Vajon elmesélné-e, hogy a férfi úgy szemelte ki őt a félhomályon és a táncoló tömegen keresztül, mint ragadozó a prédáját? Hogy a lehelete whiskyszagú volt, és keveset beszélt… de az ajka, a keze, az egész teste mámorító biztonsággal tudta a dolgát?
Á, nem. Bettina nem az a fajta lány, aki az ilyesmit apróra kitárgyalja a barátnőivel. Ezt a tegnapit valószínűleg a szokásosnál is jobban restelli; talán mert annyira brutálisan hirtelen jött. Akár egy közlekedési baleset. Hogy vonaglott, hogy sikoltozott az ő nagy, erős férfikezei közt!

Durva cucc

Összetörten ébredt, mintha mit sem pihent volna az éjjel; ahogy tényleg nem is, vagy legalábbis nem sokat. Bár ki tudja, mennyi volt igaz belőle, és mennyi álom.
Felült, megdörzsölte az arcát. Kezdjük a leltárral. Tompa fejfájás, hullaízű száj, taplószáraz torok. Mindene dohányfüsttől bűzlött, kócos hajától az ujjai hegyéig. Amikor kikászálódott az ágyból, majdnem összeesett. Teste úgy sajgott, mintha maratont futott volna. Legszívesebben kivett volna egy szabadnapot, hogy ágyban maradhasson, úgy válogatva legédesebb álmai közt, mint egy lemezgyűjteményben; de tudta, nem lazsálhat. Ma nem.
Ma bizonyságot kell szereznie.
Félrehúzta a függönyt, kinézett a városra. A reggel hűvös volt és párás, az ég fénylő gyöngyszürke. A forgalom zaja nem hatolt el idáig.
Nem a főnökétől tartott; az rendszerint csak ugatni mert, harapni nem. Nem miatta vett erőt magán, és zuhanyozott le, nagyokat kortyolva a testét perzselő hideg vízből; és nem miatta szállt szembe a szekrényében halmozódó trendi rongyokkal sem.
Nem. Bettinával akart találkozni. Az egyetlen nővel, aki fehér bolti egyenblúzban is maga mögé utasítaná a legünnepeltebb manökeneket. A törékeny, vörös hajú Bettinával, aki úgy ül a Maráéval szomszédos kasszánál, mint madár a kalitkában; nap nap után, gépiesen járó kézzel, messze túlnézve az áruházi nyájon. Zöld szeme áttetsző, akár a forrásvíz.
Bettinával akart találkozni. Beszélni vele, a tegnap éjszaka nyomait kutatni az arcán.
Végül testre tapadó fehér farmert választott, és hozzá egy piros felsőt. Az elmúlt huszonnégy órában paradox jelentőségre tett szert az addig merőben közömbös tény – miszerint ő jó nő. Agyában megtapadt valami a tegnapi férfigondolatokból. Öltözködés közben nem tudott nem úgy végigsimítani mellein, hasán, csípőjén, mintha férfi volna, aki egy napra bebocsátást nyert egy szabadon nézhető, érinthető, használható és kihasználható női test paradicsomába.
De mivel már megízlelte mások kertjének gyümölcseit, a saját teste önmagában kevésnek bizonyult. Sőt, még némi kényelmetlenséggel is járt, amikor, mintegy az otthonos táj újrahódításának ideges gesztusaként, önkielégítéssel próbálkozott. Ujja valami idegenszerű, puha mocskosságba mélyedt.
Vagy talán nem is a mohón nyeldeklő vagina, hanem a becéző ujj volt idegen?
Körme alá zöldesfekete, hínárszerű cafatok ragadtak. Amikor orrához emelte a kezét, beleszédült a rothadásszagba.
Megborzongott, a konyhába sietett, kezet mosott a csapnál. Ürességet érzett a combjai közt, és ami még rosszabb, a közelgő menzesz első görcseit az alhasában. Mintha a belei kígyók lennének. Még sosem érezte ilyen élességgel.
El ne felejtsen tampont tenni a retiküljébe.
Keserűen nevetett.
Lefőtt a kávé. Miközben bögrébe töltötte és kortyolni kezdte, eljátszott a gondolattal, hogy felhívja Bettinát, és kikérdezi; de aztán letett róla. Mivel tegnap este még csak nem is együtt indultak szórakozni, neki, Marának ürügye sem volna a kíváncsiskodásra.
Mégis érdekelte, mit mesélne Bettina erről a titokzatos Alexről. Vajon elmesélné-e, hogy a férfi úgy szemelte ki őt a félhomályon és a táncoló tömegen keresztül, mint ragadozó a prédáját? Hogy a lehelete whiskyszagú volt, és keveset beszélt… de az ajka, a keze, az egész teste mámorító biztonsággal tudta a dolgát?
Á, nem. Bettina nem az a fajta lány, aki az ilyesmit apróra kitárgyalja a barátnőivel. Ezt a tegnapit valószínűleg a szokásosnál is jobban restelli; talán mert annyira brutálisan hirtelen jött. Akár egy közlekedési baleset. Hogy vonaglott, hogy sikoltozott az ő nagy, erős férfikezei közt! Az édes kis Bettina! Akkor és ott persze eszébe sem jutott szégyellni magát; most azonban, cigiszagú párnái közt hideg és magányos reggelre ébredve, nyilván annál inkább.
Mert egyedül kellett ébrednie. Sosem jó megvárnunk egymás reggeli metamorfózisát… de néha különösen nem az.

