Miért hagysz szenvedni? Te sem vagy boldog, hercegem... voltál vajon valaha is boldog? Én túl hevesen, eltúlzottan, szerelmesen, csak veled voltam boldog, és olyan keveset... az élet csak ennyi lett volna? Félév az élet? Te vagy.

Miért kell mindig így történjen? Miért dobják el az emberek a szerelmet? Miért kell megint valakit visszaengednie a szürkeségbe, miért kell sajnálnia azt a bizonytalan kisfiút, ahelyett, hogy örökre szeretné? Örökké szerette volna. Szereti. De a keserű mosoly,  a szomorú szemek mögött,  legbelül, a szerelem, tudja, sajnálattá kell váljon ahhoz, hogy tovább éljen, hogy ne legyen olyan, mint az, akit imádott. Nem akarja elzárni a szívét, bármi legyen is, nem akar olyan reménytelenül elveszett lenni, mint azok, akik elhagyták.

Reagálni sem volt ideje, újra nyílt az ajtó, és a vörös kontyos nő, ha lehet, még szorosabbra zárt szájjal, még szigorúbb ábrázattal jött ki, mint ahogy bement. Tekintete iménti ülőhelye felé rebbent, de amikor látta, hogy már elfoglalták, hátát szorosan a falnak támasztva, lehunyt szemmel megállt. Sára megsajnálta. Sejtette, hogy fensőbbséget sugárzó magatartás csak álca, amivel ijedtségét és kétségbeesését rejti.

Mama, most hova mész, neee... maradj még!...Á, itt a jó, édes Apám is... de hát, nekem nincs Apám..., téged csak fényképről ismerlek..., nem kéne ide tolni a pofád ennyi év után..., ha nem hiányoztam 42 évig, akkor most tehetsz egy szívességet... húzz el innen a jó, büdös francba... szegény Mama, mindig csak mentegetett, hogy nem jöhetsz hozzánk, mert neked van már egy családod egy másik országban, de jó és kedves ember vagy, és rendszeresen küldesz nekünk pénzt... teszek a pénzedre, érted?...teszek rá...

Hajnalonként az ágyamba szokott kéredzkedni, miután visszatért az éjszakai portyáiról, nyávogott az ajtóban, én pedig beengedtem, és sokáig nem tudtam visszaaludni, mert volt egy olyan különös szokása, hogy dorombolás közben a tappancsait rám helyezte, és elégedetten húzkodta ki és be a karmait, ügyelve azért arra, hogy ne menjen túl az elviselhetőség határán.

a Mester utca és a Haller utca sarkán tengtem-lengtem, mások szerint én is napoztam, főttem a levemben, mikor kell visszatérnem és mit kell hoznom újra, ütőerem kitapintható volt, sosem voltam véradáson, előtte enni-inni ajánlatos, hogy ne szédüljön el az ember, utána még sört is ihat vagy ihatott régen, szóval fordítom fejem oldalirányba, hány óra lehet a köztéri falra akasztott órán, föltünt alakja, a színekre figyeltem, zöld pamut felső, alul piros szalaggal meghúzva, masnira kötve, fekete szabadidő nadrág,

különös mű, gond csak nekem, ha én festeném ki, soha, de mégis, hozzá tartozik, kedves karom, micsoda tévedés, huppanunk egyet, hogy szántaná a hátam, egy dög vagyok, ő csak egy sasfióka, csőre rúzsozva, feketére, szemhéja zöld, meg sem mozdul, tavasz van, hajában sárga csík, mint egy kóc, baba, az is lehetne, megnyúlni próbál, ölelkezik, nem zavarja, nem zavarjuk, és suttog,

Az orvos nagyon szerette a munkáját, nem bánta meg, hogy a diplomájáért idegenben, Budapesten kellett töltenie hat évet. Haifán szinte lehetetlen bejutni az orvosi karra, ő pedig a gyógyításon kívül mást nem tudott elképzelni. Azt viszont sehol sem tanították, se Pesten, se a különbözeti vizsgán, hogy istent kell majd játszania. A kórterem szalagfüggönyének lamellái közül figyelte a folyosón fel és alá járkáló, megtört férfit. Gyűlölte, hogy most ki kell mennie és meg kell mondania neki, vége, nincs tovább. És az apát még zaklatja a szervdonorsággal.

