Mama, most hova mész, neee... maradj még!...Á, itt a jó, édes Apám is... de hát, nekem nincs Apám..., téged csak fényképről ismerlek..., nem kéne ide tolni a pofád ennyi év után..., ha nem hiányoztam 42 évig, akkor most tehetsz egy szívességet... húzz el innen a jó, büdös francba... szegény Mama, mindig csak mentegetett, hogy nem jöhetsz hozzánk, mert neked van már egy családod egy másik országban, de jó és kedves ember vagy, és rendszeresen küldesz nekünk pénzt... teszek a pénzedre, érted?...teszek rá...

Több fényt

Látóidegsorvadás! Az orvos szerint örökletes, visszafordíthatatlan folyamat, rohamos látásromlás, a vége vakság, egy-két év... talán.
Hm... micsoda ájtatos pofát vágott, csöpögött a részvéttől, a segítőkészségtől, legszívesebben a képébe ordítottam volna, hogy van pofája ezt mondani egy fotósnak, de csak ültem magamba roskadva, és illedelmesen megkérdeztem, „most mi a teendő?”... röhejes..., teendő! várni, amíg  a jóslat beteljesedik. A VAK FOTÓS, jó szalagcím, nem?
Most mi a fenét csináljak? 42 éves vagyok, „fiatal”, ígéretes tehetség..., ahogy mondani szokás..., egy album, kiállítások, díjak, meg minden..., mihez kezdjek, én csak ehhez értek..., ha egyáltalán ...?
Mindenesetre, jó, hogy megvettem a viszkit meg a söröket, talán ellazít..., a görcs a gyomromban... rohadt egy érzés, pedig bedobtam már pár szem nyugtatót ... na, állítsuk csak ide az asztalra az üres üvegeket, így ni! egy, kettő, három, négy...óóó még ez is, öt ... hátulról kicsit megvilágítjuk...nem is rossz ...hol a gépem?... hova a francba tettem már megint?... ja, itt van...majdnem ráültem... ez az, jó lesz ... csak kattintgassunk, amíg még lehet!!! fotózgassunk-fotózgassunk majdcsak eltelik az az egy-két év!!!... büdös élet, baromira zúg a fejem..., és inog az egész szoba... ha becsukom a szemem, repülök „Eltűnt reményem csillaga, Mindegy, nappal vagy éjszaka, Való volt-e, vagy látomány, Ma már mi sem maradt nyomán, Minden, mi van e bús világon, Álomba ködlő furcsa álom.”...Mama, te vagy, hogy kerülsz ide? Milyen szép vagy és fiatal, és gyönyörű a ruhád..., érzem az illatodat, édeskés-kesernyés mandula illat..., emlékszel? sokat kirándultunk... egyszer, egy domb tetején kézen fogtál, és azt mondtad, most fussunk egészen az aljáig, és futottunk, futottunk, a végén már alig kaptunk levegőt, lent átöleltél és csak nevettünk, meg levegő után kapkodtunk percekig... én még csak a derekadig értem..., olyan izgalmas volt átölelni és olyan biztonságos... azóta sem éreztem olyat..., és mennyit fotóztalak, játékból... aztán, az első igazi fotók... a fürdőszobában a hívótálca fölé hajolva várni a pillanatot, mikor a fehér papíron egyszer csak előbukkan a kép... megszületik a valóság lenyomata, egy pillanat tört része, az idő, ami örökre jelen marad, hiába múlt el már régen... micsoda izgalom volt! de ki érti már ezt a mai digitális korban?... Mama, most hova mész, neee... maradj még!...Á, itt a jó, édes Apám is... de hát, nekem nincs Apám..., téged csak fényképről ismerlek..., nem kéne ide tolni a pofád ennyi év után..., ha nem hiányoztam 42 évig, akkor most tehetsz egy szívességet... húzz el innen a jó, büdös francba... szegény Mama, mindig csak mentegetett, hogy nem jöhetsz hozzánk, mert neked van már egy családod egy másik országban, de jó és kedves ember vagy, és rendszeresen küldesz nekünk pénzt... teszek a pénzedre, érted?...teszek rá... Mama miattad volt boldogtalan egész életében, és miattad ment el olyan korán, annyira korán... nagy hó volt, hó, hó, hó, mindenütt hó, puhaság, fehérség, gyönyörű fehérség, takarj be, temess el végtelen fehérség... hóesésbe fulladt zajok, ... fehér menyasszonyi fátyol, kórházi ágy, halotti lepel, lepel...,vakítóan fehér lepedő, Hanna teste a lepedőn..., még forró a szeretkezéstől, gyönyörű formák, ívek, hajlatok, titokzatos zegzugok, minden részletét megörökítettem, a gép csak úgy falta a testét, annyira izgalmas volt, mintha újra szeretkeztünk volna... Hanna volt minden..., még a mindennél is több, néha úgy éreztem, fáj a szépsége... a sötétbarna, hullámos haja, a zöld szeme, a mosolya... ő volt a végtelenség, végtelen szerelem, végtelen mélység, végtelen  csúcsok, végtelen messzeség...
