Elengedtem a levelet, ami elindult a föld felé és hirtelen elfogott a félsz, hogy talán nem fog működni, mert csak egy régi mese volt az egész, egy vénasszony üres fecsegése, aki szóval akart tartani egy kamaszlányt. Ökölbeszorított kezekkel bámultam az aláhulló levelet és magamban a szokásos mantrát motyogtam egyfolytában – kérlek, kérlek, kérlek –, megállás nélkül. A levél kérlelhetetlenül hullott alá a tavaszi esőtől nedves földre és megpihent. Szótlanul néztem, és úgy éreztem elárultak, becsaptak és ismét összetörtek, mint már oly sokszor az életben. Dacosan fordultam el a levéltől, de szembetaláltam magam a széllel. A semmiből jött és a semmibe ment, és miközben megtépázta hajamat, felkapta a hátam mögött földre hullott levelet és tovaszaladt vele a messzeségbe. Zavarodottan néztem utána, figyelve, ahogy az aprócska levél eltűnik a felhők és az ég határán, messzire szállva az üzenettel: a csókkal és a szóval.

Szélre bízott szavak

– Hiányzol – suttogtam a tenyerembe fektetett zöldellő falevélbe és óvatos csókot leheltem rá. Megsimítottam a tenyeremben átmelegedett levelet, megfogtam a szárát és magam elé emeltem. Még élt. Még élnie kellett ahhoz, hogy képes legyen teljesíteni a feladatát, képes legyen elvinni az üzenetet, amit rá bíztam. Láttam a zöldellő felszín alatt megbúvó hajszálereket, ahogy fénylő életnedvet szállítanak a levélke minden egyes szegletébe, de mozgásuk már lassult. Sietnem kellett. Felemeltem a levelet és sírástól elcsukló hangon mondtam ki azt, amit ki kellett mondanom.
– A szélre bízom a szavakat…
Elengedtem a levelet, ami elindult a föld felé és hirtelen elfogott a félsz, hogy talán nem fog működni, mert csak egy régi mese volt az egész, egy vénasszony üres fecsegése, aki szóval akart tartani egy kamaszlányt. Ökölbeszorított kezekkel bámultam az aláhulló levelet és magamban a szokásos mantrát motyogtam egyfolytában – kérlek, kérlek, kérlek –, megállás nélkül. A levél kérlelhetetlenül hullott alá a tavaszi esőtől nedves földre és megpihent. Szótlanul néztem, és úgy éreztem elárultak, becsaptak és ismét összetörtek, mint már oly sokszor az életben. Dacosan fordultam el a levéltől, de szembetaláltam magam a széllel. A semmiből jött és a semmibe ment, és miközben megtépázta hajamat, felkapta a hátam mögött földre hullott levelet és tovaszaladt vele a messzeségbe. Zavarodottan néztem utána, figyelve, ahogy az aprócska levél eltűnik a felhők és az ég határán, messzire szállva az üzenettel: a csókkal és a szóval. Köszönöm, mondtam magamban és ez is csak a szokásos mantrák egyike volt: köszönöm, köszönöm, köszönöm. Botomra támaszkodva indultam vissza a házhoz, azon gondolkodva, vajon mikor kapok választ? Hallottam magamban az öregasszony karcos hangját, amikor azon az ősrégi nyáron cseresznyét szedtem nála…
– Tündérkém, figyelsz rám?
– Persze, Rózsa néni – mondtam le se pillantva a cseresznyefa ágai közül.
– Mert nem mindegy ám, hogy mikor küldöd el az üzenetet és milyen levélen. A tavaszi levelek könnyen, gyorsan célba érnek, mert még tele vannak élettel. Ez nagyon fontos ám, a levélnek még élnie kell, különben nem tudja megjegyezni és átadni az üzenetet! Ezért a tavaszi levelek a legjobbak. A nyáriak már fáradtabbak, lassabbak. Az ősziek közül már csak az használható, amelyik még nem kezdett el fonnyadni. A téli levelek teljesen használhatatlanok, életerejük elsorvadásával erejüket és emlékezetüket is elveszítik. Téli levélre sose bízz fontos üzenetet, drágaságom, mert nagy valószínűséggel sose kapja meg a címzett! Aztán az sem mindegy ám, hogy milyen fa levelén küldöd el. Ha a szomorúfűz levelét használod, akkor csak egy sóhajtásnyi szöveget küldhetsz. De ha például a gesztenyefáét, akkor sok mindent elmondhatsz egyszerre. Fontos, hogy mekkora a levél felülete, mennyire hálózzák be a hajszálerek. Képzeld el úgy, hogy a levél erei olyanok, akár a papír, és a rá mondott szavak ráíródnak a levél erezetére, mint a tintával írt szavak a papírra. A választ ugyanezen a levélen kapod meg a fonákjára felmondva. Mert az elküldött levél megjegyzi elküldője arcát és lelkét, hogy a válasszal újra megtalálja őt. Így megy ez! A szél és a levél mindig megtalálja a címzettet és a feladót, bárhol legyen is az illető.
