Mellette, a buszmegállóban is álltak úgy ötvenen, biztosan osztálykirándulás. Végül is vasárnap van. Most a kürtös bronzlány körül is lézengtek, sétafikáltak a fiatalok. Úgy látszik, minden életre kel egy ilyen szép, tavaszi délelőttön. Krisztina kereste a szöges dzsekit, és közben akárhova pillantott, valakivel mindig találkozott a tekintete.

Szögek II.

Krisztina lassan felnövekedett, már-már eladósorba került, és mindvégig hűséges maradt a bujkálók félreeső templomához. Már csak azért is, mert a katolikus fiúgimnázium tanulói is ide jártak a közös szertartásokra.
A vasárnapi diákmisék kedvéért korán kellett kelni, de megérte. A fiúk megjegyezték maguknak a csinosabb lányokat, és ha kellett, a hírszerzői ügyosztályt megszégyenítő találékonysággal derítették ki a nevüket, valamint, hogy hányadikosak és hová járnak iskolába. A beszerzett információk birtokában már lehetett is küldeni a követet:
– A mise után várni fog rád az új szobornál, amit most raktak ki a térre. Tudod, a bronzcsajnál, aki trombitát tart a szájában.
– Kürtöt – helyesbített Krisztina. – És a kezében tartja, nem a szájában. De honnan fogom felismerni?
– Ne aggódj, ő majd felismer téged. Egyébként szöges bőrdzsekit fog viselni.
Szöges bőrdszekit?! Mégis, mit képzel ez? Ő nem egy olyan lány! Ő még sohasem járt olyan fiúval, aki szöges bőrdzsekit visel. Könyörgöm, hol él ez? A többi rendes fiú pulóvert hord, és normálisan néz ki.
Most mi a fenéhez kezdjen? Az első gondolata az volt, hogy lebetegszik jövő vasárnap. Negyvenfokos láz. Úristen, még meglátogatja! Himlő, az jó, az fertőz. De tudta, hogy a fiúk sokkal pletykásabbak, mint a lányok, úgyhogy hamar kiderülne, hogy iskolába meg persze jár a himlőjével. Na meg a kíváncsiság! Na meg az önérzet! Végül is őt kiválasztotta valaki, vele akar járni, várná az órák után a kapuban, mozi, cukrászda, mindenki őt irigyelné, hogy bár még csak nyolcadikos, neki már van fiúja.
Elérkezett a nap. Krisztina gyomrába és torkába egy-egy galacsin nyomult, de a kíváncsiság végül is győzött a galacsinok, a himlő és a láz felett. Krisztina kora reggel kelt, hajat mosott, a fülébe aggatott valami villa alakú, csörgő bizsut, és megpróbált stílszerű lenni: farmerben ment a misére. Kőkoptatott, trapézszárú. Úgy nézett ki, mint Agnetha Fältskog az ABBA-ból egy paparazzo-fotón. Hátul állt meg, végig a padsorokat kémlelte, a szeme falánkan kutatott a szögekkel kivert bőrdzseki után. Persze senki nem mert szembeszállni a konvenciókkal: Krisztina nem látott mást, mint sötét öltönyöket, válltól vállig összesimulva lélegezni a padokban.
A mise végén – amint kivonult a klérus – a fiúk dőltek kifelé a templomból. A gimnázium lépcsőjén, ahonnan jól látni az új szobrot, ültek vagy harmincan. Máskor senki, na de ilyen szép időben, nem is csoda. Mellette, a buszmegállóban is álltak úgy ötvenen, biztosan osztálykirándulás. Végül is vasárnap van. Most a kürtös bronzlány körül is lézengtek, sétafikáltak a fiatalok. Úgy látszik, minden életre kel egy ilyen szép, tavaszi délelőttön. Krisztina kereste a szöges dzsekit, és közben akárhova pillantott, valakivel mindig találkozott a tekintete. Érdekes, máskor még nem tűnt fel neki, hogy az emberek ennyire tartják a szemkontaktust. Ezután számolt. A gimnáziumba jár háromszáz fiú, ebből most legalább százötven felborzolt empatikus érzésekkel, szolidáris nyugtalansággal várja a gondosan leszervezett találka kimenetelét.
A szobornál várta ő. Amint közeledni látta Krisztinát, elébe sietett, és megszólította. Bemutatkoztak. Krisztina megdöbbenve nézte a kabátot. Soha életében ilyen ízléstelenséget nem látott emberen. A bőrből úgy két centi magas ezüstszínű kúpok meredeztek elő a mellrészen és a vállon. Az egész srác olyan benyomást keltett, mint egy buzogány. Most biztosan azt gondolja, hogy állati menő, ahogy feszít ebben a fasza kis bőrkabátban, ami nyilván belekerült legalább egy verselemzésbe vagy egy matekháziba.
Elindultak. Krisztina elátkozta a vekkert, amiért felébresztette erre a reggelre, és a buszt, amiért nem robbant le, hanem behozta erre az áldatlan randevúra. Szúrta a hátát a százötven együttérző szempár, de még jobban félt attól, hogy mi fog történni, amikor kikerülnek a százötven szempár oltalma alól. Egy ilyen kivert bőrdzsekis csávó bármire képes, akár még a kezét is megfoghatja. Krisztina a sarkon sportosan a zsebébe csúsztatta a kezeit.
Próbáltak beszélgetni.
– Van kedvenc zeneszerződ? – villantott fel egy témát Krisztina.
– A Metallicát szeretem.
Krisztina szégyellte, hogy nem ismeri Metallicát, azt hitte, ott még nem tartanak a zenetörténetben, így ő maradt Mozartnál. Elmesélte, hogy zongorázik, és zenei pályát szeretne választani. A fiú földrajz faktra járt, és nyelvvizsgára készült latinból.
– Kedveled a tanáraidat? – érdeklődött Krisztina az egyházi iskola hangulatáról.
– Amelyik letépte a feszületet a falról és hozzám vágta, mert puskáztam a pad alatt, azt kevésbé, de a többieket igen. Hidd el, hogy a paptanárok is ugyanolyan normálisak, mint a többi ember, nagyokat lehet velük beszélgetni, ugyanúgy viselkednek, jóízűen esznek, újságot olvasnak és tévét néznek, és ugyanolyan átlagosan öltözködnek, mint mi.
Ezt az utóbbi, öltözködésre tett megjegyzést némileg dehonesztálónak érezte Krisztina – felszentelt személyekről lévén szó – de az egyetértés kedvéért inkább csak mosolygott.
 Szóba jött még az osztálytársak jelleme, a felesleges iskolai tantárgyak, néhány közös könyv, meg a város, ahol a srác lakott, de a beszélgetés nem nyúlt hosszúra, a fiúnak sietnie kellett vissza a konviktusba, mert a vasárnapi kimenő sajnos csak ilyen rövid. Krisztina kapott fagylaltot, és közben megbeszélték a következő randevút, amelyre Krisztina bizalmas barátnőjét küldte el ezzel a levéllel:
„Őszintén sajnálom, de többet nem találkozhatunk. Nekem másik fiú tetszik, és bár ez az érzés viszonzatlan, mégis megakadályoz abban, hogy bárkivel járjak. Kérlek, bocsáss meg! Krisztina”
Krisztina tisztában volt vele, hogy másnaptól százötven gimnazista tartja majd magát esélyesnek, és azt latolgatják, ki lehet az a másik.
A levél természetesen porrá zúzta a fiú hónapok óta dédelgetett reményeit, és a tizenhat éves vértezetlen lelkét. A szögek ugyanis csak kölcsönben voltak nála, és nem védték meg az alattuk lapuló hússzívet. Krisztinának pedig eszébe sem jutott, hogy talán élete nagy szerelmét veszíti el ezen a napon a hülye, egy délelőttre nagy nehezen beszerzett, kivert szöges bőrdzseki miatt.

