kék ház lakóira, most úgy kívántam, akartam, hogy az ő kiléte örökre maradjon rejtély számomra, és sorsát borítsa fátyol, de mostmár nyugodjál békében, bárki vagy, bárhol, mindörökké.