– Tényleg? – kérdeztem csúfondárosan. – És ha az illető már halott?
Rózsa néni elgondolkodva nézett maga elé.
– A holtakat is megtalálja – felelte kis idő múlva, de hangjából eltűnt az a gyermeki fecseghetnék. – Csak a holtakért nagyobb árat kér. Mert se a szél, se az életétől megfosztott levél nem adja ingyen a szolgálatait. Nem ám! Mindenért fizetni kell, gyermekem. A varázsért különösen…
Ötven év telt el, amikor a temetés után, egyedül az üres házban bolyongva eszembe ötlött Rózsa néni karcos, öreg hangja és a levelek mágiája. De még akkor sem szántam rá magam, hogy megpróbálkozzak vele. Mert bár férjem hiánya fájt és úgy éreztem mély sebeket hasít a szívemen, nem hittem benne, hogy ilyesmi létezhet. Újabb év telt el kétségbeesett magányban, mire eljutottam odáig, hogy muszáj próbát tennem. Egyedül maradva, rokonok és család nélkül az ember bármiben képes hinni, ha az enyhíteni tud azon a tompán sajgó szomorúságon, ami állandó társául szegődött. Ezért álltam egy kellemes, tavaszi napon, a domb tetején a kertemből való nyárfa frissen zöldellő levelével a kezemben, és ezért hívtam a szelet. Ezért mentem ki utána minden egyes nap a dombra, reménykedve és reményt vesztve egyaránt.
Télen érkezett a válasz. Csípős hideg volt, ezért csak a ház verandájára merészkedtem ki. Csak álltam és néztem a halottnak tűnő kertet, a szürke égboltot az eleredő hóesésben. Esteledett már és kezdtem igazán fázni, amikor a hóesést erőteljes, szilajul vágtató szél kavarta össze és az arcomnak csapódott úgy, hogy megtántorodtam. Aztán megláttam a levelet. A kavargó hó testet adott a szélnek és az állandóan változó, szétfolyó alak felém nyújtotta a tenyerében pihenő levelet, ami az orrom előtt lebegett. Remegő kézzel nyúltam utána és közben megérintettem a szél csípősen hideg kezét, amitől elfagyott az ujjam hegye. A levél zöld volt még, de már megfakult, élénksége odalett, szélei elszáradtak. Fonákjával felfelé a tenyerembe fektettem és néztem az erezetét.
 – Te is – hallottam férjem hangját, és míg ő odaát egy csókot kapott, én keze gyengéd simítását éreztem meg az arcomon. Az érintésben nem volt élet, szürke volt és hideg, telve ugyanazzal a fájdalommal, ami halála óta az én szívemet is rágta. Gyomrom mélyéről tört fel a zokogás, az a megállíthatatlan fajta, ami évekig hízik és duzzad az emberben, mielőtt kitörne és elragadná magával. Nem gondoltam arra, hogy a csodáknak mindig ára van, ahogy arra sem, hogy mekkora árat fogok fizetni ezért a csodáért, mert nem tűnt fontosnak. Később se lett az, amikor szélütésem után, deréktól lefelé lebénulva tértem magamhoz a kórteremben. Tudtam, hogy ez volt az ár, de az ilyen csodák megérik az árukat, még akkor is, ha az ember nem bújhat ki a fizetés kötelezettsége alól.
Amint kiengednek, és újra eljön a tavasz, kigurulok a kerekes székemmel a dombra, kezemben frissen szakított nyárfalevéllel. Aztán elrendezem a dolgaimat. Semmit se szeretek félbe hagyni és úgy gondolom az életet is szépen le kell zárni, ha az embernek van rá módja. Addigra szerzek egy pisztolyt is. Az a levél már az érkezésemről és nem a fájdalmamról fog hírt vinni.