„Maybe I see the hell, maybe the paradise  But one thing I surely know, that my spirit will be rised  Angel I want to be with you, so tell me what can I do”  ezt soha nem tudta megunni, folyton ezt hallgatta, énekelte meg a Love’s requiemet, egyszer azt mondta, ha meghal, az szóljon a temetésén ... de, ez már nagyon rég volt, már nem én fogom eltemetni, eltűnt...,tűnt, ...tűnt fény...,tűnt remény...,egy rohanó vonat...,a vonatablakban elzúgó táj..., aztán a sötétség... VAK sötétség... hogy átértékelődnek a szaVAK! VAK... fényeket akarok, fényeket, fényeket!!! TÖBB FÉNYT!!! „MEHR LIHT!!!”... Villódzó fények a színpadon..., a basszgitár a gyomorban lüktet..., jó helyet találtam a színpad és a kordon között, szuperközeliket csináltam, az arcokon verejték... az átélés vad és bensőséges pillanatai... mindig izgatott az emberi arc, az érzelmek változása egy arcon... egyszer, pár hétre beköltöztem egy elmegyógyintézetbe, volt egy pszichológiai projekt ahhoz készítettem fotókat a betegekről... ott aztán voltak érzelmek az arcokon, a kataton ürességtől a tébolyig..., ők nem viselnek álarcot... bezzeg mi,  normálisak!... a fenébe eltört ez a kurva üveg! jó, hogy már üres volt... ha átnézek  az alján, láthatom,  mit látok majd pár hónap múlva... homályt, ködöt, szürkületet, sötétet..., hé, valami folyik a plafonról... eső, vagy mi ez?... arany cseppek, ezüst cseppek, vércseppek, fekete könnycseppek... folynak le rajtam, a fejemen, a kezemen, a  ruhámon... kinyílnak a falak... milyen érdekes!... egy alagút vagy valami pince, dohos, nyirkos minden, a falon bogarak meg denevérek, hideg van, félek... Segítség! Mama!...vasfogak állnak ki a falból, közelednek felém, belém marnak, folyik a vérem...mindjárt összezáródnak...nem érek ki, nem érek ki..., vagy mégis... azt hiszem , teljesen berúgtam..., friss tavasz illat... hol vagyok?...igen, ez a szentendrei ház... Hannával, két évig minden hétvégén, elbújva a világ elől... gyönyörű, őrült szombatok, lusta, álmos vasárnapok... A HÁZ... a legjobb hely volt a világon... már legalább hét éve nem láttam...!!!
Oda kell mennem, meg kell néznem!... most azonnal!... úgyis elfogyott a pia... na, mindjárt rosszul leszek, ki kell mennem, gyorsan... igen, felülök a motorra..., hol hagytam tegnap, itt kell legyen..., na végre! tudtam, hogy itt van valahol..., fél óra és ott leszek..., fél óra alatt ott lehetek......