Azt mondják, vetkőzzek le. Jó, hát elkezdem, marha lassan megy, reggel ott volt a fehér trikóm, meg a kék blúzom is, álltak egymáson, szépen összehajtogatva a szék karfáján, mama sokat adott erre, rendszerető, pontos asszony, nem gondolta, hogy estefelé, egy rendelőben kell megszabadulnom a gondosan kikészített ruháimtól. A hülye egyenruha megakad, rángatom, az ingem és trikóm szépen lecsúsznak, egymás után válnak le rólam és középen ott áll a véknya testem. A combom belegabalyodik a flórharisnyába.

Rajz szövegmelléklettel

 Festőművész pályám zsenge koromban indult. Tizenkét éves alig lehettem, amikor a lila falú, meleg fürdőszoba kövén hasalva, zsírkrétától maszatos arccal tökéletesítettem a rajzot. Kár volt. Másnap Marinescu aligazgatónő kezébe került. Ebben a műben már ott bimbózott különcségem erektív állapota.  Púpos férfit ábrázolt satnya nővel, harsányszínes összevisszaságban, és ennek a nőnek a két lába nagy V alakban az égbe mutatott, a púpos meg ott térdelt előtte, pontosan úgy, ahogy elmesélte a hetedikes Inci. De nem elégedtem meg ennyivel. Mintha cifrázni akarnám, a rajz sarkában, felül, ott virított, egy fallosz, erektív állapotban. A szüzsét Incitől loptam, de ez azért több volt egy sima kis plágiumnál, mert ott duzzadt még egy szkarabeusz bogárhoz hasonlító, érzékletesen megrajzolt női nemi szerv is. És hogy teljes legyen a kompozíció, a nő hasában ott lapult, fejét két kezébe hajtva, összegömbölyödve a magzat, ebihalfarokkal. Az alkotást orvosi szavak és trágárságok egészítették ki. Mint örök életemben, most is pocsékul időzítettem, mert ekkor hozta Ceusescu az abortusztiltó törvényét. És tovarasa aligazgató, aki történelmet és rajzot tanított,  szépen behívatta anyámat. 
    Zárt ajtók mögött tanácskoztak rólam. Odakinn, álltam egy sarokban, álltam és bámultam a szemközti utcát,  egy öregasszony elejtette szatyrait, kiskutya is volt vele, sajnáltam a vén nénit, biztosan csak a kutyusa lehet neki, meg a szatyrai, ezen elgondolkoztam egy ideig. Szólítottak. Az aránytalanul széles szobában, egy szőttessel letakart asztal körül ültek mindannyian. Mama száraz arccal nézett rám és mellette egy erős illatú, friss vekni volt. Faggatni kezdtek, különösen a biológia tanár, egy savanyú leheletű öregfiú. Egyszer aztán Marinescu tovarasa felállt, körbenézett és zokogni kezdett. Vaskos testén a köpeny mintha szét akarna repedni a sírástól. Aztán kifújta tüdejéből a levegőt és kezét hátratéve le fel kezdett sétálni. Amikor mellém ért, megperdült tengelye körül és nekem szegezte a kérdést, hogy voltam-e férfival. Így. Bizonytalanul nézhettem rá, aztán gyorsan nemet intettem. Akkor már kézről kézre adták a rajzomat. Anyám a csizmáját nézte, a lakk csizmájának az orrát, Budapestről kapta, még az én piszkafa lábamon is remekül mutatott. Kicsit piros lett az arca, ahogy elé tették a művet, és elfordult a Toncsi néni által protekcióval beszerzett csizmától.
    Kiküldtek. Másnapra a lecke Anton cel Mare din Satul Buda*, a történelmet románul tanították, és éppen azon töprengtem, hogy mikor fogom megtanulni szegény Antont meg a lázadását, amikor kiszólt nekem az aligazgatónő, ez a tovarasa, hogy vegyem a kabátomat. Elindultunk valamerre, mindannyian. Már sötét volt és hullott a hó. Mentünk a tejfelszerű ködben, mentünk akár egy kisebb alakulat, anyám és Marinescuné között lépkedtem, beázott a cipőm, váratlan jött a hó, ahogy ez a délutáni séta is. Annyira nem féltem. Bántott ez az egész, a törpével meg a nővel, de Inci meséjét meg kellet örökítenem. És hát hozzá is tettem, a jelek szerint túl sokat és főleg pontatlanul, bár ebben nem voltam akkor biztos. Az utunk a betegsegélyző felé vitt. A betegsegélyző, a Malom utca. Románul Strada Brincoveanu, de bennem Malom utcaként maradt meg és ma is ezt a délutánt jelenti. 
