Az orvos nagyon szerette a munkáját, nem bánta meg, hogy a diplomájáért idegenben, Budapesten kellett töltenie hat évet. Haifán szinte lehetetlen bejutni az orvosi karra, ő pedig a gyógyításon kívül mást nem tudott elképzelni. Azt viszont sehol sem tanították, se Pesten, se a különbözeti vizsgán, hogy istent kell majd játszania. A kórterem szalagfüggönyének lamellái közül figyelte a folyosón fel és alá járkáló, megtört férfit. Gyűlölte, hogy most ki kell mennie és meg kell mondania neki, vége, nincs tovább. És az apát még zaklatja a szervdonorsággal.

Joszi (2006)

1.

A páncélozott terepjárót a kis város legforgalmasabb részén, a körforgalom előtt állították le, a szűk utca közepére parkolták. Kikerülni nem lehetett, mert mellette csak egy gyalogos fért el, és hiába próbálták volna kézzel arrébb tenni, a dzsip több tonnát nyomott. Ha gondjuk akadna, el tudják benne barikádozni magukat a katonák, amíg a laktanyából megérkezik a tank.
Joszi Stern két újonccal Baqa Gharbiya központjában állt, kezükben egy-egy kibiztosított Uzival. A mai parancs azt tartalmazta, bármilyen gyanús mozzanat esetén azonnal tüzeljenek. Az éjszaka a Sharkiyánál levő határbázison robbantottak. Egy belépő autóba tették a pokolgépet, de túl hosszú volt a sor, így a határőrök helyett a várakozó palesztinok sérültek meg.  Stern kénytelen volt maga végezni az igazoltatást, nehogy a közlegények elszerencsétlenkedjék a dolgot. Tegnap még abban reménykedett, könnyű péntekje lesz, kicsit elbohóckodik a kaszárnyában az újoncok kiképzésével, aztán kettőkor felpattan a motorjára, és Haifa felé robog. Szerette, mikor a tengerparti úton a szél borzolta a fürtjeit. Mivel már nem a kötelező idejét szolgálta, hanem fizetett zsoldosként dolgozott, nem kellett kétmilliméteresre vágatnia a haját. Aláírt a három év után még kettőt, hogy ebből fizesse a tandíját az egyetemen. Egyedül az egyen csutka frizurát gyűlölte a hadseregben. Az övé most megint fül alá ért, mikor a nap végén megszabadult a sisakjától, zuhanyzás után szálanként hullámosra zselézte. Na, mégis két dolgot utált, a csutkát és a sisakot. Ezért ha motorozott, nem tette fel soha, a Honda hátsó ülésén fityegett, és ha megállította a rendőr, kimagyarázta magát, a katonákat kollégaszámba vették.
–    Hadnagy úr – szakította félbe az ábrándozását egy kék Subarut vezető ötvenes arab.
–    Ne hadonásszon itt nekem, szálljon ki – kapott Stern a fegyvere után. A társainak is eszébe ötlött az ezredes utasítása, egyikük erősítésként ráfogta az Uziját a férfire. – Igazolványt!
Mivel a sofőr nem mozdult, a hadnagy megismételte arabul is:
–    Hauli! – a kocsiban mozgolódás támadt, egy mandilos öregasszony elővett valamit a retiküljéből, kinyújtotta a férjének, siránkozás kíséretében. Stern nem értette a szavakat, csak a hangsúlyból következtette, panaszkodik. – A kurva életbe – gondolta a hadnagy –, miért nem figyeltem jobban az arab órákon? Akkor most tudnám, mit nyavalyog a vénasszony.  Ellenőrizte az igazolványt, rendben volt. Benézett a kocsiba, még egy férfit talált, félig fekvő helyzetben, egészen a nőre dőlve.
–    Mondja meg nekik, ők is szálljanak ki! – kiáltott a sofőrre Stern. – Az irataikat is látni szeretném.
–    Hadnagy úr, Allahra kérem, engedjen utunkra! A fiam nagyon beteg, a haderai kórházban kell lennünk tíz órakor. Juszufnak nem működik a veséje, minden másnap művese töltésre jár. Ha elkésünk, meghalhat.
 Stern látta közlegénye arcán a szánalmat. Úgy látszik, hiába oktatják az újoncokat arra, hogy a terroristák nagyon jó színészek, a cél érdekében bármilyen szerepet eljátszanak. Amíg a frissen bevonultaknak nincs részük egy éles bevetésben, civilként viselkednek.
–    Akkor igyekezzenek. Minél előbb kiszállnak, annál gyorsabban mehetnek – mordult rájuk a hadnagy.
Az apa az asszony segítségével kivette a fiát az ülésről. A karjaiban tartotta, mint valami csecsemőt. A fiú nem volt nehéz, egy tízéves gyerek súlyára fogyott. Előkerült a másik két igazolvány is, a katona elengedte őket.
–    Sukran dzsazilan, zalami. Allah legyen önnel és vigyázza a lépteit! – hálálkodott az idősebb arab az autóból kikönyökölve, majd gázt adott és elhajtott Hadera felé.
Több incidens nem történt aznap, így egy óra késéssel ugyan, a csúcsforgalom kezdetén,  Joszi Stern haját már a haifai úton cibálhatta a szél.

