Egy lépés, csak lassan és óvatosan, most még egy. Kezem magam előtt deríti a terepet. És igen! Megvan. Itt van előttem, nagy és hűvös: a fal. Percek kérdése a szabadulás. Most, hogy megvan a fal, lesz mibe kapaszkodni. Kezeim pásztázzák a sima falat, melynek mentén haladok – lassan, de biztosan.
Hű, ez nagy és más tapintású. Ez egy szekrény. Ki kell kerülni. A túloldalán talán az ajtó vár rám. Nem, ez még mindig a pucér fal. Kezem fel-le csúszkál még mindig a rohadt falon. Sehol egy kapcsoló! Micsoda ház ez! Se ablak, se ajtó, se villanykapcsoló!

Fogva tartva

Kinyitom a szemem. Nem vagyok benne biztos, hogy nyitva van. De! Nyitva van, csak nagy a sötét. Azt hiszem fekszem. Ez sem biztos még. A szívem hevesebben ver ettől az idegen helyzettől. Nem tudom, hogy hol vagyok, nem tudom, mikor van és hogyan kerültem ide. Túl nagy a csend és a sötét. De nem koporsóban vagyok, az bizonyos, mert fel tudtam ülni. Ez azért megnyugvással tölt el, némileg. Azt hiszem a pánik lassan eluralna, ha nem lennék ennyire másnapos. Cél: ki kell innen jutni. De hogyan, hisz nem tudom, hol vagyok. Most felállok és keresek egy kijáratot. Csak lassan, nehogy összetörjem magam. Egy lépés előre, még egy, még egy… puff. Kezem előre nyújtom és tapogatok. Közben eszembe jut, hogy de szar a vakoknak. Tapogatok: ez egy asztal. Akkor ki kell kerülni és jobbra veszem az irányt. Kell találnom egy falat, mert a falban van a nyílás, és a nyíláson túl a szabadság. Csak ne szédülnék ennyire!
Útirány-változtatás és kezdem újra. Egy lépés, csak lassan és óvatosan, most még egy. Kezem magam előtt deríti a terepet. És igen! Megvan. Itt van előttem, nagy és hűvös: a fal. Percek kérdése a szabadulás. Most, hogy megvan a fal, lesz mibe kapaszkodni. Kezeim pásztázzák a sima falat, melynek mentén haladok – lassan, de biztosan.
Hű, ez nagy és más tapintású. Ez egy szekrény. Ki kell kerülni. A túloldalán talán az ajtó vár rám. Nem, ez még mindig a pucér fal. Kezem fel-le csúszkál még mindig a rohadt falon. Sehol egy kapcsoló! Micsoda ház ez! Se ablak, se ajtó, se villanykapcsoló!
Na most, igen, ez az! Fából van és… és… hol a kilincs? Ujjaim végignézik egyszer, kétszer, háromszor. Hol a kilincs??? HOL A KILINCS??? Jaj, ne! Talán csak kívülről van kilincs! Talán bezártak valakik! És ha a maffia rabolt el, mert a májam kell nekik? Na jó, az mégsem, talán a vesém vagy a tüdőm! Hol vagyok? Hol a kilincs???
Tovább kell haladnom, ki kell jutni. Még visszaérnek, mielőtt kijutnék. Kell, hogy legyen egy ablak. Fal, fal, még mindig fal. Puff: a bokám, ááá! Ez megint az ágy. De hát itt már jártam! Nem baj, tovább, előre!
Istenem! Segíts! Soha többé nem iszom!
Fal, fal, ablak! Igen, ablak! Köszönöm Istenem!
Nyitom már. Egyik szárny, másik szárny. Ablak tárul, a redőnyt fel kell nyomni. Ki kell innen jutni máris, azonnal, tüstént! Redőny fel. Ugrás… Puff.
Hirtelen nyílik egy ajtó! Meghallottak. Futni kellene, de nem megy. Eltört a lábam. Most mi lesz? Hol vagyok? Lelőnek!
–    Pisti! Mit csinálsz a kiskertben?
–    Te vagy az, Ica?
–    Én, hát! Miért, kire számítottál? A maffiára?
Felnézek. Már biztos, hogy itthon vagyok. Ica is itt van. Ez a kiskert. Ezek szerint a hálószobánkban voltam fogva tartva… Ez örömmel tölt el.
– Ica! Segíts bemenni! Azt hiszem eltört a lábam.