Hajnalonként az ágyamba szokott kéredzkedni, miután visszatért az éjszakai portyáiról, nyávogott az ajtóban, én pedig beengedtem, és sokáig nem tudtam visszaaludni, mert volt egy olyan különös szokása, hogy dorombolás közben a tappancsait rám helyezte, és elégedetten húzkodta ki és be a karmait, ügyelve azért arra, hogy ne menjen túl az elviselhetőség határán.

Kötődések

 Anyám azt mondta, ne lopj, amikor már a városba jártam iskolába, és szegények voltunk, annyira, hogy nekünk a kifli olyan volt, mint másnak az édesség, amit naponta kiköveteltem, amikor elkísértem a boltba, és azt a pár alkalmat, amikor hosszas és megalkuvó könyörgés után sikerült mégiscsak kicsikarni tőle, hogy vegyen nekem nápolyit, olyan mámorító szédületben éltem át, arra is képes voltam, hogy napokig csak tartogassam egy jól bevált rejtekhelyen, fülelve a hangokra és a neszekre, arra várakozva, mikor nem kell végre ébernek lennem, hogy átadhassam magam a minden mást kirekesztő gyönyörnek, és az sem zavart különösebben, hogy addigra a hangyák rendszerint valóságos labirintusokat fúrtak belé, mert lehetetlen volt minden ellen óvintézkedéseket tennem. Egyszer még az is megesett, hogy beleejtettem a sárba, mert vihar tört ki, és ordítva futottam a végtelen mezőkön a ház felé, még a kapáról is elfeledkeztem, pedig minden tulajdonunkat fétisként tiszteltük, inkább másnap kimentem a kutyával megkeresni, és sírva biztattam a Vitézt, hogy fogjon szimatot, annyira kétségbe voltam esve, hogy elmutogattam neki a kapát, hátha ebből talán ért egy kutya, nézett rám értelmes szemekkel, csak azt fogta fel, hogy nagy baj lesz, ha dolgavégezetlenül térünk haza, mert ezt már ő is megtanulta, gyáva és szelíd volt a Vitéz, jobb lett volna átkeresztelni, de anyám ragaszkodott az eredeti nevéhez, amit akkor adott neki, amikor még nem lehetett tudni, mi lesz belőle, ha felnő.
   És amikor már a városba jártam iskolába, rendszeresen loptam a boltban, szemben a kastéllyal, a kastélyban volt az iskolánk, és azért loptam, mert anyám megtiltotta. Ahogy kiléptem az üzletből, rögtön feltéptem a csomagolópapírt, többnyire azt sem tudtam, mit loptam, nemcsak az izgalomtól, hanem inkább azért, mert nemigen ismertem az édességeket, és ahogy széttéptem a csomagolópapírt, már faltam is, ott, az utcán, hogy az osztálytársaim ne kérhessenek belőle, ujjaimmal turkáltam a joghurtospoharakban, nagyon gyorsan faltam, mert nagyon ízlett, és mert az iskola közel volt, csak az úton kellett átmenni, egyszer összefutottam az egyik tanárommal, ahogy zabáltam, tele volt a szám, az arcomon szétkentem a csokoládét, szégyenemben elfordítottam a fejem, nem is köszöntem neki, attól kezdve látványosan kiközösített. Egyszer elkaptak, akkor mindenfélét hazudtam, csak hogy elengedjenek, és el is engedtek, és tudtam, másként nem is lehet, úgyhogy lényegtelen, miket hazudok, úgyis el fognak engedni.
   De tulajdonképpen igazat hazudtam, és később, jóval később, megfigyeltem, hogy ezzel mások is így vannak, mert az emberek kétségbeesésükben, bár észre sem veszik, színtiszta valót hazudnak, csak figyelni kell rájuk, ennyi az egész. De félni kezdtem magamtól, az ismeretlen titkaimtól.
   Magunkhoz csábítottam a szomszédék macskáját, és nem azért, mert anyám azt mondta, nem, mert persze ezt mondta, végtelenül idegenkedett minden élőlénytől, az állatoktól egyenesen irtózott, bár váltig tagadta, ha az okát firtattam; hanem azért, mert szerettem volna egy macskát, és máshogy nem lehetett. Eleinte titokban járt át hozzánk, én etettem, kezdetben persze tőlem is félt, első alkalommal, amikor valami mócsingot dobtam felé, elfutott, de valami mégis mindig visszahozta, és lassan megértette, hogy mit kínálok neki. Amikor először fogadta el végezetül a felkínált ennivalót, még nem engedett közel magához, csak befalta a húst, fordult is vissza rögtön, néztem utána, de azt, hogy mit láttam, csak utólag tudtam összerakni, és a logikai sorrend még így sem stimmelt, enélkül pedig elveszettnek éreztem magam. Azután, hogy láttam a kerekek alá befutni, és hallottam az ütődés iszonyú hangját, ami nem is hang volt, csak a továbbszáguldó autó képe maradt meg bennem, meg egy üres út, semmi nyom vagy tetem, pedig ezt az ütközést nem lehetett ép bőrrel megúszni. Eszembe jutott, hogy esetleg az autó alváza kaphatta el, és a csőrengeteg egészen addig tartja bilincsében azt az összeroncsolt testet, míg a tulajdonos meg nem elégeli az érthetetlen bűzt, és be nem néz a kocsi alá, hogy mi az isten történt, de ezt a lehetőséget, mivel semmi bizonyítható nyoma nem maradt, megpróbáltam száműzni a gondolataim közül. Muszáj volt azt hinnem, hogy életben maradt, és még mindig ez volt a legkönnyebb, mert így legalább az alól a vád alól, hogy én vagyok a felelős, felmenthettem magam.