Megcsörrent a mobil. A kijelző szerint Nyeste volt az. Mara felvette.
– Na szép jó reggelt, kislány… vagy minek is nevezzelek – szólt bele a díler. Éppolyan volt a hangja, amilyen az arca: mint egy gyerekmúmiáé. Mara rögtön ideges lett tőle.
– Később akartalak hívni – mondta neki.
– Én viszont most akarok beszélni veled – felelt Nyeste. – Hajnalban, mikor a tested egy rakat gané… de a fejed tiszta.
– Aha. – A lány ásított, hátha attól közömbösebbnek tűnik a hangja. – Hát mit mondjak… tényleg durva cucc.
– Lesz még – mondta Nyeste, ráérezve a kérdésre, amit Mara még csak magában fogalmazgatott –, de korlátozott mennyiségben.
– Korlátozott mennyiségben?
– Figyelmeztettelek – kuncogott Nyeste. – Nincs a világon csábítóbb, mint a saját én-ideálunk. De a tegnapi csak az első adag volt. Most még könnyű leállni…
– Mennyire korlátozott az a mennyiség?
Nyeste ismét nevetett; halkan, szárazon, ahogy a sáska szárnya zizeg. A lány képtelen volt eldönteni, gonoszság árad-e ebből a hangból, vagy valami perverz szomorúság.
– Három adag – mondta a díler –, három alkalom. Most már csak kettő… de ne aggódj, ütős gyógyteáim vannak menstruációs görcsök ellen. – És megint a kaján nevetés.
– És ha többet veszek be? – kérdezte Mara, megrémülve a rémülettől, ami elöntötte. Egész testében kiverte a veríték; orrát ismét megcsapta a rothadásszag. – Mi történik akkor?
– Még két adag – ismételte Nyeste, majd letette.

A személyzeti öltözőben úgy itta Bettina látványát, mint a tiszta vizet. A melltartó pántja finoman belevágott a lány bőrébe; Mara alig bírta megállni, hogy alá ne dugja az ujját.
– És képzeld, kitalálta a csillagjegyemet! – mesélte Bettina. – Kitalálta, mit szeretek. Még sosem találkoztam pasival, aki ennyire… ismert volna. A szeme…
Mara észbekapott, sietve elfordította a tekintetét, de elkésett. Bettina fürkészőn közelebb hajolt.
– A szeme olyan volt, mint a tiéd. – Ezt egészen komolyan mondta, Mara meg is ijedt, hogy gyanút fogott… de aztán édesen elnevette magát, Mara pedig megkönnyebbülten csatlakozott hozzá.
– Na és mikor találkoztok újra? – kérdezte, igyekezve derűsen érdeklődőnek tűnni.
– Szerda este – felelt Bettina, és gombolni kezdte az egyenblúzt. – Azt mondta, szerda este.