     December tizenhatodika van, csütörtök, emlékszem. Arra gondolok, hogy másnap biztosan kikérdezi az Anton cel Mare-t tőlem a tovarasa, jó hosszú lecke, tele érthetetlen szavakkal. Büdös orvosi szoba. Közepében egy rövid, hibásan megépített asztal áll, fehér lepedővel letakarva. Azért mondom, hogy hibásan épített, mert rövid és kicsit hátrafelé lejt, meg csillogó kampói vannak. Azt mondják, vetkőzzek le. Jó, hát elkezdem, marha lassan megy, reggel ott volt a fehér trikóm, meg a kék blúzom is, álltak egymáson, szépen összehajtogatva a szék karfáján, mama sokat adott erre, rendszerető, pontos asszony, nem gondolta, hogy estefelé, egy rendelőben kell megszabadulnom a gondosan kikészített ruháimtól. A hülye egyenruha megakad, rángatom, az ingem és trikóm szépen lecsúsznak, egymás után válnak le rólam és középen ott áll a véknya testem. A combom belegabalyodik a flórharisnyába.  Marinescuné végignéz rajtam, a biológia tanár összehúzza a szemét, anyám a hátam mögött állhat valahol, de nagyon távol. A doktornő szól, hogy a bugyimat is vegyem le. Meglepődöm.  Sokszor jártam orvosnál, de mindig csak a számat kellett kitátani, vagy meghallgatták a hátamat, esetleg vért vettek, na attól féltem a legjobban, mindig ájulást tetettem, hogy megmeneküljek. Valamiből, nem tudom pontosan miből, de tudom, hogy ezt a trükköt most nem vethetem be. Újra szól halkan a doktornő. Megteszem. Fehér kis pamut bugyimat szorongatom, gyűröm, takargatom magam. A keményre lakkozott hajú nő felemeli a kezét az asztalra mutatva. Értem én, nem vagyok gügye, fel kellene másznom oda. Megcsúszom, kétszer gyürkőzöm neki, de nagyon nehezen megy, sőt egyeltalán nem megy, végül a nővér, ideges lehet, mert megemel a csupasz fenekemtől és segít, hogy végigfeküdjek a nyavalyás, lepedős asztalukon. Két lábamat beleilleszti a jéghideg tartókba. Az orvosnő akkor előzetes figyelmeztetés nélkül, határozottan belenyúl a fenekembe.
     Anya odaáll a fejemhez és megfogja vállamat. Marinescuné köhög, biztosan nem szólít ki holnap, csak figyelembe veszi, hogy megfurkászták a lukamat, alaposan belenyúltak, fel és le, széltében hosszában, de piszokul fáj, bassza meg a kurva anyját mindenki.  A doktornő elhajítja gumikesztyűjét, azt mondja, hogy érintetlen vagyok és menjek már haza, mintha mérges lenne rám, biztosan nem tűrtem elég készségesen ezt a vizsgálatot, de mit csináljak, nagyon váratlanul ért. Mama úgy nyúl utánam, mintha félne, hogy eltörik a karom, a lábam, esetleg összezuhanok ott, elégek, megsemmisülök, piszkos rongycsomó marad belőlem. Lassan, nyugodtan, maga elé néz és sápadt homlokát picit ráncolva adogatja ruháimat rám. Kész vagyok, felöltözve. A fél kesztyűmet elejtettem valahol, a kezem lóg, mintha nem is hozzám tartozna, nem tudok mit kezdeni ezzel a kesztyű nélkül maradt kézfejjel, ott lóg a testem mellett. Anya megragadja a vállamat és kilök a rendelőből. A tovarasa hangját még hallom, hogy taxit hív nekünk, az iskola fizeti. De az én anyám a karomtól húzva engem beledől a havas estébe. Otthonunk ajtajában szembenézünk. Állunk ott, mi ketten. Apa dühös, kiabál, hogy ő nem ér rá és elrohan. Mindig ezt csinálja, fenyeget, hogy megpofoz, de sosem teszi. 
     A fürdőszobában, a forró vízben, sokáig sikálom magam, aztán megátkozom a testemet. Olyan ez, mintha mocskos lennék. Mennyire utálom akkor a fürdőben, magam. Álmomban egy sötétképű ember hadonászik felettem, majd ledönt egy lepedőre és kést döf belém, alulról. Kiabálni nem merek, még tényleg kikapok, vagy holnap másik orvoshoz visznek, hát csendesen sírva, tapogatózom a nagy alvóbabám után. Giza néném másnap érkezett meg és dérrel-úrral bement a suliba. Magaviseletből intőt kaptam. Rajzból megbuktam.

*Anton cel Mare din Satul Buda-Budai Nagy Antal románra fordítva