De, nem sokkal a tizenegyedik születésnapom után egy hangszerszállítóval disszidált Ausztráliába, ami miatt az elvtársak és a titkosrendőrség percek alatt kiszekírozta apámat az Enescu utcai rádióból. Először a munkahelyéről, utána az otthonunkból, mondván, hogy politikailag megbízhatatlan.

Palackposta

Átsétálok a zebrán, és a sarkon túl már látszik a halványzöld épület homlokzata. A harmadik emeleti ablakok felett rozsdabarna betűkkel virít a felirat: Állami Konzervatórium. Gyötrelmeim gyűjtőhelye. A bejárat felé közelítek, lenyomom a kagylóformájú bronzkilincset, nekidöntöm testemet az ajtónak. A tömör fa lomhán engedelmeskedik a ránehezedő nyomásnak. Mikor belépek az előtérbe, az az érzésem támad, mintha egy kripta boltozata feszülne felettem. Nehezen lélegzem. Elkérem az üvegkalitkában ülő portástól a kulcsot, s elindulok a jól ismert, párnázott falú terem felé. Matatok a zárban, s csak akkor oldódik a sejtekben burjánzó feszültség, mikor hozzáérek a hangszer testéhez. Kényelmesen elhelyezkedem, vállamnak döntöm korpuszát, ráteszem talpamat a hét pedál egyikére, újbegyeimet végigpergetem a piros és kék húrok mentén, miközben a hangszekrényből kígyózó akkordok betöltik a szobában tátongó teret. Nem értek máshoz csak ehhez, a negyvenhét húr mezsgyéjén megelevenedő mikrokozmosz forgatagához. Combom belsőfeléhez húzom a korpuszt, s ahogy gyorsul a pulzus egyre feldúltabb arpeggiok kezdenek üzekedni egymással. Valaki kopog. Megigazítom a szoknyámat, eltolom magamtól a hárfát, és a lehető legnyugodtabb mozdulatokkal ajtót nyitok. Egy nyurga, szőke lány áll előttem, Lívia. Vizsgázni jött. Félszegen köszön, kezembe nyomja a kottát, aztán leül a hangszer elé, és gyors mozdulatokkal bemelegít. Szemérmetlen nyíltsággal pásztázom vonásait, mialatt skálázik. Dacos tekintet, összeszorított száj, ujjvégein bőrkeményedések, gacsos bütykök éktelenkednek, akárcsak az enyéimen. Tönkreteszik kezeinket a megfeszített belek. Ebbe fogok belebetegedni, az ilyen féltehetségek miákolásába. Ezt hallgatom már tíz éve, s azon csodálkozom, hogy eddig még nem bolondultam meg. Bizonytalan tempó, imbolygó hangok. Zavartan töröm a fejem, hogyan úszhatnám meg az értékelést mindenféle csalódás és sértődés nélkül.
Napok óta nem hagy nyugodni a Gogol és Hajnóczy utca sarkán lévő, bontásra váró ház falán függő, használaton kívüli levélszekrény. Bizonyára elfelejtették leselejtezni. Helyenként már levált róla a piros festék és itt-ott a zománc is, de a postakürt aranyozott motívuma még jól látható. Kimondhatatlan ideje cipelem magammal a napok hordalékait. Elhatároztam, hogy mihelyst hazaérek főzök egy kávét és nekiülök az írásnak. Neki mesélek majd, a szemközti házban lakó, magas, kissé elálló fülű írónak. Reggel bedobom a levelet a postaládába, és az áramlatokra bízom betűkbe zárt világom szennyesét.

