Az ájulás őt is megkörnyékezte, bár őt nem éppen a gyönyörűségtől, hanem a mérhetetlen borzalomtól. Három dolog volt, amit ha lehetett messze elkerült. Első a szereplés. Második a rózsaszínbojtos, cicanadrágos fodor-csodák. A harmadik pedig a balett. Imádta a zenét, a mozgást, a mozdulatokat, a lépéseket, de elvesztette a fejét a sok hajlításban, a finom forgásokban. Képtelen volt rendesen táncolni.
A zene elhallgatott.

Tánc

A balett-terem úszott a délutáni fényben. A tükör előtt állt, összeráncolta homlokát. Sehogy sem tudta megszokni a balettruha szorítását. Elindította a magnót. Mozart: Requiem. A zene dallamos hangja átjárta a testét. Lába felemelkedett a földről. Lefeszítette a lábfejét. Spicc! Sziszegte a foga között, de a lábfeje erőtlenül görnyedt vissza.
Fouetté, Tour-ok, Changement volé. Francia. Balett. Spicc. Fodor. Tüll. Pacsni. Nyújtások. Hajlások. Allongé pózok. És még több balett, még több spicc. Azt se tudta, hogy eszik vagy isszák ezt a rengeteg hablatyot. A fejében csak halvány elképzelések derengtek a kifejezések tartalmáról, de végül minden értelmét vesztette, és egy hatalmas érthetetlen masszává olvadt össze a fejében. A koncentrálásban összehúzódtak a szemei, megfeszítette az izmait és elrugaszkodott a földről. Az ugrás után puhán érkezett a padlóra, majd forgásra lendítette a mellkasát. A térde, mint valami ormótlan játékbaba szivacslába, úgy csuklott össze a súlya alatt. Duzzogva fújtatott a padlón.
Már második éve próbálják beleverni a fejébe ezeket az átkozott lépéseket, de mintha ezer kis baletttaszító-mágnes lett volna a bőre alá rejtve, úgy taszította őket. Édesanyja íratta be ebbe a művészeti iskolába, aki még most is hatalmas illúziókat táplált balett-karrierjére iránt. Vele ellentétben ő felismerte a megváltozhatatlan tényt: belőle soha nem lesz igazi táncos. Nem értette, hogy szülei hogyan reménykedhetnek még ilyen illúziókban, hiszen kész csoda, hogy a tavalyi évzárógálát egyáltalán túlélte. A tánctanárnő mindig hagyta, hogy kibontakozzon a hátsó sorok valamelyikében egy mozdulatlan fa vagy egy repkedő pillangó képében, de a kellő távolságot mindig meghagyta közte és a nézőtér között. Azóta is hálával adózik érte, hogy legalább egyvalaki van, aki felismerte rendkívüli tehetségét: a mozdulatlanság szerény művészetét.
Az előadásokon mindig büszkén vállalta a hátsó sorok áldását. Ott legalább nem üthetett és fejelhetett le senkit, nem látszott összecsukló lába, satnya félig-spicce, tehát mindenki számára láthatatlan volt. Szülei persze az egekbe magasztalták fantasztikus tehetségét, fához méltó alakítását és szinte elájultak a gyönyörűségtől, amikor rózsaszín tüllszoknyában pillangószárnyakkal végigsiklott a színpadon. Az ájulás őt is megkörnyékezte, bár őt nem éppen a gyönyörűségtől, hanem a mérhetetlen borzalomtól. Három dolog volt, amit ha lehetett messze elkerült. Első a szereplés. Második a rózsaszínbojtos, cicanadrágos fodor-csodák. A harmadik pedig a balett. Imádta a zenét, a mozgást, a mozdulatokat, a lépéseket, de elvesztette a fejét a sok hajlításban, a finom forgásokban. Képtelen volt rendesen táncolni.
A zene elhallgatott. A fekete táncszőnyegen ülve, elrévedve meredt a tükörképére. Két éve jár ebbe az iskolába, mégis idegennek érzi itt magát. Valami hiányzik. Valamit elveszített. Kétségbeesetten nézett körül a szobában, hátha az egyik sarokban megtalálja, amit keres. Nem volt sehol semmi.
Fejét a térdére hajtotta, becsukta szemeit. És akkor meghallotta. Először csendben, majd egyre hallhatóbban. Valahonnan az épületből, ütemes hip-hop szám kavargott fel a balett-terembe.
A lábfeje önkéntelenül ütni kezdte a ritmust. Hirtelen minden gondolat kiszállt a fejéből, csak a fülében dübörgő zenére tudott figyelni. A következő pillanatban arra lett figyelmes, hogy felkelt a földről, a lába pedig önállósította magát. Irányítania sem kellett. A teste mintha ismerkedett volna a zenével, mintha egy régi ismerőst üdvözölt volna. Szépen lassan mozgott a dallamra.
A zene felhangosodott, a terem képe eltűnt a szeme elől ő pedig azt vette észre, hogy táncol. Táncol, úgy ahogy még soha. A keze, a lába, a feje, a csípője, a gerince, minden apró porcikája összeolvadt a zenével. A dob dübörgésére felgyorsult a pulzusa és érezte, hogy már nem ura a mozdulatainak. Átélte a fájdalmat, a dühöt, a boldogságot, a szenvedést, a vágyat, mindazt a rengeteg érzést, ami a zenében lüktetett. Minden gitárhangra megvonaglott a mellkasa, és forgott, ugrott, hajlított, százszor egymás után. A teste könnyű volt, mintha repült volna. Kifáradt, akadozva szedte a levegőt, miközben minden testrészéről csurgott a víz.
A zene utolsó hangjára összeesett, és a padlón találta magát. A szíve majdnem kiugrott a helyéről, a pulzusa olyan gyorsan lüktetett, hogy azt hitte, átszakítja a bőrét. Mélyeket lélegzett.
A zene elhallgatott ugyan, de a tánc még mindig ott dübörgött a szívében.