Ezen felbuzdulva fejszámolásba kezdtem, csak hozzávetőleges számokkal. A fővárosban és környékén ca. 30 000 látássérült él. Évente kb. 30 vakvezető kutyus kerül gazdihoz. Ha hozzávesszük az előző évek kinevelt állományát, legyen max. 300 kutya az, aki aktuálisan gazdijának „sebváltója”. Manci néni! Komolyan tetszik gondolni, hogy a vakok 99%-a nem tud egyedül egy lépést se tenni?

A szóbanforgó műtétet három ember hajlandó elvállalni az országban. Ezek közül az egyik természetesen én vagyok. Karrierem során kétszer végeztem már el ilyen beavatkozást, mindkétszer teljes sikerrel. Ennek ellenére, vagy talán épp ezért még nem tudhatja, jól döntött-e, hogy engem választott. Ha visszaszokik az életbe és elfogadja a sorsát, akkor később áldani fog érte. Máskülönben szenvedés és kárhozat vár magára.

Drága angyal... Esdve kérem most az eget, hogy ezt az álnok, hamis csodát, miben részeltetett, vegye vissza tőlem, hagyjon fölébrednem végre! Vagy ha valóság, amit annak hiszek, hát adjon bizonyságot! De holmi égő csipkebokorral engem ne bőszítsen, hús-vér valójában Önt küldje el nekem!

Az apjával veszekedtek, már megint. Az öreg már jóval ötven fölött járt. Önérzetes értelmiségi nyárspolgár volt, akinek hivatali karrierjével, élete kisebb-nagyobb harcaival és helytállásaival, közhelyes prédikációival, nadrágszíjával és mindenféle más neveléstechnikai limlomaival megrakott szertárából lépten-nyomon előkerült valami, ami a fiú életét, érzése szerint, megnyomorította.

Egyszer több napra bezárták a templom mögötti nevelőház egyik sötét szobájába egy agyonrongyolódott bibliával, hogy „újrarendszereződjön mind lelkében, mind tudatában a Szentháromság mibenléte”. Azonban fontosabb és tiszteletre méltóbb volt számára saját világnézete, mint bármely dogma, így, amikor kiengedték és megkérdezték tőle, mit gondol Istenről és a világról, csak ennyit mondott: „Isten, minden kétséget kizáróan nem lehet más, mint egy öreg, mókás néger bácsi, rövid, göndör, fehér hajjal és hosszú, göndör, fehér szakállal, kopott szövetnadrágban és foltos könyökű zakóban, amint egy padon ücsörögve egy körtét hámoz tompa zsebkésével, és a körte levét a porba csurgatja, ily módon lassan, de biztosan kivéreztetve a Világot.”.

Még hallja, hogy a férje utána szól: menjen csak előre, lát egy ismerőst, muszáj üdvözölnie, nemsokára utánamegy. Annabella belép a páholyba, s míg szeme beméri a színpadot és a lassan zsúfolásig megtelt nézőteret, agyán újra átfut a szó: halhatatlanság. Nem ül le, hanem odalép a páholy korlátjához. Lenéz színpadra, s arra gondol, neki ott lenne a helye.

A pap épp az újabb Üdvözlégybe kezdett bele, mikor egy nő előrerohant. Csak megállt a családtagok és a koporsó közti holt placcon, erősen nézett, bele a tekintetesbe. Aztán a szemét a déli napra meresztette, majd forogni kezdett. A maga kis tengelye mentén, egyik lábát rögzítette egy biztosan kapaszkodó fűcsomóra, a másikkal gyorsan kapkodott maga körül.

Kalandra, új élményekre lett szükségem. És már nem is akartam többé csak az Övé lenni...

Betévedtem egy kellemes utcába, hol gazdag házak álltak, egy igazi színvonalas környék. Közeledve az egyik ház szemetes ládái felé, távolról egy emberi alakot véltem felfedezni. Ott hever a kukák között, s jól láthatóan patkányok rohangáltak körülötte. Megszaporáztam lépteimet, s odaérvén retteget képet láttam. A Kedves feküdt ott neki dőlve a szemeteseknek, s patkányok falatoztak teste különböző részeiből. Már megcsonkolták a karját, az oldalát, hasát, ahol találtak rajta húst, ugyanis úgy le volt fogyva, hogy egészen látszott a csontváza. Már csak a bőr és a húscafatok tartották össze.

