És most itt van, egy ajtó választja el mindattól, ahová vezérelték. Ha feltárul az ajtó, mindent érteni fog és felengedheti végre görcsös izmait és inait, kinyújtózhat, bármi legyen is az: a semmi vagy a minden, vagy ami még rosszabb: egyik sem.
De az ajtó néma, és mozdulatlan. Szenvtelenül áll, kézzelfoghatóan és mégis valószerűtlenül. Arcába köpve: tehetetlen vagy, velem szemben nincs esélyed. Vékony testem elszigetel, eltakar. Az egyik oldal elfedi, amit a másik oldal mutat.

Odaát

Arcát a hideg, érdes felülethez nyomta, érintése jeges volt és durva. Apró csomók úsztak az ajtótábla szürke testében, mintha a színtelenséget ecsettel fröcskölték volna rá nagy, széles mozdulatokkal. Fülét rátapasztotta, figyelmesen hallgatózott. Nem hallott semmit, csak a csend szitált. Mintha az ajtó vérkeringése zúgott volna a fülében tompán, a fém belső, titkos életét élte, ő hallgatta, lehunyt szemmel. Emberi hangokra várt, ismerős zajokra és zörejekre, valami megszokottra és azonosíthatóra, de nem hallott mást, csak az ajtó hangtalan, tömör bizonyosságát. Fejét odébb tolta, ahogy az orvos vizsgálgatja betegét, fülét továbbra is a szürkeségben úszó csomókra tapasztva. Száját félig nyitva hagyta, mintha azt remélné, hogy a vágyott hangok nyelvén keresztül érkeznek majd agyához. Néma csend. Tenyerével végigtapogatta a fémtáblát, bizonytalan ujjai a kilincsen játszottak. Újra és újra lenyomta, de az ajtó nem mozdult, nem tárta fel neki világát. A kallantyú nem is nyikorgott, nem adta jelét annak, hogy valóban létezik, valószerűtlenül könnyen mozgott, mégsem történt semmi.
Szinte kényszeresen nyomogatta a kilincset. Le fel, le fel, le fel, le fel. Egyre türelmetlenebbül, egyre szomjasabban, egyre mohóbban. Elhatározása, hogy átjut az ajtón, monoton, kattogó mozdulatokig fokozódott, mintha a kilincs rángatná őt, és nem fordítva. Ideges, őrült lélegzet hullámzott a mellkasában, de agya még tisztán küldte az üzeneteket: zárva. Zárva. Zárva.
Mikor elindult, még nem tudta, hogy mit keres. Gondtalanságból bukdácsolt a szorongásba, amely azt korogta gyomrában: valamit keresnie, találnia kell, valahová el kell jutnia. Valami várja, valamire vár. Ahogy haladt az idő előre, egyre világosabbá vált: cél van, még ha nem is ismeri, út van, még ha nem is látja, vége van, még ha nem is akarja. És indulni kell, még ha nem is tudja, hogy merre. Testének elhagyatott mélységeiben, sötét véredényekben sürgetve lüktetett: menni kell.
És most itt van, egy ajtó választja el mindattól, ahová vezérelték. Ha feltárul az ajtó, mindent érteni fog és felengedheti végre görcsös izmait és inait, kinyújtózhat, bármi legyen is az: a semmi vagy a minden, vagy ami még rosszabb: egyik sem.
De az ajtó néma, és mozdulatlan. Szenvtelenül áll, kézzelfoghatóan és mégis valószerűtlenül. Arcába köpve: tehetetlen vagy, velem szemben nincs esélyed. Vékony testem elszigetel, eltakar. Az egyik oldal elfedi, amit a másik oldal mutat.
Két részre osztott világában, valaminek a végén és a másiknak az elején, szívének peremére, szemén át, könnyek gyűltek. Tenyerét végigsimította az ajtón, mellkasát felületéhez szorította újra, mintha át akarná ölelni az odaátot. Az nem ölelt vissza, a kérés viszonzatlan űrként dobogott a szíve helyén. Nincs bebocsátás.
Hevesen nekifeszült. Az ajtó meg sem reccsent, tokja szilárdan magasodott ereje fölé. Újra nekiveselkedett, vállát nyomta a mozdíthatatlan fémtömeg. Saját teste súlyának többszörösével nyomakodott neki, erőt adott az elkeseredés. Bármit, bármit elérhetett volna, csak az ajtó nem engedett. Nem érdekelte más, amúgy sem. Itt kell átjutnia. Neki tudnia kell, látnia saját szemeivel, amit fülével nem hallhat, amit szíve nem sejthet. Az igazság eltakarva, megtagadva. Zihálni kezdett. Sós könnyek marták torkát, az izzadság savas folyamként csorgott lefelé gerincén. Ruhája súlyosan tapadt testéhez, együtt mozogva bőrével, mintha ráégett volna, soha nem szabadulhat tőle. Az út pora megült haján, őszre festve a sötét fürtöket.
