Miért kell mindig így történjen? Miért dobják el az emberek a szerelmet? Miért kell megint valakit visszaengednie a szürkeségbe, miért kell sajnálnia azt a bizonytalan kisfiút, ahelyett, hogy örökre szeretné? Örökké szerette volna. Szereti. De a keserű mosoly,  a szomorú szemek mögött,  legbelül, a szerelem, tudja, sajnálattá kell váljon ahhoz, hogy tovább éljen, hogy ne legyen olyan, mint az, akit imádott. Nem akarja elzárni a szívét, bármi legyen is, nem akar olyan reménytelenül elveszett lenni, mint azok, akik elhagyták.

Vég...? 

       "Mindíg hazudtál nekem."
       "Igen."
       "Tudtam, akárhányszor csak hazudtál.  A legelemibb dolgokban is...?"
  A fiú nevet.
       "A legelemibb dologban is.  Nem szeretlek.  Sosem szerettelek.  Nem a te hibád.  Én nem tudok szeretni."
       "Akkor minek voltál ennyit velem? Minek csókoltál? Miért feküdtél le velem? Miért hagytál, hogy... szeresselek...?"
       "Nem tudom.  Azt hittem, ennyi idő alatt képes leszek rá.  De amit én érzek irántad, sosem lesz annyira mély, mint amit te érzel.  Soha.  Inkább most mondom el, már így is túl késő.  Tudom, hogy az első pillanattól szerettél.  Ne nézz úgy rám."
       "Ne tedd ezt velem.  Ne tedd..."
       "Amit egyszer eldöntöttem,  az úgy is lesz.  Ne érints meg.  Ne nevess, komolyan beszélek.  És ne is keress.  Megváltoztatom a számomat, hiába próbálsz majd hívni."
       A fiú a falakat nézi,  a lány őt.  A fiú arcán talán nyugtalanság.  De másfele néz, nem tudni, mi jár a fejében.  Minél gyorsabban meg akar szabadulni, el onnan.  Nem lenne most kedve asszisztálni a lány esetleges sírórohamánál.
       A lány csak mosolyog.  Nem akar sírni.  Tudta, hogy eljön majd ez a nap, kétségbeesetten várta... és mégis bízott,  eltűrt mindent...   amíg végre megkapta az igazságot, amit sejtett,  amire várt.  Nem sír, ha sírna,  nem tudná  abbahagyni.  Ha sírna... önmagában tenne kárt, és most már minek? Mosolyog.  Meg akar halni.
       Miért kell mindig így történjen? Miért dobják el az emberek a szerelmet? Miért kell megint valakit visszaengednie a szürkeségbe, miért kell sajnálnia azt a bizonytalan kisfiút, ahelyett, hogy örökre szeretné? Örökké szerette volna. Szereti. De a keserű mosoly,  a szomorú szemek mögött,  legbelül, a szerelem, tudja, sajnálattá kell váljon ahhoz, hogy tovább éljen, hogy ne legyen olyan, mint az, akit imádott. Nem akarja elzárni a szívét, bármi legyen is, nem akar olyan reménytelenül elveszett lenni, mint azok, akik elhagyták.
       "Ennyit még megtehetek érted. Most elmegyek." Megcsókolja még egyszer, gyöngéden rányomja ajkait a lány szájára. Talán élvezi, hogy a lány, bár nem szól már semmit, szenved, miatta szenved, miatta, akit észre sem vesznek az emberek, aki mindig megfelel a követelményeknek, miatta, aki igazából semmit sem tett azért, hogy ez a bolond lány szeresse.
       Furcsa, nedves, zöld tekintetét csak egy pillanatra veti rá a lányra. A gépies elválási szöveg közben sem nézett a szemébe... kitudja, miért.
       Felöltözik, egy halk "sziá"-val köszön el, kimegy az ajtón.

        A lány visszatér söréhez (ezentúl biztos utálni fogja ezt a kocsmát), de jó most a sör és a gomolygó füst. Ha nem is használ. Mert elfelejteni...  hülyeségeket beszélnek az emberek, az idő nem feledteti el a fájdalmakat. A saját életerőd, a saját akaratod, a saját ragaszkodásod, foggal-körömmel, a saját reményed, a saját őrültséged az, ami továbbvisz. S ha érzed a szenvedést, ha fáj, akkor még boldogságot is érezhetsz, valamikor, sose tudni, mikor, de: amíg érzel, élsz. Biztos ebben. Már mindent túlélt, őt is túlélte... őt, akit utoljára akart látni, akivel együtt akart élni, végig, akivel együtt akart meghalni... 

       Még egy cigaretta (úgyis rövid az élet és látod, megint elvesztetted az értelmét) és azután nevetve-sírva, a sebektől örökre nyílt szívvel felszökdel a kocsma lépcsőin, ki a tavaszi estébe, és ott van még mindig az élet, ott van az ég, ott van még a végtelenség... mert benne van, benne a szívében (és valakinek majd kell ez a szív).