 A cigányok csárdást húztak. A mezítlábas, gatyás fiú pörgette a selyemszoknyás nőt. Kérges tenyerével érezte a puha test melegét, hallotta a selyem suhogását, cipőjének kopogását. Aztán már nem ő forgott, hanem a világ vele, az asztalok, a fák, az udvarház, és a csillagok. Megrészegült a lány parfümjének finom illatától, attól a különleges lénytől, akit a karjaiban tarthatott. Úgy érezte, egy angyal szállt le hozzá könnyű szárnyakon. Erősebben szorította, a másik pihegett, keblei ütemesen emelkedtek, egészen közel a fiú arcához.

– Jézusom! – kiáltott a lány, amint levegőhöz jutott. Először ösztönösen a férfihoz akart sietni, hogy egy székhez támogassa; ám aztán inkább a pult menedékében maradt. – Mi történt? A férfi a gondolák közt a pulthoz tántorgott. Hajából csorgott a víz, farmerja combközépig sáros volt, barna hasítottbőr dzsekije megsötétedett az esőtől. A lány kapkodva próbálta megtippelni a korát, ha később netán személyleírást kéne adnia róla.

Vajon elmesélné-e, hogy a férfi úgy szemelte ki őt a félhomályon és a táncoló tömegen keresztül, mint ragadozó a prédáját? Hogy a lehelete whiskyszagú volt, és keveset beszélt… de az ajka, a keze, az egész teste mámorító biztonsággal tudta a dolgát? Á, nem. Bettina nem az a fajta lány, aki az ilyesmit apróra kitárgyalja a barátnőivel. Ezt a tegnapit valószínűleg a szokásosnál is jobban restelli; talán mert annyira brutálisan hirtelen jött. Akár egy közlekedési baleset. Hogy vonaglott, hogy sikoltozott az ő nagy, erős férfikezei közt!

Talán tudta, hogy ha a férfi továbbmegy, nem tudott volna másnap a leendő férje szemébe egyenesen belenézni. Nem lett volna tiszta a tekintete. … Van valami sorsszerű abban, hogy pont tegnap este vetődött fel, hogy milyen gondolatai voltak akkor, azon a sorsfordító éjszakán. Mindketten az aktuális kapcsolatukba léptek frissen, üdén, ő végleg, Darázs futólag. Nem gondolta volna, hogy belemenne egy utolsó éjszakába. Bezzeg a férfiak hangoztatják, hogy a női nem a talán, a talán az igen, az igen pedig lehetőleg a totális beleegyezés filozófiai kategóriája.

Elengedtem a levelet, ami elindult a föld felé és hirtelen elfogott a félsz, hogy talán nem fog működni, mert csak egy régi mese volt az egész, egy vénasszony üres fecsegése, aki szóval akart tartani egy kamaszlányt. Ökölbeszorított kezekkel bámultam az aláhulló levelet és magamban a szokásos mantrát motyogtam egyfolytában – kérlek, kérlek, kérlek –, megállás nélkül. A levél kérlelhetetlenül hullott alá a tavaszi esőtől nedves földre és megpihent. Szótlanul néztem, és úgy éreztem elárultak, becsaptak és ismét összetörtek, mint már oly sokszor az életben. Dacosan fordultam el a levéltől, de szembetaláltam magam a széllel. A semmiből jött és a semmibe ment, és miközben megtépázta hajamat, felkapta a hátam mögött földre hullott levelet és tovaszaladt vele a messzeségbe. Zavarodottan néztem utána, figyelve, ahogy az aprócska levél eltűnik a felhők és az ég határán, messzire szállva az üzenettel: a csókkal és a szóval.