Mon ami, tudta, hogy nyári éjszakákon átmászom a zsinagóga kerítésén, leheveredem kertjének füvére, és szétvetett karokkal bámulom az égboltra kúszott Orpheusz pulzáló lantját? Bomlik bennem a hiány, az a kielégületlenség, ami nem hagy nyugton egy percre sem, csak hevíti az ágyék ágas-bogas ösvényét.
Dalma haldoklik. Évek óta nem léptem be a szobájába. Endre az, aki bejár hozzá, cseréli a macskaalmot, beviszi neki az ételt, pelenkázza és tisztítja a felfekvését. Nem irigylem az Úristent, nem lesz vele könnyű dolga. Ezerkilencszázhuszonegyben született Dálnoky Illyés Dalmaként és ezzel a kisnemesi felsőbbrendűséggel naponta üldözött ki a világból eleveneket és holtakat vegyesen. Előbb jöttek a botok, aztán a járókeret, vonszolta magát és kárállt, ahogy most is, csak most már az ágyból. Felhallatszik, amint Endrének fortyog: – Már megint ez a proli beszéd! Nem értem, miért nem tudtok ti helyesen beszélni? Hogy a nyavalya törné ki a nyelveteket! Mi az, hogy szerinted? Ki kíváncsi a véleményedre? Azt mondd meg nekem, beszéltél-e már a siratóasszonyokkal, és a pappal? Most pedig gyere, hozz tollat és papírt, diktálom a nekrológomat, nehogy valami hülyeséget mondjon a fejem felett ez a nyavalyás páter, mert ő sem tudja kifejezni magát tisztességesen! Mi az, hogy a mise zajlik? Mikor zajosan nem lehet imádkozni? És, hogy mondhat ilyet, hogy az Isten trónol?  Legutóbb megtagadta tőlem az áldozást! Mi az, hogy mert kioktattam! Na és, ha kioktattam? Tanuljon meg prédikálni!
– Velem is éveken keresztül civakodott, hogy az ikes ige, az meg iktelen, és, hogy nincs olyan szó, hogy igazából, meg, hogy nem lehet belegondolni, csak elgondolni, és a cipőt nem felvesszük, hanem felhúzzuk, és, hogy jártam-e egyáltalán iskolába, mert nem tudom rendesen használni se az igekötőket, se az igeidőket, és ő, akinek az apja osztrák katonatiszt volt, nincs hozzászokva ehhez az útszéli stílushoz. A létező összes Magyar helyesírás szabályait tűzre vetné, ha tehetné, mert ő másképp tanulta a Mariánumban. Szóval egy napon végül nem tudtam hozzá szólni többé. Hetekig ültem a hálószobában összekucorodva a matracon és fogalmaztam magamban, hogy ha lemegyek hozzá, mit fogok mondani neki, de mikor megláttam nem jött ki hang a torkomon, csak tátogtam, mint egy partra vetett hal. Így történt, hogy soha többé nem beszéltünk egymással, akár csak az anyámmal. Magzatkoromtól éveken át tőle tanultam hárfázni. De, nem sokkal a tizenegyedik születésnapom után egy hangszerszállítóval disszidált Ausztráliába, ami miatt az elvtársak és a titkosrendőrség percek alatt kiszekírozta apámat az Enescu utcai rádióból. Először a munkahelyéről, utána az otthonunkból, mondván, hogy politikailag megbízhatatlan. Ott állt apám egy gyerekkel a kolozsvári pályaudvaron, munka és állampolgárság nélkül a Korona Expresszre várva. Kopott szövetkabátban, a kétségbeeséstől összetöpörödve, s úgy kapaszkodott abba a Snagov cigarettába, amit a szájához emelt, mintha az Atyaúristen jobbjának kisujja lett volna. Egy évtizeddel később találkoztam ismét anyámmal, akkor már úszómedencés villája volt Óbudán, nekem meg egy szolgálati lakásom az Örs vezér téren. A változatosság kedvéért a szobabútorban molylepkék, a konyhaszekrényben csótányok szaporodtak. Mikor meghívott ebédre zöldbabfőzelékkel meg tükörtojással várt, azzal a szöveggel, hogy gyerekkoromban is ez volt a kedvencem. Nem tudom, honnan vette, mindig is utáltam. – Nem vagyok éhes, valahogy nincs étvágyam – feleltem, mire ő tüstént a hárfához ültetett és ott folytatta, ahol valaha abbahagyta. – Gyere, költözz hozzám, és művészt faragok belőled – ajánlotta. – Késett vele tíz évet, inkább férjhez megyek – válaszoltam, azzal kiléptem az utcára, és vissza se néztem utána soha többé. Képtelen vagyok megbocsátani neki, hogy megölte apámat, amikor szó nélkül ellógott azzal a rakodómunkással. Egy hárfaversenyen találkoztunk újra, elnézett a fejem felett, csakhogy ne kelljen köszönnie.
Endre a tanárom volt. Mikor hozzáköltöztem húszéves voltam, ő ötven, a nővére Dalma meg hatvankettő. Szerettem Endrével élni, abban a bágyadt lassúságban, ami körülvette őt. Teázni a délutáni alkonyatban a folyondárral benőtt teraszon, stikában borozni és szivarozni a hálószobában, reggelente beborítani arcát hajam hínárszerű indáival, dugdosni a kiürült konyakosüvegeket a nővére elől. Mindez elég lett volna, hogy elviselhetőnek érezzem az életet, ha Dalma nem piszkított volna bele napi gyakorisággal. Egyszerűen minden felett uralkodni akart, a háztartás, a gondolatok, a zene, a helyes modor, a kert és az évszakok felett is. S meg volt sértődve, ha valami kicsúszott a kezei közül.
Beteges körülöttem minden. Évek óta nem érintettem fiatal testet. Csak várom, hogy teljen az idő, és olyanok legyenek a napok, mint amilyennek elképzeltem őket. Gyarapodik bennem az űr, lüktet a bozontos ösvény, Endre meg gyászbeszédet ír. Nagy baj lenne, ha átmennék magához? Levegőre vágyom. A kávét pedig egy cukorral iszom.

Leteszem a tollat, összehajtom a papírt, benyálazom a boríték ragasztócsíkját, és elteszem a táskámba a kották mellé. Amíg a forgalomból kivont postaládába csúsztatom a levelet, a szemközti ház teraszán álló férfi pillantásába ütközöm. Látott mindent. Az arckifejezéséből tudom, hogy némi vívódás után lemegy majd az utcára, kihalássza a levelet a ládából, elolvassa és válaszolni fog, mert neki is akad teregetnivalója bőven. Még nem tudja, mennyivel könnyebb lesz utána, gondolom, és a konzervatórium felé indulok.