Öregnek érezte magát, fáradt volt, és kétségbeesett. Átvágtatott saját életén, sietve szedte lépteit, hogy ideérjen. Soha nem volt jelen, mindig érkezőben és távozóban, mindig vendégként, megszállva az út mellett, otthontalan szobák dobozvilágában, nyögve az ideutat, tervezve a másnapi távozást. Gyorsabb akart lenni, lábai mohó lépésekkel falták a távolságot, igyekezett, hogy hamar megérkezzen. Még sötétedés előtt. Ha mégis odakint érte az éjjel, kiszolgáltatva hevert az út szélén és szemhéján a végcél víziója derengett, csalfa álmokba ringatva megfáradt lelkét. Holnap jobb lesz, holnap közelebb lesz, holnap történik valami, és sok holnapból összeadódik a távolság, és ő megérkezik.
Ott lesz, ahol minden értelmet nyer, ahol hőssé válik, ott minden tétova lépése felmagasztalódik. Lábfejének utolsó mozdulata lesz az első igazi.
Mikor megpillantotta az ajtót, tudta, hogy eljött az utolsó mozdulat ideje. Szédülve kapaszkodott a kilincsbe, sokáig nem fogta fel, hogy zárva. Nem értette, hogyan lehetséges ez. Olyan értetlenül meredt maga elé, mintha valaki azt mondta volna neki: de hát te nem is létezel. Szemgödrében megnedvesedett üveggolyók, késként szaladt át rajta a gondolat: az ajtó zárva. Talán nem is létezem. Arcán végigcsorgott a félelem: minden hazugság volt.
Öklét hirtelen az ajtóba csapta, és felüvöltött. Hangja nem hatolt át, a fájdalom igen. A düh testét újra és újra odavágta, zuhogtak az ütések, az ajtó nem döngött, nem adta jelét annak, hogy e világ fizikai törvényei rá is vonatkoznának.
Formátlan üvöltés szakadt fel belőle, rázta, rázta a kilincset, haragjának villamosenergiája felforrósította a fémet, de meg nem olvasztotta. Csontja megrepedt, fájdalma versenyre kelt az elkeseredettségével, a lelkéért. Szélvészként szaggatta agyát a kimondott ítélet: zárva. Zárva.
Kimerülten rogyott térdre. Homlokát félájultan az ajtónak támasztotta. Visszavert támadásai lesújtottak rá, összetörve lógott a reménytelenség markában. Hát ez itt az út vége. Helyrehozhatatlanul itt van.
Ahol nem vár senki, nem hív más, csak a benne visszhangzó hiányérzet. Zárva az ajtó, zárva a végzet, nem engednek be, nincs semmiféle ígéret.
Visszafordulni lehet még? Ahonnan jött, nincs semmi érdekes, csak értelmetlen, kusza lábnyomok, egészen idáig. Fordítsa vissza lépteit? A küszöbön térdelve az ideát megszűnik, csak az odaát létezik igazán, hirdetve az igazságot, amelyet tőle megtagadtak. Pillantását nem köti le az ismerős, szemét a kulcslyukra tapasztja.
Két világ határán, a másik megtagadja azt, amit az egyik nem is nyújt már.
Be nem engedve, kirekesztve, nem látta az itt maradottakat. Nem nézett körbe, eggyé vált az ajtóval, vére a szürke csomók között vágtatott, szövetei fémes hidegséggel idomultak új testéhez. Talán kiesve saját teréből, elhagyva saját idejét, átléphet, átszivároghat. Fájdalommentesen.
Mély lélegzetet vett, homokkal koszolt szemeit az égnek fordította, sóhaja átszakította a testet.
Odaát volt.
Azonnal tudta, hogy már Odaát van.
Izzadt tenyerével az ajtótokba kapaszkodott, és lassan talpra állt. Remegő térdei alig akartak mozdulni, elsőre nem tudták újra felvenni a terhet. Aztán legyőzve önmagát, legyőzve az ajtót, bizonytalanul megfordult. Hunyorogva-hitetlenkedve nézett körbe.
Előtte ugyanaz a levegő, a levegő alatt ugyanaz a föld, a földön ugyanaz a por, a porban ugyanazok a lábnyomok.
Kezével a forró kilincs után kapott, mikor beleszédült az Odaát néma, rekkenő azonosságába.