– Ki az? – Jó napot kívánok, Száledszky Ernőt keresem – mondta egy feltűnően ismerős hang. – Én vagyok – hangzott a felelet. – Örülök, hogy Ön vette fel, én Száledszky Ernő vagyok. – Na ne szórakozzon – dohogott Száledszky.

– Majd én útját állom! – ajánlkozik a szeder, s tüskés kúszóágaival máris átfonja az erdei ösvényt, csakhogy, kár volt így igyekeznie, mert az érkező nem favágó, de még csak nem is szemetelő városi kiránduló, ugyan is a férfi, egy igazi Vándor, ki tavasztól, késő őszig az erdőben él, mászva meg magas hegyeket, járva be völgyeket untalan utakon, mert ő tudja, hogy igazán csak az lehet boldog, akit nem köt kordába a technika és a pénz világa.

A hálószobába is mesterkéltség nélkül vezetett. Nem lepett meg, hogy nem éreztem férfiszagot. Elmondta, hogy elvált, én sem tagadtam le a feleségem és négyéves kisfiam. Némán az éjjeliszekrényére mutatott, ahol egy gondosan kikészített nyitott könyv lapjai közül egy enyhén gyűrött fényképen saját magamat láttam a Dráva partján. Megborzongtam.

Nem érezte a világot. Nem érezhetett semmit. Tudta, hogy most kel fel a nap, s a napsugarak betörnek az öreg redőny rései között. A nap sugarai érték a bőrét, de nem érezte a nap melegét. A nyitott ablaknál nem hallotta a város zaját, nem érezte a beáramló friss levegőt, a szél illatát, simogatását. Ahogy lélegzett az is csak üres szippantás volt. Úgy érezte, valami van közte és a világ között. Egy vékony hártya, egy nem látható fólia, amely, míg aludt körbefonta őt, beszőtte a bőrét, az auráját, s lassan megfojtja, lassan, de egyre erősebben szorítja, s megöli.

Két nap múlva a tiszta ruhák pakolása közben érte a legnagyobb meglepetés. A halálfejes alsógatya összehajtva ott pihent Zsolti fiókjában, egy másik ugyanolyan pedig Orsi kezében, szintén összehajtva. Tudathasadt vagyok, gondolta Orsi magában, és értetlenül, széttárt kezekkel állt a gardróbban.

Engem meg a guta kerülget, és ismét takarítok, naponta sokszor. Nem engedi a lábát megtörülni, amikor bejön. Annyira haragszik érte, hogy a minap megharapott. Azóta haragba vagyunk.

Elindultam. Természetesen utcai világítás nem volt. Elemlámpám sem. Csak botorkáltam az esőben, inkább cammogtam hazafelé. Nem felejtettem el, hogy jobb oldalt árok van, vigyázni kell. Jó nagyot léptem hát balra, és térdig elmerültem a sárba.

Késő délutánra belázasodtam. Borzasztóan émelygek, ver a láz. Úgy izzadok, mintha hatvan fok lenne. Fejemre jéggel teli zacskót teszek, nyakamra pedig borogatást. De szörnyű… majd megsülök. Mint ha tengeri beteg lennék, hánykolódok, dobálom magamat, és menten kidobnám az ebédet, ide mellém, az ágy szélére. Legalább három lázcsillapító van bennem, de egy se használ. Összeszedtem valami vacak influenzát?

A nő megvető pillantással végigmérte, gyorsan a táskájába nyúlt, és odalökött neki egy egydollárost. Meg sem tudta köszönni. Mire felocsúdott, a nőt már elnyelte a tömeg. Ahogy körülnézett, lépten-nyomon szánakozó, megvető és undorodó pillantásokba botlott.

Nesztelenül a székhez léptem, s leemeltem karfájáról azt a könnyű, szatén nyári ruhát, mely nemrég a szenvedély hevében került oda. Még éreztem a levegőben a vágy pislákoló parazsát, kihunyó lángja lágyan melengette testemet.

Letettük. Ez a beszélgetés kevésbé sújtott le, mint az első, mert az elsővel már eldőlt minden, a másodikat csak azért kíséreltem meg, hogy bizonyosságot szerezzek.Egész este képtelen voltam bármit csinálni. Nem is ettem, a tévét próbáltam nézni. Éjfél körül lefeküdtem.Másnap egy közös ismerősünktől megtudtam, hogy Csilla Amerikába megy tanulni.