   Visszajött, és maradt. De addig hetek teltek el. Titusznak neveztem el, függetlenül attól, hogy nőstény volt, ebből legalább nem lehet becenevet gyártani, gondoltam naivan, mert nem tudtam akkor még, hogy semmilyen érzést nem lehet igazán kivédeni, és akkor még úgy vélekedtem, ezzel a megbízható távolsággal talán el tudom kerülni, hogy megint gázolás legyen a vége. Mégis másképp alakultak a dolgok, mert rögtön kiderült, hogy jóformán az utolsókat rúgja, elnyújtottan, fulladozva köhögött, ocsmány váladékot öklendezett, miközben simogattam és ölelgettem, mert más eszköz a gyógyításhoz nem állt rendelkezésemre; az orrából megállíthatatlanul szivárgott a bűzös takony. Kiheverte a göthösségét, türelmes voltam. Amikor először kölykezett meg nálunk, mentem asszisztálni, anyám furcsálkodva nézett rám, és már meg sem kellett szólalnia, úgyis tudtam, most mond le rólam tízezredszerre, de szólni nem szólt semmit, mert már csak így tudtunk igazán kommunikálni egymással, ahogy nőttem, anyám úgy lett egyre fáradtabb és rezignáltabb, inkább tízszer átkapcsolta a tévén a csatornákat, míg újra nekifogott annak a ruhahalomnak a vasalásához, amit a családja gyártott neki, és nem telt el sok idő, amikor már beérte a távirányítóval is, csak nyomogatta, és ült a kikapcsolt képernyő előtt, mert még azt sem vette észre, hogy a zsinórt kihúztam a konnektorból.
   Végül mégis a macska zavarodott meg, nem anyám, és ebből azt a következtetést szűrtem le, hogy hibáztam, rögtön az elején, talán jobban jött volna egy gázolás.
   Hajnalonként az ágyamba szokott kéredzkedni, miután visszatért az éjszakai portyáiról, nyávogott az ajtóban, én pedig beengedtem, és sokáig nem tudtam visszaaludni, mert volt egy olyan különös szokása, hogy dorombolás közben a tappancsait rám helyezte, és elégedetten húzkodta ki és be a karmait, ügyelve azért arra, hogy ne menjen túl az elviselhetőség határán. Egy ilyen alkalommal, amikor ajtót nyitottam neki, nem surrant be azonnal, csak ült, egyenes tartással, és nem is az álomtól ragacsos szemeimmel, mint inkább egy ismeretlen érzékszervvel vettem csak észre, hogy zsákmányt hozott. Nekem. Majdnem rácsuktam az ajtót, nem tehettem másként, az iszony erősebb volt, csak aztán kezdtem el gondolkozni, ezt most hogy teszem jóvá, hát sehogy, mert többet nem hozott semmit, aminek persze egyrészt örültem. Nem sokkal később iszonyatosan megvertem a pár hetes kölykei előtt, hogy ők is tanuljanak belőle, mert az a szerencsétlen fogott egy egeret, odavitte a csemetéihez, és a bolyhos pamacsok, akiket már elkezdtem tanítgatni, hogyan kell a tálkákból tejet lafatyolni, halálra kínozták az anyjukkal együtt.
   Sírva üvöltöztem vele, hogy ezt ne, ilyet nem, a gyengébbet nem szabad, miközben ütöttem a gyengébbet, ott, ahol értem, rettegtem, ne üssek nagyot, rázott a tehetetlen zokogás; a tompa puffanások, ahogy kezem a testét érte,  kijózanítóan zuhogtak, a macska szeme  besárgult, és végül olyan hangot adott ki magából, mint egy sziréna, mint egy hosszan elnyújtott kínkeserves panasz. Nem maradt több erőm arra, hogy tovább fegyelmezzem, csak bőgtem hitehagyottan.
   Aztán egyik napról a másikra a macska szőre besárgult, és már ezen az elnyújtott szirénahangon szólalt meg reggel, ha nem kapott időben tejet, az eredeti hangját elvesztette, majd eltűnt egész napra, kora este pedig, amikor visszatért, így panaszolt valamit, és csak járkált körbe-körbe, állandóan körbe, hogy aki látta, az is azt érezte, itt valami fenekestől felfordult, időnként még a saját farkába is belekapott, mint aki a saját körvonalait is elvesztette. El kellett különítenem a kölykeit, enni adtam nekik, aztán mentem a dolgomra, magukban is jól eljátszottak, bár szívesen gondoztam volna őket, mégis alig vártam, hogy túladhassak rajtuk, mert még egy cserbenhagyásos gázolás alól már végképp nem tudtam volna felmenteni magam.