Az apjával veszekedtek, már megint. Az öreg már jóval ötven fölött járt. Önérzetes értelmiségi nyárspolgár volt, akinek hivatali karrierjével, élete kisebb-nagyobb
harcaival és helytállásaival, közhelyes prédikációival, nadrágszíjával és mindenféle más neveléstechnikai limlomaival megrakott szertárából lépten-nyomon előkerült valami, ami a fiú életét, érzése szerint, megnyomorította.

Örökség

A szekrény, vastag faajtóit kétoldalt pajzsként magára zárva, szilárdan állta a csapásokat.

"Védekezik a rohadt dög! De úgyis szétverem, nem igaz, hogy ez a szar ilyen erős legyen..." Minden dühét beleadva folytatta a csapkodást, a feszítővas éles vége mélyen belemart a burkolat fényes felületébe; repkedtek a lepattanó szálkák, szilánkok. Ez az ormótlan, száz éves szekrény az öregség szimbóluma volt, nem is szimbóluma, hanem konkrét, eleven manifesztuma. Az apja el akarta vinni valahová: nincs ennek az égvilágon semmi baja, bolond lenne kidobni, mondta méltatlankodva, de végül nem sikerült megoldani a szállítást, és a szekrény hónapok óta csak állt tovább a szoba falánál, mozdíthatatlanul. Az öregség és az apai tekintély sokmázsás, dohos szörnyetege ellen folyt a harc.

A felsebzett, döngő ajtókkal nem bírt a feszítővas. A fiú lassan fáradni kezdett; ebben a pillanatban villant át először az agyán, hogy tulajdonképpen vesztésre áll. Hiába emelte ki nagy nehezen a tető egyik oldalán a csapolt zárólapot – egy előzőleg felhívott bútor-restaurátortól hallotta (akinek esze ágában sem volt se megvennie, se ingyen elszállítania az ócska behemótot), hogy ezt a fajtát ott lehet megbontani) –, a szekrény ("jó erős, békebeli darab") ettől még egyáltalán nem akart szétesni.

A két oldalsó ajtó között, a középső rész felső felén polcos vitrin volt, csiszolt virágmintával az ajtó üveglapján. A fiú egy pillanatra leengedte a feszítővasat, lihegve nézett a szekrény leggyengébb pontjára, mintha a küzdelem íratlan szabályai közt kutatna ide vonatkozó előírások után. Egy csepp izzadság cseppent a poros padlóra. Aztán magasra lendítette a karját, és minden erejével egyenesen vitrin közepébe sújtott.

Az ütés bezúzta a finom üvegajtót, és kettétörte a tükörsimára csiszolt, fél centis cseresznyefa polcot is. A feszítővas horgas vége beleállt a vitrin alsó lemezébe, megszorulva a vastag, rostos fában. A szobát beterítették a szétrepülő üvegszilánkok. Ahogy elült a csörömpölés és a por, a fiú kinyitotta a szemét. Nem érzett kielégülést, nem érezte a beteljesült bosszú, a győzelem elégtételét, de nem érzett ürességet sem, csak az ismerős csönd lüktetett tompán a fülében. Zihált egy kicsit.

Ahogy megpróbálta kirángatni a feszítővasat a törött üvegek, fadarabok és üvegszilánkok közül, észrevette, hogy vérzik. Rettenetesen bosszantotta, hogy ez megtörténhetett, megalázónak érezte, hogy megsérült egy szekrénnyel viaskodva, a saját ügyetlensége miatt. Káromkodva kitépte a feszítővasat a fából, de az elővigyázatlanul heves mozdulat miatt karja a betört vitrinajtó széléhez ütődött, és a keretből kimeredő törött szilánkokkal megint megvágta magát. Most már még jobban vérzett.

Válogatott trágárságokat üvöltözött, és sírás fojtogatta tehetetlen dühében. Aztán, tovább szitkozódva belehajította a feszítővasat a vitrin romjai közé. Újabb szilánkok csaptak szerteszét, és ahogy reflexesen félrefordította az arcát, kénytelen volt elismerni: csak a vakszerencsén múlt, hogy ezúttal nem találta el semmi.

Kiment a konyhába, hogy a sebeit ellássa. Lassan csillapodni kezdett; megsemmisítő vereségét illetően az öngúgy keserű mosolya kúszott az arcára. Hirtelen eszébe jutott egy régebbi álma.

Az apjával veszekedtek, már megint. Az öreg már jóval ötven fölött járt. Önérzetes értelmiségi nyárspolgár volt, akinek hivatali karrierjével, élete kisebb-nagyobb harcaival és helytállásaival, közhelyes prédikációival, nadrágszíjával és mindenféle más neveléstechnikai limlomaival megrakott szertárából lépten-nyomon előkerült valami, ami a fiú életét, érzése szerint, megnyomorította. A "makarenkói pofonok" tevékeny, következetes családfője volt, aki "nem csinál segget a szájából", "mert csak a te javadat akarom", de "amíg az én kenyeremet eszed"; satöbbi.

A fiú kezében egy vascső volt, és ütni kezdte vele az öreget. Az apja egy pillanatig elképedve nézett rá, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet, aztán a következő pillanatban már a fájdalomtól felordítva emelte arca elé a karjait. Aztán az ütésektől az ágyra rogyott. A fiú csak ütötte tovább, minden megaláztatásért, minden belé fojtott szóért, minden igazságtalan büntetésért, az egész elbaszott életéért.

Az apja az ágyon feküdt, véresen, "magzati pózba" gömbölyödve. Már nem tudott védekezni, és alig mozgott. Még eszméleténél volt, de már félig öntudatlanul, erőtlenül nyöszörgött, teljesen összezúzva.

A fiú elfáradt. Egy pillanatra megállt, leengedte a vasrudat, és az apját nézte. Az öreg folyamatosan remegett, és habos vér szivárgott a szájából. A fiú leült az ágyra, és kitört belőle a zokogás. Odafeküdt az apja mellé. Átölelte az öreget, és mint egy kisbabát, simogatni kezdte, óvatosan, ahol még talált rajta ép felületet, és közben ilyeneket motyogott neki, hogy "Én nem így akartam!... Miért nem hallgattál meg soha? Miért kellett ennek így..."

Az álom itt véget ért. Az apja még ma is él, bár egyre rosszabbul van az ivástól, és a hülyeségeivel, mint ez a rohadt szekrény is, szép lassan az őrületbe (sőt, ha így megy tovább, a sírba) kergeti, gondolta, ahogy befejezte a kötözést. Aztán elővette a telefont, és felhívta a haverokat, hogy tegnap sajnos nem ért rá, de most pont lett egy kis ideje, úgyhogy lemenne velük sörözni. Vagy nélkülük, ha nekik fontosabb a saját szánalmas kis hülye életük, mint a barátság...