*

Krisztina hetekig kerülte a templomot és a kürtös bronzlányt. Évek múlva hallott valamit a fiúról, hogy abbahagyta a gimnáziumot, ipari tanuló lett, egyre gyakrabban alkoholizált, végül delíriumos állapotban lezuhant egy tetőről, építkezés közben. Vagy ez nem ő volt?
Ja, igen! Persze, már emlékszik. Az érettségi után ő alapította meg Pesten a magyar Metallica Fan Clubot. Állítólag ott összehaverkodott valami gyerekkel, és akkor rájött, hogy miért nem jött össze neki egy lánnyal sem. Kiköltöztek nyugatra. Angliába, ott mindenféle házasságokat lehet kötni, az együttélésnek meg végképp semmi akadálya.
Vagy ezeket mind csak beszélik? Az igazság az, hogy a rendszerváltás után papi szemináriumba vonult. Szerzetestanár lett, a rend kiválósága. Földrajzot és latint tanít a katolikus gimnáziumban, ő a gyerekek favoritja a tanári karban. Nem kapkodja le a feszületet a falról, viszont langymeleg tavaszi délelőttökön kirándulni viszi az osztályát. A busz a kürtös bronzlány szobrától indul, és a tanár úr minden alkalommal elmeséli a diákjainak, hogy ezt a szobrot abban az időben emelték, amikor még ő volt itt gimnazista…