Egy héttel később azonban kiderült, hogy gyermeke lesz. Együtt mentek el az orvoshoz, s Géza izgatottan várta a rendelő előterében. Mikor Gréta kilépett, csak a kismama könyvet mutatta fel, s Géza szeme megtelt könnyel. Gyengéden átölelte, s azt mondta: „olyan boldog vagyok”. Milyen szerelmesen nézett rá, milyen forrón csókolta.

Végül elhalt az acsarkodó tömeg zaja, csak a tűzőgép kattogott…, észbekapott és felhagyott a szerszám kínzásával. Tudta, hogy a vékony betonfalak minden neszezést továbbítanak, mintha egy visszhangtól terhes labirintusba élnének; végighallgatják egymás szükségleteinek alapzajait. A lakónegyed élete egyetlen folytonos hangszalag fonala: csörömpölések, zörgések, zümmögések, háttérzajok – végül süket csend borította be a falakat.

Dühösen markolom a fehér papírfecnit. Mit törődöm vele? Idegesít, hogy nem tudom a nevét, legalább ha eszembe jutna. Fogaim között morzsolom az E betűs neveket, nem, egyik sem ő. Keresni kezdem. Többször egymásután benézek minden sorba. A hűtőládáknál várakozom, biztos vesz tejet, vagy sajtot, esetleg tojást.

Aztán egy unatkozós délutánon mégis ott álltunk egymással szemben a garázsok és a kerítés között, ahová soha nem sütött be a nap. Máskor itt tömtük magunkba a szomszéd kertekből összelopkodott éretlen gyümölcsöt, itt csereberéltük a kincseinket, teljesen elzsibbadva a sok guggolástól a napokig tartó előzetes egyezkedések ellenére. És itt pisiltünk egymás előtt először: én teljesen elámultam a kékesfehér kis vízpisztolyon, amivel képes volt egy lendülettel a fél falat sötétebb szürkére festeni, pedig a tengeren láttam már fiúkat ruha nélkül. Gábor meg csak legyintett, azt mondta, már régóta tudja, hogy a lányoknak ott csak egy vonalka van.

A délutáni alváshoz készülődve nagymama feltornyozta mind az öt színes selyempárnát: legalul volt a lila, a rózsaszín, a világoskék, aztán a kávészínű és a piros, a legtetején meg a sárga, mert az volt a kedvenc színe. Nekem belülre kellett feküdni, betakarózni a kockás pléddel, amiből szép hosszú szálakat lehetett kihúzni. Amikor féltem nekivágni az útnak, azokat fontam, vagy csomóztam, amíg el nem jött a felkelés ideje.

Látta a fiút, aki először megcsókolta, majd másnap hallotta, hogy a fiú megnyert valami fogadást. Látta sorsának reménytelen alakulását, mert semmi esélye, hogy felvegyék egy főiskolára, vagy hogy munkába állhasson. És látta, amikor… És látta, ahogy… Már-már fuldokolt a feltört emlékek súlya alatt. Úgy érezte, hogy valaki megragadja a mellkasánál fogva és szétszakítja. Majdnem felkiáltott a tudattól, hogy neki értelmetlen az élete. Semmi jó sincs benne, semmi érték, semmi szeretet, semmi remény. Semmi, semmi, semmi.

Egy lépés, csak lassan és óvatosan, most még egy. Kezem magam előtt deríti a terepet. És igen! Megvan. Itt van előttem, nagy és hűvös: a fal. Percek kérdése a szabadulás. Most, hogy megvan a fal, lesz mibe kapaszkodni. Kezeim pásztázzák a sima falat, melynek mentén haladok – lassan, de biztosan. Hű, ez nagy és más tapintású. Ez egy szekrény. Ki kell kerülni. A túloldalán talán az ajtó vár rám. Nem, ez még mindig a pucér fal. Kezem fel-le csúszkál még mindig a rohadt falon. Sehol egy kapcsoló! Micsoda ház ez! Se ablak, se ajtó, se villanykapcsoló!