2.

Az orvos nagyon szerette a munkáját, nem bánta meg, hogy a diplomájáért idegenben, Budapesten kellett töltenie hat évet. Haifán szinte lehetetlen bejutni az orvosi karra, ő pedig a gyógyításon kívül mást nem tudott elképzelni. Azt viszont sehol sem tanították, se Pesten, se a különbözeti vizsgán, hogy istent kell majd játszania. A kórterem szalagfüggönyének lamellái közül figyelte a folyosón fel és alá járkáló, megtört férfit. Gyűlölte, hogy most ki kell mennie és meg kell mondania neki, vége, nincs tovább. És az apát még zaklatja a szervdonorsággal. Hál’ Istennek, legalább nem vallásos, nem hord kipát. Nem halogathatja tovább, a másik fiúnak szüksége van a vesére.
Ahogy kilépett az ajtón, a férfi azonnal odarohant hozzá.
–    Doktor úr, meg tudja műteni?
–    Rettentően sajnálom, Stern úr, a fián nem tudunk segíteni.
A sebész érezte, szavai semmitmondóak, frázisok. – Az ütközéskor a feje gyakorlatilag a kamion kereke alá szorult, és súly összenyomta az agyát.
–    Mindig mondtuk neki az anyjával, tegye fel azt a rohadt sisakot. – motyogta Stern maga elé.
–    Talán itt az sem segített volna – vigasztalta az orvos.
–    De hát az előbb még hallottam, ahogy szuszog a fiam – mondta az apa indulatosan, a hangját felemelve.
–    Az agyát gépek pótolják, ha kikapcsoljuk őket, Joszi teste már nem fog működni.
Stern összegörnyedt, sírni nem tudott, kívülről látta magát, mint egy filmben, várta a happy endet.
–    Muszáj lesz megtennünk, sajnálom. Nem próbálom vigasztalni, én is utálnám a hírvivőt. Talán segít, ha elmondom, a fia zsebében találtunk egy donorkártyát.  Kórházunkban fekszik egy fiú, veseátültetésre vár. Nagyjából egykorúak, minden passzol. Még ma este megcsináljuk a műtétet.
–    Még ez is? Miért versz, Istenem? Mit vétettem? – szörnyülködött David Stern, lerogyott a kórterem melletti padra, és bárgyún nézte a falon araszoló pókot. Az orvos megszánta az öreg vergődését.
–    Nézze uram, nem szokás, de ha szeretné, szívesen bemutatom a betegnek, aki a fia veséjét kapja. Megnézné?
David Stern apatikusan bólintott. Lifttel mentek a harmadikra. A háromszázkettes szoba előtt egy ideges férfi rótta a köröket, a padon egy kendős öregasszony zokogott. Az ágyból karikás szemű, beesett arcú fiú mosolygott rájuk.
–    David Stern – nyújtotta kezét kelletlenül a látogató. A beteg elkapta az eres, májfoltos jobbot, és megcsókolta.
–    Juszuf Hanani. Sukran dzsazilan, ammi. Allah vigyázzon önre és a családjára!