Miért hagysz szenvedni? Te sem vagy boldog, hercegem... voltál vajon valaha is boldog? Én túl hevesen, eltúlzottan, szerelmesen, csak veled voltam boldog, és olyan keveset... az élet csak ennyi lett volna? Félév az élet? Te vagy.

Haldokló kisfiú

    Te voltál minden. Te vagy. Még mindig nem tudod, mit akarsz?
       Miért nem hitted el, hogy Te igenis a leggyönyörűbb lény vagy a világon, hogy mennyit jelentesz nekem, hogy szeretlek…? Magadban nem hiszel, bennem se...
       Nem látod, mennyire értékes vagy. Nekem, nekem az vagy, az maradsz.
       Nem akartam, nem akartam engedni, hogy Te is olyan legyél, mint ők, mint egy hideg gép, Te nem lehetsz a szürkeség, ami annyira elszomorít, mióta csak tudom magam. Te nem lehetsz az élettelen többség, Te nem lehetsz halott, Te nem!
       Értsd meg, szükségem van rád, hogy éljek.
       Te voltál, Te vagy minden, itt bent. Neked is van szíved, ne mondd, hogy nincs, ne mondd, hogy vége, Te nem vagy ők, Te én vagy.
       Te nem a Semmi vagy, Te vagy a Végtelenség.
       Meg fogod érteni, én tudom, egy nap majd rájössz.
       De fel kell nőnöd ehhez a szerelemhez, ki kell bújni anyu szoknyája alól. Te félsz, meg akarsz felelni mindenkinek... és velem mindent szabad, én akármikor megbocsátok, hisz sosem haragszok rád, nem tudok haragudni, neked mindent szabad. Velem mindent. Meddig kell várnom, amíg rájössz, hogy igenis tudsz szeretni?
       Mindketten tudjuk, hogy Te most egyedül maradsz. És én... tönkretettél. Téged foglak várni, amíg csak élek, most már nem lehetek öngyilkos, megtaláltalak, és most életem végéig szenvedni fogok, kínlódni, sínylődni, mint a kidobott kutya, remegni, sírva nevetni, megőrülök, nem érted?!
       Nem igaz, hogy nem tudsz szeretni. Félsz, mert Téged senki sem szeretett még így és senki más nem fog, soha... soha Téged így.
       Miért hagysz szenvedni? Te sem vagy boldog, hercegem... voltál vajon valaha is boldog? Én túl hevesen, eltúlzottan, szerelmesen, csak veled voltam boldog, és olyan keveset... az élet csak ennyi lett volna? Félév az élet? Te vagy.
       Neked van szíved... csak elzártad. Bátorság. Én nem hagynálak el. Sosem hagylak el. Bíznod kell bennem. Meg kell értened, hogy bármi történne, én mindig szeretni foglak és ettől igenis más vagy, mint ők, igenis van, miért élj. Bennem van értelmed. A többi... minden meg fog halni. De Te, Te örök vagy.
       Te vagy a legmélyebb sebem. Semmi nem fáj úgy, mint Te. Nem is tudom, hogyan bírom még ki, hogy elhagyjanak, hogy megöljenek... nem tudom, meddig bírja ez a szív, mennyi szenvedéstőr fúródhat még a belsejébe.
       Nincs már semmim, Te csak egy álom vagy, valami, ami sosem volt igaz, valami, ami mindig igaz lesz...? Idegölő kicsi fiú, beteg, haldokló kicsi fiam...hidd el, nem olyan nehéz szeretni engem. Csak veszíted az időt (és nincs sok, kitudja, holnap élünk-e még), tragikus szövegekkel elhagysz és elmegy mellettünk az élet, anélkül, hogy szeretnénk, pont mi, akik egymásnak vannak...ezt akarod?
       Gondold meg, mit teszel. Ha hagyod a világot, hogy magáévá tegyen, hogy elvegyen mellőlem, sosem fogsz már élni, senkinek nem leszel az, ami nekem vagy.
       Majd keress meg...ha nem fogsz félni. Ezt Te kell eldöntsed.
       És azt mondod, nem szeretsz?!

      Téged örökre! Örökre! Szeretlek!